Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Lengyelországban sem jött el a messiás

Ez a cikk több mint 7 éves.

Messiásként robbant be péntek éjszaka a magyar közéletbe a lengyel tüntetések híre. Pedig még nem tudjuk, eredményre vezet-e egyáltalán a tiltakozás. Az, ahogyan a polgárok fogadták a híreket, azt mutatja, van igény az erős ellenzéki fellépésre Magyarországon, de sajnos azt is, még mindig nem tanultuk meg a politikát: nem messiások csinálják, és nem a semmiből lesz.

h_53167390-714x476.jpg

Fotó: Bartlomiej Zborowski/EPA

Péntek óta egymást érik a kommentek, a megosztások és a megmondások. A tökös lengyelek bezzeg tudnak, keményen odaléptek, bezzeg a magyarok, azok bénák. Ez a nemzetkarakterológiából kiinduló, öngyűlöletben feszülő lenézés mindenfajta megfontolandó szempontot nélkülöz.

Lengyelországban az ellenzék két liberális pártjának képviselői pénteken elfoglalták a parlament üléstermét. Ezután több ezren mentek ki az utcára, és azóta is több ezer fős tüntetéseket tartanak. De ezek a tüntetések valójában inkább erősek, mint nagyok. Nagyobb a füstjük, mint a lángjuk. Egy 40 milliós országban pár tízezer ember tiltakozását túlzás forradalomnak, vagy lázadásnak nevezni.

Magyarországon ezek a történések ugyanígy megtörténtek. Az akkor még kicsit máshogy festő LMP 2011. december 23-án vette blokád alá a parlamentet, este pedig 3-5 ezren tüntettek előtte a választási törvény átírása, az új házszabály ellen. Majd tíz nap múlva, január másodikán több tízezren demonstráltak az Operaház előtt az új alaptörvény életbelépése ellen. 2013 júniusában, a földtörvény elfogadásakor a Jobbik képviselői foglalták el a pulpitust a parlamentben, hogy megakadályozzák a szavazást. Ezen kívül is számos erős polgári engedetlenségi akció, nagy tüntetés zajlott Magyarországon az elmúlt években. A kérdés, miért maradtak sikertelenek összességében, miért tud ez a rendszer még mindig előrefelé menni?

A lengyel és magyar helyzet között számos különbség van, de számos hasonlóság is. Ahogy nálunk 2010 legvégén megjelent a Milla, úgy a lengyeleknél is ott van a KOD, itt is és ott is a demokrácia erodációja ellen léptek és lépnek fel az ellenzéki pártok. Helyzetben és eszközeikben nem nagyon járnak máshol egy évvel a PIS megválasztása után a lengyelek, mint mi jártunk másfél évvel a Fidesz hatalomra jutása után.

Csakhogy érdemes megnézni a különbséget. Ott létrejött egy összefogás, amelyet a KOD szervezett meg, és a liberális, illetve szocdem pártokat egyesíti. Ezeknek a pártoknak az össztámogatottsága meghaladja a PIS-ét. A KOD nem csupán egy Facebook oldal: neves közéleti szereplők és a helyi Népszabadság, a Gazeta Wyborcza alapította.

Lengyelországban az értelmiség politizál és közösséget szervez. Az újságírók bátran ki mernek állni politikai témákban, sőt bátran ki merik mondani, hogy melyik párt lenne a jobb választás. Persze ott se konfiltusmentes a civilek és az ellenzéki pártok összekapaszkodása. De olyan tüntetésről én magam nem tudok, ahonnan a pártokat kitiltották volna.

Még ha jelenleg egy rossz kormányzás után vannak is a lengyelek, még mindig nem egy katasztrofális kormányzás után, és nem egy olyan kormányzás után, amit a magyarországi 2006-os eseményekhez hasonlók előztek meg. A társadalom többsége nem elutasítja az ellenzéki pártokat, maximum nem szavazna rájuk éppen. Így pedig, ilyen pártokkal könnyebb egy civil-ellenzéki együttműködést összehozni. És az is igaz, az ellenállást szervező civilek nem pártok pénzéből élték az elmúlt 25 évüket, nem használódtak el annyira, mint a magyar ellenzéki figurák. De ha megnézzük a 2015-ös lengyel választás térképét, akkor azt láthatjuk, brutális jobboldali eltolódás van a legfiatalabb generációknál, közülük alig szavaztak baloldali, liberális pártra. Tehát a generációs ellentét Lengyelországban is feszül.

De akkor mégis mi a tanulság?

A lengyelek, bár nem tömegtüntetéseket tartanak, iszonyatosan szívósak. Egymás után, napokon keresztül éjszaka is demonstrálni óriási logisztikai feladat, és úgy tűnik, ők készen állnak erre. Persze ott kicsit más jellegűek a tapasztalatok. A nyolcvanas évek Szolidaritásának nem csupán valamiféle hit vagy morális tartás az öröksége, hanem konkrét tudás és tapasztalat a mozgósításban, a szervezésben.

Ez az, ami Magyarországon hiányzik. 2014 óta nincs olyan politikai mozgalom Magyarországon, ami egy adott szituációban eszkalálni tudná a helyzetet és folyamatos tüntetésekkel fel tudná hívni a figyelmet arra, mekkora gondok vannak az országban, illetve megmutatni, van olyan tömeg, amely nem ért egyet a kormánnyal.

Amit viszont fontos tudatosítani, hogy egy ilyen tüntetéssorozat még nem a megoldás. És azt is fontos érteni, hogy ezek a tiltakozások nem a semmiből jönnek, hanem emberek kőkemény munkájából, akik megszervezik magukat, médiaelérést szereznek, képesek egy üzenetet összerakni és nehéz döntéseket hozni, majd ezeket a döntéseket úgy kommunikálni, hogy eljussanak a többi felháborodott emberhez. Bár ennyire nem látok bele, de biztos vagyok benne, ez nem megy tökéletesen Lengyelországban sem.

A másik dolog, amivel tisztában kell lenni, hogy Lengyelországban nem jött el a messiás, és nincs semmi új abban, amit a lengyelek csinálnak, semmi meglepő, erre mi is képesek lennénk, ha valóban akarnánk. De úgy tűnik, Magyarországon ma a felháborodás nagyobb mint az akarás, és ezért nem mást, nem a szomszédot, nem a Fidesz-szavazót, hanem saját magunkat kell hibáztatni (nekem is magamat).

Kövesd a szerző bejegyzéseit a Facebookon is!

Ez a cikk eredetileg a Kettős Mércén jelent meg, de áthoztuk a Mércére, hogy itt is elérhető legyen.