2005 júniusában, az EU Alkotmánytervezetének francia és holland választók általi elutasítását követően írtam egy esszét, amelyből világossá vált, hogy a második világháború utáni politikai rend kifulladt, mert nélkülözte azokat az intellektuális és kulturális erőforrásokat, amelyekkel legitimálhatta volna önmagát.

A francia és holland népszavazások óta eltelt évtizedben ez a kifulladás még egyértelműbbé vált. A nyugati választók mostanra elutasították a saját főáramlatú politikai pártjaikat is, ami arra enged következtetni, hogy a legitimitási válság már nem csupán az Unió intézményeire korlátozódik.

A háború utáni politikai rend szétbomlása a legtisztábban az ideológia és pártok területén nyilvánul meg. Az 1980-as évek óta a baloldal és jobboldal közötti különbség fokozatosan erodálódott, olyannyira, hogy ezek a kifejezések mára kevesebbet árulnak el a politikai kölcsönhatások mintázatairól, mint amennyit elfednek. A hagyományos jobboldali, konzervatív pártok (például az olasz Kereszténydemokrata Párt, a brit Konzervatív Párt és az amerikai Republikánus Párt) mára vagy széthullottak, vagy önmaguk árnyékává változtak. A hagyományos baloldali pártoknak vagy leáldozott, mint a francia Kommunista Pártnak, vagy centrista, technokrata alakulatokká változtak, mint a Munkáspárt az Egyesült Királyságban.

A háború utáni politikai rend kifulladása ahhoz vezetett, hogy az ideológiát és a politikai elveket felváltotta a szakértők által vezetett, technokrata kormányzás. A technokrata kormányzás önmagát a politikai elképzelések helyett a szakértelem és a procedúrák segítségével próbálja igazolni. Ám az EU kivételével a technokrata kormányzás nemigen létezik vegytiszta formában. És okkal: egyedül a technokrata kormányzás nem képes motiválni és lelkesíteni az embereket. Ezért van az, hogy a technokrácia saját hitelessége megteremtéséhez önmagán kívülről származó szakpolitikákra és ideálokra támaszkodik. Így a régi jobboldal hagyományaiból a technokrata kormányzás átvette a piacközpontú gazdaságot, hogy igazolja saját gazdasági-társadalmi programját. És a kulturális baloldalból magáévá tette az identitáspolitika mintázatait. A hatás észrevehető: szabadpiaci politikák járnak kéz a kézben kulturális identitáspolitikával.

A piacgazdaság és identitáspolitika ezen technokrata elegye szolgáltatja azt a modellt, amelyet változó mértékben a Nyugat politikai elitjei követnek. A technokrata uralom életképessége két elemen alapszik: a közélet depolitizálása, politikátlanítása és az állampolgárok passzivitása. A politikai osztály menedzseri szemszögéből ennek a modellnek az előnye, hogy a politikacsinálók elszigetelődnek a nyilvánosság nyomásától, ami korlátozza a legitimitási válság hatásait. De ez az előny egyben hátrány is, hiszen tovább erősíti a politika belső köreinek és a választóknak az elszakadását. Ez magyarázza, hogy a politikai eliteknek miért esik egyre inkább nehezükre befolyásolni vagy lelkesíteni a nyilvánosságot.

A technokrata rezsim megteremti a maga politikustípusát is, aki számára az előrelépés az oligarchián belüli szabályok megtanulásától függ, a hatékony hálózatépítéstől és PR-képességektől, vagy épp az eligazítások és megbeszélések művészetében való jártasságtól. Az ilyen típusú politikusnak igen kevés tapasztalata van a szívek és fejek megnyerésében, nem beszélve a politikai küzdelmekről vagy a népek vezetéséről. Ehelyett annak a technokrata, oligarchikus kultúrának a terméke, amelyen osztozik a médiában, a think-tankekben és a kulturális intézményekben dolgozó kollégákkal. Az ő nyelvük, az ő értékeik és az ő gyakorlataik uralják a közélet és a politikai viták nyelvét. És mindezek ellenére, intézményi és jogi ereje ellenére a politikai oligarchia kultúrája nem képes megragadni a köz képzeletét.

És ez az, amit a Brexit-szavazás, a Trump-jelenség, illetve a különféle európai választások és népszavazások bizonyítanak: a választók egy növekvő része elutasítja nemcsak a technokraták intézkedéseit, de értékeit is. Ezt az elutasítást félreértették. A technokrata univerzumba süllyedt emberek szinte minden olyan mozgalmat, amely elutasította a technokrata intézményrendszert, úgy írtak le, mint egyazon betegség – a populizmus – megnyilvánulását. Így kerültek olyan különböző mozgalmak, mint a baloldali Podemos Spanyolországból és a jobboldali Jobbik Magyarországról, ugyanabba a populista kalapba.

A populizmus ezen kusza diagnózisa annak a klasszikus példája, amit Jean-Paul Sartre rosszhiszeműségnek nevezett. Ez az önbecsapás egy formája. Megengedi az elit számára, hogy saját nyugtalanságát, amit legitimitásának hiánya, és a közösségtől való elszigetelődése okoz,  a nagyközönség problémájává változtassa: a populizmus problémájává. Ráadásul, a mozgalmak populistaként történő címkézése azt sugallja, hogy azok morálisan alsóbbrendűbbek a népszerűtlen elitnél. A populizmust így átdefiniálták, mint azon gyengeelméjű tömegek betegségét, amelyek látszólag fogékonyak a tekintélyelvű, idegengyűlölő és antidemokratikus érzületekre. A Hillary Clinton által „szánalmasoknak” nevezettek szembeállítása saját felsőbbrendű támogatóival hízeleg az egyébként morálisan összezavarodott politikai elitnek, és az elit értékeinek népszerűtlenségét a morális felsőbbrendűség mutatójává változtatja.

A populizmusellenesség felemelkedése

A 21. századi populizmus jelentésének megragadása nehéz, mert a „populista” szó használatát nagyon erősen befolyásolta a populizmusellenes beállítottság, amely a közbeszédet uralja. A múltban a populizmus önmegjelölés volt – emberek tudatosan írták le magukat populistaként. A 19. századi orosz narodnyikok ugyanúgy, mint a Nép Pártja az USA-ban büszkélkedett saját populista szemléletével. A 21. században a populizmusellenesség szószólói azok, akik ellenfeleiket populistaként határozhatják meg. Ivan Krastev politológus fontos kérdést fogalmazott meg, amikor rákérdezett arra, ki dönti el, hogy mely szakpolitikák „populisták”, és melyek „józanok”. A válasz: a befolyásos populistaellenes klikk.

A 21. században a populizmus ellenfelei negatív tulajdonságok széles skáláját ragasztották a populizmusra. Vegyük például a populizmusról szóló szakirodalmat. Szinte mindig ellenséges saját kutatási tárgyával szemben, és gyakran olyan negatív értékeket és attitűdöket vetít a „populista” mozgalmakra, amelyeket a mozgalom tagjai nem ismernének el sajátjukként. Így egy könyv, melynek címe a The Politics of Fear (A félelem politikája – a ford.), azt állítja, hogy az euroszkepticizmus a „nép” sovén és nativista felfogását kombinálja a szélsőjobboldali irányultsággal. Az euroszkepticizmust jobboldali eszmékhez kötni kétségkívül  valódi értetlenség, de egyúttal eltorzítja a demokrácia és szolidaritás iránti vágyat is, amely emberek millióit motiválja az EU elutasítására.

A populistaellenes tudományos munkákra gyakran jellemző a kettős mérce. Jan-Werner Müller, a Princeton Egyetem politikatudományi professzora például, joggal kritizálja az identitáspolitika negatív hatását az amerikai választásokra. De valójában csak „Trump populista identitáspolitikáját” kritizálja, miközben a „fehér identitáspolitikától” való elmozdulást szorgalmaz, vissza az „érdekek területére”. Amit elfelejt kimutatni, az az, hogy az identitáspolitika az összes tábor fegyvere, és hogy Trump ellenfelei ugyanannyira vétkesek propagálásában, mint bárki más. Sőt, az identitás megkövesítése, illetve a társadalmi és kulturális tapasztalatok homogenizálása – fehér kiváltáság, mérgező maszkulinitás, heteroszexizmus, fekete identitás és így tovább – sokkal elterjedtebb a populizmusellenesek, mint az úgynevezett populisták között.

A populizmussal szembeni ellenszenv, amely sok társadalomtudósra jellemző, tükrözi azt a feszültséget, amely a politikai és kulturális elit elfogadhatónak ítélt értékei és az emberek hétköznapi életét befolyásoló értékek között fennáll. Ez a tendencia különösen szembeszökő a médiában, ahol a populizmusellenes kommentátorok gyakran képtelenek komolyan venni az embereket, akiknek az értékei ellenkeznek az övéikkel.

A populistaként megbélyegzett mozgalmak és pártok – a görög, baloldali Szirizától a francia jobboldali Front Nationalig – nem egyszerűen csak az EU politikai intézményeivel szemben ellenségesek, de az elitek kulturális értékeivel szemben is. Ez utóbbit, a domináns intézmények által kötelezőként előírt értékekkel szembeni kihívást nem tudják a populizmusellenes kommentátorok lenyelni. Ahogy a politikai gondolkodó, Margaret Canovan rámutatott, a többi társadalmi mozgalommal ellentétben, a populizmus nemcsak a hatalom birtokosai elleni kihívás, hanem az „elit értékei” elleni is. Vagyis az ellenszenve a „véleményformálók és a média” ellen is irányul. A média viszont komoly nehézségekkel küzd, amikor a populista politika dinamikáit próbálja megragadni. Ez nem csak a felszínes elemzések miatt van így. A média jelentős része egyre inkább eltávolodik a dolgozó emberek életétől, és emiatt erősen gyanakvók azokkal szemben, akik nem ugyanazzal a kulturális profillal rendelkeznek.

Fontos megjegyezni, hogy történetileg a populizmusellenes gondolatok inkább a demokráciával, mintsem a demagógiával szemben tápláltak ellenszenvet. Platóntól kezdve a politikai elitek szociális és kulturális nézőpontja gyanakvó és sokszor ellenséges volt a közvéleménnyel szemben. Jellemzően úgy tekintettek a népre, mint egy „problémára”. Az amerikai kommentátor, Walter Lippmann 1922-es tanulmánya, a Public Opinion (A közvélemény – a ford.) klasszikus példája ennek az álláspontnak. Ő arra figyelmeztetett, hogy a „teljesen műveletlen” választók aránya sokkal nagyobb, mint gondolnánk, és ezek az emberek „mentálisan gyerekek és barbárok”, emiatt pedig a manipulátorok természetes célpontjai. Ezek a korai megfelelői napjaink „alacsony információs szintű szavazóinak”, akik, úgy látszik, vonzódnak a Brexit és más jelenségek „igazság utáni” politikájához.

A 19. század óta a populizmusellenes elméletek uralták az angol-amerikai társadalomtudományos irodalmat. Ezek az elméletek azon a feltételezésen alapszanak, miszerint az emberek nem tudják, igazából mi áll az érdekükben. Az 1950-es évekre rengeteg amerikai tudós erősen ellenséges viszonyt alakított ki a közvélemény populista áramlataival. Az olyan ötvenes évekbeli amerikai értelmiségiek számára, mint Daniel Bell, Edward Shils, Seymour Lipset és Richard Hofstader, a populizmus vált az amerikai típusú idegengyűlölet tökéletes megtestesülésévé.

Hosszú történelme van tehát annak a hajlamnak, amely a populista politikát a pszichológiai rendellenesség és irracionalitás tüneteként bélyegzi meg. A The Populist Persuasion (A populista meggyőződés – a ford.) című fontos tanulmányában Michael Kazin megjegyzi, hogy a populizmus a liberális értelmiségek félelmének kitüntetett tárgyává vált a hidegháború Amerikájában. Ezek az értelmiségiek a demokráciát, valamint a „tekintélyelvű” és „irracionális” munkásosztályt vádolták a McCarthy nevével fémjelzett, baloldaliakat és liberálisokat célba vevő üldözéshulláma miatt. A mccarthyzmussal szembeni ellenszenvük, ahogyan a napjaink vallásos jobboldalával szembeni ellenszenvük is azon fehér, katolikus amerikai munkásokkal, veteránokkal és elégedetlen középrétegekkel szembeni gyanakváson alapult, akik egykoron az olyan baloldali ügyek harcosai voltak, mint az ipari szakszervezetiség és munkásmozgalom.

Mi a 21. századi populizmus?

A kortárs populizmusellenességet alakító hatások sokban különböznek a hidegháború populizmusellenességétől. A hidegháború utáni időszakban az értékekről szóló viták, a Kulturkampf, fontos szerepet kaptak. A politikai elit és intézményeinek viszonylag törékeny kulturális tekintélye aláásta kapcsolatukat a társadalom több részével. Miközben az elit ideológusai ámíthatják magukat azzal, hogy hagyomány utáni, posztmateriális és kozmopolita értékeket birtokolnak, de ők is tudják, hogy kulturális legitimitásuk gyenge lábakon áll.

Ami összeköti a különböző, populistának címkézett mozgalmakat, az az elitkultúra és -értékek elutasítása. Bármennyire is próbálják ezeket a mozgalmakat egyazon politikai faj részeiként leírni, az egyetlen közös bennük a technokrata kormányzás ideáljaival és politikai gyakorlataival szembeni ellenszenv. Még egyetlen mozgalmon belül is, mint amilyen a Brexit-kampány volt, rengeteg különböző ideál és politikai törekvés szerepelt. De ami összekötötte mindezeket a változatos embereket, az az EU-oligarchia értékeinek elutasítása volt.

Amennyiben létezik egy közös célkitűzés, amelyik megkülönbözteti a Brexit-szavazót és a Podemos támogatóját az oligarchia pártjaitól, akkor az a szolidaritás és közösség iránti vágyakozás. A nyugati világban sok ember érzi magát elidegenedve saját kormányaitól és intézményeitől. A technokraták által lekezelve érzik magukat, és szkeptikussá váltak a megélhetési politikusok és szakértők által továbbított, úgynevezett igazságokkal kapcsolatban. A kulturális elit képviselői azt állítják, hogy az embereket már nem érdekli az igazság. De amit tényleg mondanak, az az, hogy az embereket nem érdekli az ő igazságuk. Amikor a francia sztárfilozófus Bernard-Henri Levy úgy nyilatkozik, hogy az embereket már nem érdekli, hogy igazat mond-e a politikus, akkor igazából olyan választókat ír le, akik többé már nem osztják az ő értékeit.

Az emberek, akikről Levy leereszkedően beszél, úgy érzik, szokásaikat, hagyományaikat folyamatosan kigúnyolja az oligarchia, amely úgy tesz, mintha joga lenne diktálni, hogyan éljék az emberek az életüket, és hogyan viselkedjenek egymással szemben. Következésképp, sokan, akik bizonytalannak érzik a képességüket, hogy saját vágyaik szerint éljék életüket, olyan mozgalmak felé fordulnak, amelyek azt ígérik, komolyan veszik őket.

Nyilván az emberek különböző hangokon beszélnek, változó megfontolások motiválják őket, és heterogén megoldások széles választéka vonzza őket. A populizmushoz köthető reakciók és attitűdök, Hannah Arendt szavaival úgy írhatók le, mint a politika előtti tekintély keresése. A politika előtti szolidaritásban megszerezhető értelem utáni kutatás nagyon különböző formákban nyilvánulhat meg. Épp ezért lehetséges, hogy a populista vágyak, a társadalmi szolidaritás keresése egymásnak is ellentmondó politikai nézetek felé fordíthatja az embereket – a társadalmi igazságosság és egyenlőség utáni vágytól a bevándorlásellenes sovinizmusig.

Hosszú távon a versengő kulturális és politikai áramlatok egymáshoz viszonyított ereje fogja meghatározni a technokrataellenes populista mozgalom kimenetelét. Rövid távon, a technokrata kormányzás nyelvét és értékeit felelősségre vonó populista érzület segíthet megteremteni a közélet újrapolitizálásának, a politikai részvétel kultúrájának és a demokratikus vitának a feltételeit.

Mindazonáltal, az elitértékek populista elutasítása nem jelent automatikusan pozitív és életképes alternatívát a technokrata politikával szemben. Nem pusztán az uralkodó népellenes hangulat elutasítására van szükségünk, hanem olyan pozitív politikai alternatívára is, amelyik a demokrácia és társadalmi szolidaritás értékeit hirdeti. A populista lendület kikristályosítása egy politikai mozgalomba, amely a szolidaritás iránti vágyat átitatja a népfölség, a beleegyezés és a szabadság iránti megingathatatlan elkötelezettség értékeivel, utópikusan hangozhat – de ez egy olyan ügy, amelyért érdemes harcolni.

Frank Furedi
A szerző magyar származású baloldali szociológus. Az írás eredetileg angolul, a Spiked online magazinban jelent meg.

Ez a cikk a ti támogatásaitokból készült el, a Kettős Mércét a ti adományaitokból tartjuk fenn!

Támogass minket bankkártyával:

Ha PayPalen vagy banki utalással támogatnál minket, klikk ide!

A Kettős Mércét nem támogatják oligarchák. Mi úgy őrizzük meg függetlenségünket, hogy a csak az olvasók támogatásából írjuk cikkeinket.

Célunk, hogy a társadalom számára fontos kérdésekről beszéljünk: az egyenlőtlenségekről, a szegénységről, az egészségügyről, az oktatásról, a nők jogairól, és hogy támogassuk azokat az alulról jövő kezdeményezéseket, amelyek egy igazságosabb Magyarországért küzdenek!

A Kettős Mérce fennmaradásához 600 állandó támogatóra van szükségünk. Jelenleg 340 állandó támogatónk van.

Legyél te az egyik a hiányzó támogatók közül, támogass minket havi 1000, 2000, 5000 vagy 10000 forinttal, vagy egyszeri átutalással, és járulj hozzá ezzel a független sajtó fennmaradásához Magyarországon!