A hosszú, és gyötrelmes küzdelem, amely egy kétmilliós várost számolt föl, tőlünk alig 2000 kilométerre, szabadságharcként kezdődött, de erre a nagyhatalmak beavatkozása miatt már alig emlékszik valaki. Bassár el-Aszad most apjához méltó mészárlást végez, hiszen alig foglalta el a várost, a bosszúhadjáratokról máris videók keringenek. Ahogy akkor is mindenki csöndben volt, amikor Hafez Aszad végzett Hámával, most is fülsüketítő kussolás fogadja mindezt. A pofátlanabbak még meg is ünneplik a gyerekgyilkosságokat mint a „terroristák fölött aratott győzelmet.” Keserű üdvözlet ez „szép új világunknak”.

A 2016-os év egyik legnagyobb témája a „hamis hírek” és az „igazság utáni politika” körvonalazódó keretei voltak. Ahogy év végére lezárul Aleppó hosszú, 2013 óta tartó ostroma, és a damaszkuszi kormányerők átveszik a várost, az pontosan látni engedi, milyen lesz ez az új világ.

A város a poszt írásának időpontjában már 98%-ban az Aszad-rezsim ellenőrzése alatt áll. A harcok folyamán a lázadók mellett jelenlévő tudósítók vagy az utolsó északi „zöld” ellenállóbázisra, Idlibbe menekülve folytatják munkájukat, vagy éppen búcsúüzeneteiket küldik szét a világnak a Twitteren keresztül. Egyesek csak arra kérik követőiket, legalább kisgyermekeiket hozzák ki a bunkerromboló- és foszforbombák, illetve az előrenyomuló bosszúszomjas hadsereg elől.

Így zárul tehát a valamikor „arab tavasz” részeként emlegetett szíriai lázadás utolsó előtti fejezete. 2012 júliusában a környékbeli falvakból összeállt, rendkívül vegyes felépítésű szíriai lázadó seregek bevették és felosztották egymás között a város keleti felét, a szíriai rezsim éppen azóta bombázta őket és az uralmuk alá került civileket a város nyugati feléből, és a fölé emelkedő citadellából. A lázadók között természetesen jócskán voltak akkor is iszlamista radikális csoportok, de az elfoglalt negyedeken a kezdettől osztozniuk kellett a nem vallásos lázadókkal, mind a Levantei Frontban, vagy egy éve az „Aleppó Meghódítása” frontban (Fatah Halab). A képet tovább bonyolítja, hogy vallásosság ide, iszlamizmus oda, a lázadó különítmények sem kímélik a civil lakosságot, még december elején is bombázták Nyugat-Aleppót, és menekülni akaró ártatlan civileket ejtettek túszul. Ezen kívül az iszlamista lázadók többnyire fölöslegesen,d e folyamatosan támadták a város északi részén jelenlévő harmadik erőt, a kurd forradalmi alakulatokat is, míg ez az Aszad-párti erőkről nem mondható el.

Noha Aszad és az orosz propagandagépezet előszeretettel állítja, hogy ezek a lázadók ugyanolyanok, mint az ISIS, ez sohasem volt teljesen igaz. Az utolsó, augusztusban indult kormánypárti támadás előtt az összefogó lázadók például távozásra bírták az Al-Kaidából kivált Al-Nuszra Front embereit is, hogy ez a vád kevésbé érhesse őket, igaz, így is iszlamisták adják a lázadó alakulatok túlnyomó részét. Ez azonban persze egyáltalán nem zavarta a kormányerőket, és a menekültválság, valamint a szélsőjobboldali előretörés miatt paralizált és radikalizálódott nyugati közvéleménynek most eladják az 1982-es hámai mészárlás egyenes folytatását.

A visszafoglalt romos utcákat a bombázások áldozatai borítják a keleti városrészeket bevették a szír kormányerők és szövetségeseik, a libanoni siíta Hezbollah és az iráni speciális erők. A legutóbbi jelentések szerint az alakulatok civileket mészárolnak városszerte, igyekeznek a legutolsó, akár legkevésbé is renitens-gyanús elemektől is megtisztítani a várost, nőkön és gyerekeken statuálva példát. A jelenlegi hírek szerint az elmúlt két hétben a kormányerők összesen 300 civilt gyilkoltak le, egyedül tegnap pedig legalább 82 embert.

A jelenlegi történések megértésének egyik legnagyobb akadálya, hogy a hírek áramlása nagyon is zavaros. Mivel a harcoló felek az újságírókat sem kímélik, profi riporter nem nagyon van a helyszínen, hacsak nem tekintjük ennek a szíriai rezsim és különböző lázadó csoportok tudósítóit. Így viszont az agresszorok kellőképpen alakíthatják azt, mit lát a nyugati hírfogyasztó korunk tragédiájából.

Vegyük például a hétéves aleppói kislány, Bana al-Abed esetét. Az egyik legismertebb aleppói Twitter-fiók egy gyermek élményeit közvetíti, minden bizonnyal a lázadók technikai felszereltségét használva  az ostromlott városból, ahol Bana személyén keresztül látjuk a helyiek elképzelhetetlen szenvedését, a mindennapos halált, és kapjuk a segélykérő üzenetek sorozatát. 

Tegnap sorra érkeztek a lázadók oldaláról tudósítók búcsúüzenetei, és a médiát bejárta az is, hogy a keleti oldalon rekedt nők arról érdeklődnek, bűn-e az öngyilkosság vagy a férj általi meggyilkolásuk, mielőtt Aszad seregei elérik és megerőszakolják őket. Eközben az orosz és Aszad-propaganda boldog, felszabadult embereket mutat nekünk, akik sírva köszönik meg, hogy a hős katonák megszabadították őket az terroristáktól, akik a túszként és élő pajzsként használt lakosok életét veszélyeztették. Mi több, az orosz kormány által pénzelt RT híroldala ma még Bana Twitter profiljáról is kijelentette, hogy teljességgel fabrikált, semmi valóságalapja, a keleti részen nemzetközi segítséggel működő fehérsisakos mentősökről pedig azt terjesztik, hogy valójában álruhás dzsihádisták.

A politikailag motivált hírek elöntötték a Facebook-falakat. Pedig normális esetben bizonyosak lennénk arról, hogy sem Aleppóban, de  az amerikaiak által támogatott iraki hadsereg és az Iszlám Állam maradványai között folyó moszuli ostromban sem találnánk meg az ártatlan „jó oldalt,” hiszen a győztes milíciák is mindkét oldalon kegyetlenkednek a nekik nem tetsző civilekkel. A „terrorizmus” szabadon használható, mindent uraló vádja most akár még arra is képessé tesz minket, hogy kétségbe vonjuk a szír nép szenvedését, mi több, egyenesen kinevessük, és örüljünk annak, hogy „ezekkel” végeztek. De még ha nem is hisszük el a propaganda hadijelentéseit, azok akkor is célt érnek, hiszen megzavarodva a hírektől, nem állunk ki az aleppóiak mellett, üresek Európa és Amerika utcái.

Normális esetben ilyenkor jön a szokásos nyugati, emberi jogi- és menekültszervezetek, meg az ENSZ után a nagyhatalmak vitája a humanitárius katasztrófáról, ez azonban most érdeklődés hiányában elmarad. Nemcsak az ennek az oka, hogy az USA-ban éles váltás történt a csúcson, és ennek egyik jele a békülékenyebb hangnem Oroszország felé. Ez egyébként még szokatlan sem lenne, hiszen a leköszönő demokrata kormány ugyan igen kemény hangon ítélte el Aszad és az oroszok folyamatos emberi jogsértéseit Szíriában, de mivel az ország – a szovjet- majd oroszbarát Baasz-rezsim évtizedes uralma következtében – hagyományos értelemben „orosz érdekszféra,” még a hagyományos elitkörökben sem egyértelmű, hogy a szólamokon túlmenően bármit is tegyenek ebben az országban, ami nem az Iszlám Állam felszámolására irányul. December 14-ére talán annyit sikerült elérni, hogy a még a városban rekedt civilek ENSZ által kért humanitárius folyosót kapjanak (bár az érkező hírek ellentmondásosak), amelyen keresztül elhagyhatnák a várost, mivel azonban „békefenntartók” természetesen nincsenek jelen, ellenőrizhetetlen, hogy vajon a békés elvonulás tényleg biztosított-e.

Idáig jutottunk Srebrenicától. Amikor 1995-ben a szerb szakadár különítményesek egy teljes bosnyák kisvárost mészároltak le, az ENSZ jelen volt, ugyanakkor beavatkozni már akkor sem tudott. A tragédiát azonban egyértelmű nemzetközi felháborodás követte. Akkor sokan megfogadták, hogy ezt nem nézzük többé végig. Ma viszont a helyzet sokkal rosszabb ennél: már el sem hisszük, amit a nemzetközi média mond nekünk, és talán sokan akkor sem hinnének a szörnyűségekben, ha saját szemükkel látnák.

Ez a mi szép, új világunk.

A másik fontos tényező azonban az, hogy Vlagyimir Putyin tökéletesen használja ki a Nyugat zavaros időszakát saját céljainak gyors elérésére. Talán fennmarad a közte és Trump elnök között fennálló cinkos viszony, talán nem, egy azonban mindenképpen biztos:

Akárki, akárhol kíván etnikai tisztogatást vagy egyenesen népirtást elkövetni a világon, 2016 decembere után szinte biztos lehet abban, hogy senki sem próbálja majd megállítani.

Aleppó az első, de biztosan nem az utolsó város, amelyet formálódó új rendünk el fog pusztítani.