Értesítsünk a legfontosabb cikkeinkről?
Remek! Kattints az Engedélyezem / Allow / Always gombra.

Tudja még valaki, mi folyik az iskolákban?

Ez a cikk eredetileg a Kettős Mércén jelent meg, de áthoztuk a Mércére, hogy itt is elérhető legyen.

Az oktatási rendszer köré falat húztak fel: megmászhatatlan, áthatolhatatlan, áttörhetetlen falat.

ures-iskola.jpg

Fotó: flickr / emi7

Nem véletlenül: az iskola olyan terep, ahol ma büntetlenül lehet bármit megtenni. Nem kell hosszan magyarázni – a központosítás lényege épp ez. Olyan állami felügyeletet vontak az oktatási intézmények köré, amelynek fő funkciója az, hogy se belátni ne lehessen, se ki ne jussanak érdemi információk arról, mi is folyik tulajdonképpen a falak mögött. És ez ideológiailag tökéletesen megfelel a jelenlegi rendszer urainak.

Leginkább azért, mert van takargatnivalójuk. Az átírt köznevelési törvény, az átírt alaptanterv, az átírt tankönyvek mind egy irányba mutatnak: ma az iskolákban olyan oktatás van rákényszerítve diákra és pedagógusra egyaránt, amely mindkettőjük számára káros. Tudjuk, látjuk, sokan tiltakoznak is ellene. De fárad az elégedetlen tömeg, ugyanis a szabályok egyre sokasodnak, a megfélemlítés pedig egyre erősebb.

Ma egy pedagógus sokkal súlyosabb megfigyelés alatt áll, mintsem gondolnánk. Figyel rá az igazgatója. A tankerülete. A KLIK. Tudni akarják, hogy pontosan azokat az utasításokat hajtja-e végre, amelyekkel megbízták. Egyen tankönyvekből tanít-e, egyen gondolatokat továbbít-e, adminisztrálja-e szorgosan, mennyi ideig ült az iskolában és mivel töltötte az idejét. És ha nem teszi, ha elhajlik, akkor van félnivalója. Nem sorolják feljebb. Nem hosszabbítják meg a szerződését. Elveszítheti a munkáját.

Ugyanez igaz a diákokra is. Túlterheltek. Fáradtak. Agyuk le van foglalva az irdatlan mennyiségű tananyaggal, de arra egyre kevesebb erejük jut, hogy gondolkodjanak. Hogy kérdéseket tegyenek fel. Hogy felismerjék azt: egy hatalmas kísérlet részei ők, annak a kísérletnek, amiben az államtól függő, kiszolgáltatott embereket nevelnek belőlük. Vesztenivalójuk talán nekik van a legtöbb, hiszen a jövőjük a tét. Ki látja, hogy mi történik épp velük?

A szülő nem mehet be az iskolába. Nem kísérheti be a gyerekét a tanteremig, nem vethet egy pillantást az omladozó falakra, nem ugorhat be csak úgy a mosdóba, nem sétálhat ki az udvarra, hogy lássa, hogyan is tölti a napja nagy részét a saját gyereke. Csak az arra kijelölt időpontokban mehet be, hogy egy szülői értekezleten megkérdezze a tanárt, hogy mi az ábra, nem láthatja, hogyan tanítják a gyerekét, fogalma sincs arról, mi folyik a tanórákon. Arra nincs jogosultsága, hogy kikérje magának ezt az ideológiailag ugyan passzentos, de a gyerek számára igenis káros oktatási rendszert. Szava nincs, vagy legalábbis senki sem akarja meghallgatni.

És elveszett a nyilvánosság ereje is. Újságíróként az utóbbi években a legnehezebb dolgom talán épp az iskolákkal volt. Nincs már olyan, hogy valaki csak úgy odatelefonál egy titkárságra, kéri az igazgatót, vagy a tanárt, kérdéseket tesz fel neki, aztán megírja a cikket. Nem, ez ma nem így megy. Bemenni az iskolába, beszélni egy pedagógussal néha nehezebb, mint a Parlament folyosóin belebotlani egy fideszes politikusba. Engedély kell a tankerülettől. Írásban. Talán válaszolnak rá, de akkor sem időben. Talán engedélyezik, hogy beszélj egy igazgatóval, előre megírt kérdések alapján, de utólag vissza kell küldeni a cikket, ellenőrzik, kihúznak, betoldanak. Örülhetsz, ha valami értelme marad még annak, amit írtál. Persze névtelen pedagógusok mindig vannak, akik kibeszélnek a rendszerből, de arctalanságuk sokkal beszédesebb annál, amit mondanak.

És akkor itt a legújabb: titoktartási nyilatkozatot kell aláírniuk a Nemzetgazdasági Minisztérium irányítása alá került szakképzési centrumokban dolgozó tanároknak. Aki megszegi, a polgári törvény alapján akár büntethető. A legtöbben szó nélkül, megrettenve írták alá, bár fogalmuk sincs, miről is kéne titkot tartaniuk. A jelzés egyértelmű: a legjobban akkor járnak, ha semmiről sem beszélnek, senkinek. Így zárul be végleg a kör. Semmit sem tudunk már arról, mi folyik az iskolákban.

Mert pont ez volt a cél.

Sokan várták a pedagógus-tiltakozások tetőpontján, hogy majd a pedagógusok áttörik ezeket a falakat, kinyílnak az iskolák kapui, átlátható lesz az oktatás. Nem így lett. Azért nem, mert ugyan ideig-óráig lehet tiltakozni egy rendszer ellen, de hosszú távon épp a rendszer tette kiszolgáltatottá a benne mozgókat, alárendelt pedagógusok, diákok és szülők garmadájává degradálva őket. Fáradtak és elkeseredettek, igen. De erejüktől is megfosztottak, hiszen egyikük sem léphet ki a rendszerből anélkül, hogy saját jövőjét, egzisztenciáját tenné végletesen kockára. A tökéletes függési viszony eredményeképp pedig ma bármit és mindent meg lehet tenni az iskolákban, hiszen ugyan ki tudna róla, és ki emelne szót ellene?

Így vált az iskola zárt, ellenőrizhetetlen tereppé. Tökéletes tereppé a kormány számára ahhoz, hogy olyan gyerekeket nevelő gépezetként funkcionáljon, aminek kapuján önálló akarattal nem bíró, kérdéseket feltenni nem tudó, az elfogadhatatlanba is beletörődő emberek lépnek ki.

Kéne valami biztatót is mondani, hogy nem tarthat ez örökké, és hogy eljön majd az a pont, ahol elkezdődhet egy tisztulási folyamat. De sajnos azt látjuk, hogy miközben néhány maroknyi ember ugyan még küzd, és igyekszik menteni a menthetőt, a hatalom gyorsan és hatékonyan vágja el a menekülőútvonalakat (most éppen az egyházi iskolákét). Hacsak nem jön egy elemi erejű felháborodás, ha nem lesz egy olyan gyújtópont, ami újra lángra lobbantja a tiltakozásokat, akkor az iskolák kapui zárva maradnak.

De miközben erre a pontra várunk, az idő a kormánynak dolgozik. Minden egyes nap, minden tanóra az ő malmukra hajtja a vizet, azt csinálnak a gyerekekkel, amit akarnak. Addig, ameddig hagyjuk.

Olvass tovább!