A lengyel Razem alig másfél éve alakult, de már az első parlamenti választásokon sikerült 3,6 százalékot összegyűjteniük. A régi baloldallal való szakítást képviselik, és azon dolgoznak, hogy megszólítsák azt a társadalmi többséget, akihez manapság csak az egyre inkább szélre tolódó jobboldal beszél. Adrian Zandberg, a párt egyik vezéralakja mesél a Razem felemelkedéséről, a közösségi médiáról, és arról, mit is jelent baloldali politikát csinálni Lengyelországban.

Razem (balra, zakóban: Adrian Zandberg)

A Razemet úgy tíz hónappal a tavaly októberi lengyel választások előtt alakítottátok, amelyen 3,6 százalékot értetek el. Ez figyelemre méltó eredmény egy ilyen fiatal párttól. Melyek voltak azok a körülmények, amelyek lehetővé tették a Razem felemelkedését?

Az egyik legfontosabb tényező, amely segített nekünk, az volt, hogy a politikusok szemet hunytak a bizonytalanságban élő munkások érdekei fölött. Egy egész generációt láthatunk a szemünk előtt, amelynek tagjai a harmincas éveikben járnak, és megfosztották őket a stabil élettől. Azt mondták nekik, hogy fejlődünk, hogy növekszik a GDP, de mindez nem egyezett meg a generáció tapasztalataival. Ahogy múltak az évek, a Nyugat és közöttünk lévő távolság csökkentésének liberális narratívája egyre kevésbé lett meggyőző a fiatalabb generáció számára. Ez volt a legfontosabb strukturális oka annak, hogy a Razamnek sikerült megmozgatnia ennyire sok olyan embert, aki korábban nem volt aktív politikailag. Persze, voltak közöttünk, akik civil szervezetekből, kis baloldali csoportokból vagy a társadalmi aktivizmus más területeiről jöttek, de manapság ha megkérdezed a tagjainkat, tízből kilenc azt fogja mondani, hogy korábban egyáltalán nem volt politikai aktivitása.

Mi győzött meg titeket arról, hogy eljött az ideje egy politikai párt alapításának, ahelyett hogy például kampányt szerveztetek volna a munkások jogainak javításáért?

Létezett számos kampány az adóparadicsomok ellen, a nemi egyenlőségért, vagy épp a bizonytalan munkakörülmények ellen, de a Razemben az a más, hogy mindezeket a kampányokat és ügyeket egy összefüggő politikai projektbe kötötte össze. Létezik egy erős érzés az emberekben, hogy nincsenek készen a politikára, hogy a politika valami távoli és rossz, úgyhogy inkább a társadalmi szinten történő mozgósításra kell koncentrálni. De úgy gondolom, hogy ezeknek az embereknek egy jelentős része előbb-utóbb felismeri: a tevékenységük „NGO-sodása” (civil szervezetesedése – a ford.) hosszú távon kontraproduktív, hiszen rengeteg ügyet, amelyért harcolnak, csak a politika szintjén lehet megoldani. A Razemben sokan még ma is részt vesznek a civil szervezeti aktivizmus ilyen-olyan formáiban, de azt is értik, hogy ha tényleg meg akarjuk a változtatni a világot, akkor a politikai mezőben és nem a projektírásban fogjuk azt elérni.

Nem gondolod, hogy a régiónkban erős a bizalmatlanság a politikusokkal szemben? Hogyan győztétek meg az embereket, hogy belépjenek a politikába?

Ha alternatívát akarsz építeni, azt nem teheted meg kompromittált politikusokkal a fedélzeten – ez elég egyértelmű. Az intézményesült elitpolitika erősen depolitizálódott az elmúlt években. Többé nem ügyekről szól, hanem főként a hatalomért folytatott harcról – mi tartalmat hoztunk be ebbe a vitába. A közösségi médián keresztül elárasztottuk az embereket statisztikákkal, információkkal a gazdaság helyzetéről, az egyenlőtlenségekről, a meg nem szervezett munkások pozíciójáról, és arról, ez miben különbözik a szakszervezetekbe rendeződött munkásokétól… Tartalommal és a programunkkal láttuk el ezeket az embereket még azelőtt, hogy elkezdtük volna aktivistaként mozgósítani őket. És ezután egyetlen nagyon egyszerű dolgot mondtunk nekik: ha azt akarjátok, hogy alkalmatok legyen egy ilyen pártra szavazni, lábra kell állnotok, csatlakoznotok és építenetek kell azt. Magától nem fog felépülni.

Ha ezt az üzenetet a közösségi médián keresztül terjesztitek, hogyan fogtok elérni ezeken a hálózatokon kívüli emberekhez?

Nem becsülném alá a közösségi médiát, a mi esetünkben kulcsfontosságú volt. A küszöb, amit legelőször át kellett ugranunk, százezer aláírás összegyűjtése volt, hogy az egész országban választási listát állíthassunk. Ez azt jelentette, hogy mozgósítanunk kell rengeteg embert még azelőtt, hogy a hagyományos média helyet adott volna nekünk – a rendszer zárt ilyen értelemben. A közösségi média volt az az eszköz, amellyel meghekkelhettük a rendszert. Hónapokkal azelőtt, hogy a hagyományos média radarjára kerültünk volna, már volt mozgósítási eszközünk. Való igaz, hogy mindez a saját társasági buborékjainkból indult, de azok olyan mértékben kitágultak, hogy sikerült összegyűjtenünk az aláírásokat. Természetesen ez azt jelenti, hogy a Razem nagyvárosibb, mint amennyire szeretnénk, és erősebben támaszkodik a harmincévesekre, mint amennyire szeretnénk. De ennek a buboréknak és környezetének mozgósítása döntő fontosságú volt a médiaakadály áttörésében. És a médiaakadály gyakorlatilag az egyik legerősebb gát az új baloldali erők megjelenése előtt.

És mi a helyzet az ötvenes és hatvanas éveikben lévőkkel?

Ők a következő lépés számunkra. Most már sokkal könnyebb elérnünk őket, lévén, hogy helyet szereztünk magunknak a hagyományos médiában.

Mit gondolsz, miért sikerül jobban megszólítania és megmozgatnia ezt a korosztályt a KOD-nak, annak a mozgalomnak, amely a kormányzat alkotmánybíróságot támadó intézkedéseivel szemben jött létre (magyar megfelelője talán a Milla lehet – a ford.)?

Nem mondanám, hogy az internet egyáltalán nem működik az ő esetükben. Lehet, hogy már az ötvenet tapossák, de ezek az emberek is használják a Facebookot. Ami különbözik, az a demográfia. Bizonyos tekintetben ez csak egy másik társasági buborék – a KOD utcai megmozdulásai a nagyvárosokban figyelemreméltók voltak, de nagyrészt a nagyvárosi értelmiségből és a középosztályból jöttek létre. Nyilván nem kötheted magad kizárólag a közösségi médiához, a hagyományos média kulcsfontosságú a társasági burokból való kitörésben. Amikor elkezdesz meghívásokat kapni a tévébe, el kell menned. És el kell tudnod mondani, mi mellett is állsz.

Részt vettél a választások előtti tévévitában, ami hatalmas figyelmet irányított a Razemre. Hogyan sikerült profi politikussá válnod? Részt vettél médiatréningen?

Ami a figyelmet felkeltette, az épp ennek az ellenkezője volt: az, hogy mi nem úgy néztünk ki, és nem úgy beszéltünk, mint a profi politikusok. A vitába mi úgy szálltunk be, hogy a való élet ügyeiről beszéltünk, mint a munkaerőpiac stabilitása, a közszolgáltatások vagy a térségi egyenlőtlenségek – és ez elütött a PR-humbugtól, amit a többi résztvevő felmondott. Ha az emberek hallanak az olyan ügyekről, amelyek a mindennapi tapasztalataikat érintik, és hallják a gondjaik megoldására tett javaslataid, az komoly mozgósító erő. A lengyel újságírók rápörögtek arra, hogy megnyertem a vitát, de igazából bárki más is lehetett volna abban a konkrét műsorban, a hatás ugyanaz lett volna, csak akkor a másik személy vált volna a párt arcává. A különbség nem köztem és a többi résztvevő között volt, hanem a teljesen PR-vezérelt beszédmód és a valós társadalmi problémákban gyökerező program között.

A Razemnek vízszintes szerkezete van és nem akar csak egy vezetőt a nyilvánosság elé állítani. Mégis sok ember számára te vagy az arc, akivel a pártot azonosítják. Szóval azt mondod, hogy a média volt az, aki kiválasztotta a vezetőt számotokra?

Értjük a logikát, miszerint az emberek konkrét arcokkal kötik össze a pártot. Számunkra fontos, hogy ez ne csak egyetlen arc legyen, illetve hogy létezzen valódi demokratikus mechanizmus, amely ellenőrzés alatt tartja azokat az arcokat, és forgassa őket. A mi belső struktúránkban minden egyes pozíció fix időtartamra szól, nem ülhetsz az elnökségi bizottságban többet, mint egy parlamenti mandátum. Nálunk nem csak a nemek közötti egyenlőségre figyelünk, de a területi arányosságra is, hogy a pártot ne csak a varsói középosztály uralja. A pozíciók rotációja biztonságos, megakadályozza, hogy egyetlen ember kezében túl sok hatalom gyűljön össze. A hierarchikus pártmodell, amely más pártokra jellemző, maga is hozzájárult a politika politikamentesítéséhez, hiszen nincs tere a párton belüli demokratikus párbeszédnek és vitának.

A választáson elért eredmény miatt most már állami támogatásban is részesültök. A tagjaitok egy részének így a politika teljes, fizetett állássá vált. Megváltoztatta ez azt, ahogyan dolgoztok?

Őszintén szólva, ez nem jelentett drámai változást. A költségvetésünk negyedét a tagdíjakból gyűjtük össze, és ez az arány növekszik, szóval nem függünk teljesen az állami forrásoktól. A kampány során már foglalkoztattunk embereket, amikor még csak a tagdíjakból volt pénzük, mindez tehát nem új élmény. A Razem nem egy hatalmas struktúra, alkalmazottak százaival, és nem is lesz az – most kb. tíz embert foglalkoztatunk. A mi fő hajtóerőnk a társadalmi mozgósítás. Mi nem akarunk egy olyan párt lenni, amire az emberek négy évente egyszer szavaznak. Ahhoz, hogy társadalmi változást érjünk el, különböző szinteken kell mozgósítanunk az embereket, és meg kell győznünk őket, hogy képesek harcolni a jogaikért. Ez valami, amit nem vásárolhatsz meg költségvetési támogatásból.

Az, hogy a társadalmi mozgósítás hagyományos eszközei halottak Lengyelországban, a hosszú évek tekintélyelvű kormányzásának a következménye, de a demokratikus átmeneté is. Az emberek nem hiszik, hogy az önszerveződéssel változást lehet elérni, mert amikor a kommunista hatalom ellen szerveződtek, eltiporták őket. Amikor a kilencvenes években, az átmenet időszakában szerveződtek, azt harsogta mindenki nekik, hogy a közösségi stratégiák nem működnek, hogy az egyetlen dolog, ami számít, az az egyéni siker, ezen kívül pedig nincs tisztességes élet. Mi szembe megyünk ezzel a domináns hozzáállással. Időbe telik, amíg megváltoztatjuk.

Ha baloldaliként határozod meg magad egy olyan országban, amelyben a baloldal teljesen hiteltelenné vált az elmúlt huszonöt évben, hogyan teszed életképessé az üzeneted?

Óvatosak vagyunk a baloldali címkék és a baloldal hagyományos szimbólumainak a használatával. Mi inkább egyszerűen csak baloldali programot javaslunk. A Lengyelországhoz hasonló országokban, ahol a baloldal a posztkommunista politikusokkal azonosítható, akik valójában egy neoliberális és konzervatív programot követtek, nem lenne értelme csak azokat az embereket megszólítani, akik baloldaliként határozzák meg magukat. Épp ellenkezőleg, meg kell nyernünk csomó olyan embert, aki nem baloldaliként gondol magára, de a baloldali program valójában az érdeküket szolgálja. A mi megközelítésünk az volt, hogy a konkrétumokból induljunk ki és nem a szimbólumok világából. Nem lengetjük megszállottan a vörös zászlót.

Mindazonáltal, nagyon tisztában vagyunk a hagyományainkkal, amely a lengyel demokratikus szocializmus. Évekig a lengyel baloldalon sokan úgy gondolták, hogy a történelem nem a mi dolgunk, hanem a jobboldal terepe. Azt hiszem, ez egy súlyos hiba volt. A népi osztályok felsorakozása a jobboldal mellett nem kis részben annak tudható be, hogy a jobboldal évekig következetesen próbálkozott saját történelmi narratíváját eladni, mígnem végül politikai többséggé tudta azt formálni. Szóval mi is beszélünk a történelemről, de nem hagyjuk magunkat beásni a szimbólumok világába, amely elidegenítene minket éppen azoktól az emberektől, akiket meg akarunk nyerni egy progresszív lengyel politikának.

Mi lehet a válasz erre a történelmi örökségre, amely oly gyakran akadályozza a haladó politikát a régiónkban?

Úgy hiszem, hogy Lengyelországban és Közép-Kelet Európa sok más országában egy olyan valamire van szükség, amely egyszerre politikai párt és társadalmi mozgalom. Meg kell győznünk az embereket, hogy dolgozókként közös érdekeik vannak, és a politika alkalmas eszköz arra, hogy küzdjenek ezekért az érdekekért. Ennek érdekében politikai szinten kell bizonyítanunk, hogy az, amit javaslunk, működik. Ezért olyan fontosak számunkra a bérekkel, munkaszerződésekkel és a munkahelyi körülményekkel kapcsolatos küzdelmek, mert úgy hisszük, épp ezek az emberek mindennapjait érintő ügyek képesek mozgósítani a társadalmat annyira, hogy lehetővé váljon a politikai változás.

Az emberek folyamatosan ki vannak téve egy hivatalos jóléti állam elleni diskurzusnak. Pedig nincs is valódi tapasztalatuk a jóléti államról. A helyzet az, hogy Lengyelországban öt munkanélküliből kevesebb mint egynek van hozzáférése bármilyen szociális juttatáshoz. Ez a mi világunk valósága. Szóval amikor a jóléti államról beszélünk, próbálunk az átlagember nézőpontjából beszélni, és ez aláássa a neoliberális narratívát, amely errefelé évtizedek óta uralkodik.

A bizonytalan munka és a jóléti állam hiánya gyakori jelenség régió-szerte. De az olyan országokban, mint Szlovákia vagy Csehország, névleg szociáldemokrata pártok vannak hatalmon, amelyek elméletileg fenntartják a szociális értékeket. Lengyelországban azonban a posztszocialista baloldal még a parlamentbe se jutott be a legutolsó választásokon. A Razem felemelkedése hozzájárult ehhez?

Nem nagyon hiszem, már lefele tartottak jó ideje. Ők is csak egy intézményesült elitpárt voltak, éppen csak más történelmi gyökerekkel. És ez még mindig szerepet játszik Lengyelországban: évekig sok embernek okozott nehézséget, hogy egy olyan pártra szavazzon, mint a Demokratikus Baloldali Szövetség (SLD), mely a volt rendszerrel köthető össze. Úgy tippelem, hogy sokan azok közül, akik a Razemre szavaztak, még most, majdnem harminc évvel az előző rezsim bukása utána sem szavaznának semmiképp erre a poszt-sztálinista pártra. Mindenestre az SLD nehezen hívható baloldalinak: amikor kormányon volt, neoliberális politikát folytatott, és amikor a migrációra kerül a sor, Leszek Miller, a párt legismertebb arcának és volt miniszterelnökének megjegyzései legjobb esetben is félrasszisták.

Meglep, hogy eddig nem is említetted a bevándorlásellenes érzelmeket a baloldal stratégiái kapcsán – a legtöbb főáramlatú párt a régióban egyre szélsőségesebb retorikát ölt magára. Ez is egy rés számotokra, amellyel megkülönböztethetitek magatokat a többiektől?

A mi nézőpontunkból ez nem megkülönböztetés kérdése, hanem az alapvető tisztességé. A szavazatvesztéstől való félelmében az egész politikai szcéna hagyta a közbeszéd széljobbra tolódását. Mi értelemszerűen nem engedjük magunkat oda rángatni, és ez sajnos valóban megkülönböztet minket a lengyel liberálisoktól. Nincsenek nagy elvárásaim a lengyel liberálisokkal szemben, de legalább akkor liberálisok lehetnének, amikor olyan ügyekről van szó, mint a nők jogai vagy a bevándorlók. Ez sajnos nem így történik.

A jobboldalra tolódás elkerülésénél maradva: a kormányzó Jog és Igazságosság (PiS) szociális újraelosztási programokat indított – igaz, nacionalista szövegbe burkolva – a családok és a lakhatás támogatására. Hogyan akarjátok nyilvánvalóvá tenni, hogy a szakpolitikák, amiket ti kínáltok, különböznek ettől?

Először is, nem olyan nehéz megkülönböztetni magunk egy olyan párttól, amely a női jogok és melegek elleni támadással együtt próbál eladni egy mérsékelt szociálpolitikai reformot . De ki akarom mondani nyíltan: jó dolog, hogy a Jog és Igazságosság 500 zlotys (kb. 36 ezer forintos – a ford.) családi pótlékot vezetett be minden két- vagy többgyerekes családban élő gyerek számára. Ez csökkenteni fogja a szegénységben élő gyerekek számát. A gyerekszegénység egyike a lengyel szociálpolitika számos kudarcának, és ezt meg kell javítani – de ez csak egy probléma, és a PiS nem szándékszik tovább menni. Ennek nagyon egyszerű oka van: amikor ránézünk az adópolitikára, azt látjuk, hogy az üzleti elit érdekeinek kedveznek és nem hajlandók egy progresszívabb adórendszert bevezetni. Az 500 zlotys intézkedés nagy hatalmat adott a PiS-nek, mert segített egyesíteni sok különböző csoportot: nem csak azokat, akik hagyományosan katolikusok vagy konzervatívok, de a szociálisabb irányultságúakat is. A mi feladatunk, hogy megnyerjük őket, illetve meggyőzzük arról, hogy létezhetnek olyan intézkedések, amelyek nemcsak szociálisan érzékenyek, de demokratikusak is. Meg kell győznünk azokat, akik a PiS-re szavaztak, arról, hogy a szociális jogok és a demokrácia járhatnak együtt, és meg kell győznünk azokat, akik a liberális pártokra szavaztak, hogy a demokrácia hosszú távú biztosításának egyetlen útja a társadalmi igazságosság.

Az interjút Veronika Pehe készítette.
Az interjú eredetileg angolul, a Political Critique oldalon jelent meg. Fordította Pap Szilárd István

Ez a cikk a ti támogatásaitokból készült el, a Kettős Mércét a ti adományaitokból tartjuk fenn!

Támogass minket bankkártyával:

Ha PayPalen vagy banki utalással támogatnál minket, klikk ide!

A Kettős Mércét nem támogatják oligarchák. Mi úgy őrizzük meg függetlenségünket, hogy a csak az olvasók támogatásából írjuk cikkeinket.

Célunk, hogy a társadalom számára fontos kérdésekről beszéljünk: az egyenlőtlenségekről, a szegénységről, az egészségügyről, az oktatásról, a nők jogairól, és hogy támogassuk azokat az alulról jövő kezdeményezéseket, amelyek egy igazságosabb Magyarországért küzdenek!

A Kettős Mérce fennmaradásához 600 állandó támogatóra van szükségünk. Jelenleg 265 állandó támogatónk van.

Legyél te az egyik a hiányzó támogatók közül, támogass minket havi 1000, 2000, 5000 vagy 10000 forinttal, vagy egyszeri átutalással, és járulj hozzá ezzel a független sajtó fennmaradásához Magyarországon!