A romák élete is számít! – ezzel a jelszóval rendezik meg most szombaton a Roma Büszkeség Napját, ahol „jó cigánynak lenni”. Az esemény fő szervezőjét, Setét Jenőt kérdeztük az ünnep jelentéséről és a hétköznapok nehézségeiről.

– A Roma Pride egyik célja, hogy szembemenjen azzal a negatív képpel, amely minden csatornából, médiából ömlik a romákra. A minap egy interjúban azt mondtad, hogy ez a mechanizmus azt is eredményezi, hogy nagyon sok roma is „érdekesen viszonyul a saját identitásához”. Mit jelent ez?

– A negatív előítéleteket a legtöbb cigány a többiekre vonatkoztatva igaznak tartja, önmagára nézve nem. Én ezen nem is csodálkozom, hiszen a romák ugyanannak a médiának fogyasztói, mint a többségi társadalom. Ez a negatív roma kép a többségi társadalom által konstruált kép, az nem a romák valódi véleménye, és persze azok, akik az előítéleteket közvetítő média fogyasztói, hajlamosak elhinni ezeket a negatív általánosításokat. Épp ezért van szükség a Roma Büszkeség Napjára, amely képes a romák történelmi, kulturális és társadalmi és kulturális értékeit felmutatni, kifelé és befelé is.

– Ugyanebben az interjúban azt is mondtad, hogy a legfőbb ellenségünk a társadalmi közöny. Azt gondolod, hogy ha azt szeretnénk, hogy szolidárisak legyenek velünk, nekünk is fontos kiállni mások jogaiért, romaként például a nőket érő erőszak, a melegekkel vagy a zsidó emberekkel szembeni gyűlölet ellen, a hajléktalanok jogaiért…

– A mai magyar társadalom egyik legsúlyosabb, drámai problémája, hogy mindent eltűr, ami a széles tömegeket alkotó részcsoportok kárára történik, például a hatalom részéről. Ez a társadalom eltűrte, amikor a rokkantakat megfosztották a jogaiktól; eltűrte, amikor elkobozták a magánnyugdíjpénztárakat; eltűrte, amikor az oktatásban romaellenes intézkedéseket hoztak. Eltűrt mindent, és az egyetlen, valódi felháborodás akkor volt, amikor a középosztály zsebét is érintő internetadó ellen kimentek vagy ötvenezren. Semmilyen más alkalmat nem tudok megjelölni. De eltűri a társadalom a közmunkások jogfosztását, bármit… És pontosan azért, mert nincs szolidaritás, amely azt mondaná, hogy a te problémád az én problémám is.

– Hogyan lehetne szerinted erősíteni ezt a szolidaritást?

– Szerintem csak gyakorlati együttműködésekkel, és a különféle területeken az átjárhatóság megteremtésével. Az úgy nem megy, hogy a többség csak önmagával szolidáris, vagy csak akkor, ha részproblémákról van szó, de például jobb- és baloldal is eltűri a romákra vonatkozó negatív társadalmi előítéleteket. Ezerszer hallottam már baloldali gondolkodókat is úgy beszélni, hogy „fúj, a Jobbik, én nem vagyok cigányellenes, de…” és a „de” után mindig egy cigányellenes tétel következik.

Átjárhatóságon azt értem például, hogy nem lehet emberjogi konferenciát tartani, ha nem hívunk meg roma előadókat. De az is minősíthetetlen, hogy a mainstream bal- és jobboldali pártoknak legfeljebb egy roma jelöltjük van.

2014-ben a szélsőjobbos Jobbiknak sokkal több cigány jelöltje volt, mint a mainstream pártoknak. A nem roma munkaadóknak meg kell nyitni a munkahelyeket a roma emberek előtt. A nem roma szülőknek nem kellene föllázadniuk, ha cigány gyerekekkel járnak egy osztályba a gyerekeik. Úgy nem lehet integrációt követelni, hogy legyen integráció, csak én ne vegyek benne részt.

– Most szombaton a Corvin-közből Szabó Ilona emléktáblájától indultok, ő 17 évesen vesztette életét az 56-os harcokban. Több női szónokotok is lesz, és a beharangozó videóban is szinte csak nőket látunk, ez véletlen?

– Nem, mindig törekszünk rá, hogy a nőket előtérbe helyezzük, a szónokok felkérésekor tudatosan törekszünk arra, hogy női beszélők is legyenek, ahogy a szervező csapatban is. Én nem vagyok szervezet tagja, független aktivista vagyok, és magamra nézve is kötelezőnek tartom ezeket az elveket. Ha úgy tetszik, feminista vagyok. És a szolidaritásról még azt is gondolom, hogy most például nem bírok ráállni a bal lábamra, annyira sántítok, mert végigmentem az AVM lakhatási menetén múlt szombaton. Én egy viszonylag kövér ember vagyok, akinek nehéz gyalogolni, de minden évben elmegyek, nem vagyok hajlandó lemondani erről.

– Negyedik éve szervezitek a felvonulást és a hozzá kapcsolódó programokat, mi változott ez idő alatt?

– Nagyon jó változásokat látok, például azt látom, hogy a Roma Büszkeség Napja kezd szép lassan gyökeret verni a roma emberek, az aktivisták körében. Tavaly már volt rá példa, hogy tőlünk teljesen függetlenül már három vidéki helyszínen is megtartották, pedig mi erre nem szerveztünk rá. A rendezvény előtt már hónapokkal bejelentkeznek aktivisták, hogy lesz-e az idén is. És amit a legfontosabb eredménynek tartok, hogy ezt roma és nem roma emberek magánadományaiból csináljuk, tehát mi nem pályázunk a kormányhoz, uniós alapokhoz, sehova sem.

Az idén roma képviseletek adnak bele pénzt, erre támaszkodva szervezünk, és közadományokból. Szerintem ez a legfontosabb eredmény, amit le tudtunk tenni az asztalra, hogy nem megyünk egyetlen kormányhoz sem kórincsálni pénzt. Ha meg akarjuk teremteni a magunk identitását, a Roma Büszkeség Napon, akkor elvárható mind a roma képviseletektől mind a magánszemélyektől, hogy abba munkát, időt és pénzt tegyenek. Nem mentünk az Országos Roma Önkormányzathoz sem, pedig az egyik online tévén keresztül üzentek, hogy akár még adnának is pénzt.

De mi szeretjük ezt a fajta függetlenséget, amikor mi mondjuk meg, hogy ki beszél a színpadon, mi mondjuk meg, hogy mi lesz a tematika, és mi tesszük bele a munkánkat. Nem megyünk be sem pártok alá, sem pártpolitikai tevékenységet folytató fiókszervezetek alá.

– Ha kitágítjuk a kérdést: hogyan alakult a romák helyzete az utóbbi négy évben?

– Gondolom, nem azt várod, hogy valami blőd hurrá optimizmussal válaszoljak. Nézd, amikor roma emberek tömegei kizárólag a közmunkához férnek hozzá, amikor a roma gyerekek 70%-a értéktelen oktatásban vesz részt, amikor a kormány tudatosan a rossz minőségű szakképzésbe tereli a cigány gyerekek döntő többségét, és tudatosan leviszi a tankötelezettségi korhatárt 16 évre, akkor azt kell, hogy mondjam, hogy egészen rossz pályán van a cigányság.

És ugye a cigányság állapotát nem is nagyon lehet elszakítani a társadalmi környezet állapotától, amely szintén leromlott. Látszik ez az oktatási hálózat, a tanszabadság helyzetén, a pedagógusok és a diákok elmúlt éveken évekbeli követelésein és küzdelmein is. A mi idei menetünk is elsősorban az oktatási jogokról fog szólni, és a romák közoktatásban elfoglalt helyéről.

Tavaly azt mondtuk, hogy munkát akarunk, idén pedig azt fogjuk mondani, hogy tanulni akarunk, iskolát akarunk, hozzáférést a jó minőségű oktatáshoz.

– Most kerül a mozikba a Mérges Buddha című film, ami a Dr. Ambédkár Gimnáziumról szól, ahol főleg roma fiatalokat segítenek abban, hogy megszerezzék az érettségit. Az egyik jelenetben egy frissen végzett lányt látunk, aki hiába próbál munkát találni, majd kétségbeesésében kb. azt mondja: „Nekem ez sosem fog sikerülni, nézz rám!” Szerinted ezen a helyzeten mi változtathatna?

– Ha a romák felébrednének és jól kiállnának önmagukért, az például sokat segítene. És az is, ha a magyar társadalom nem lenne képmutató ezekben az ügyekben. Azt mondják, hogy tanuljunk, de nem engednek bennünket az iskolákba. Ha valaki mégis elér valamilyen eredményt a szülei és a saját erőfeszítéseiből, és szerez egy érettségit vagy egy diplomát, akkor nem veszik fel dolgozni.

Tehát jó szorosan zárják mind az oktatás, mind a munkahelyek kapuit előttünk, és közben azt várják a végletesen kirekesztett, munkától és tanulási lehetőségektől megfosztott romáktól, hogy ugyanolyan viselkedésmintákat és társadalmi jelenlétet produkáljanak, mint az erős középosztály. Elmennek a fenébe.

Ez a társadalom és ez az ország folyamatosan hazudik önmagának és mindenkinek is, mert miközben azt mondják, hogy nincs rasszizmus és nincs diszkrimináció, roma emberek tömegei élik meg napi szinten ezeket az életélményeket… Hogy bár kézzel-lábbal küzdenek a munkáért, az iskoláért, és amikor telefonon bejelentkeznek, még van hely, mire odaérnek, 10 perc alatt már betelt. Legyen szó bármilyen állásról!

Rengeteg olyan barátunk van, aki a diplomájával együtt sem kell még segédmunkára sem. Most épp Miskolcon vagyok, ahol felsőfokú végzettségű, szociológus cigány emberek közhasznú állásban vannak, mert sehova nem kellenek a városi intézményekben. Mindezen a fentieken kívül az is segítene, ha a mindenkori kormányok kevésbé lennének farizeus képmutatók.

– Nemrég derült ki, hogy több roma jogvédő szervezet is olyan súlyos problémákkal küzd, hogy az is kérdéses, tudják-e folytatni a működést – mit gondolsz erről a helyzetről?

– Pontosítanék: a roma jogvédő szervezetek maradtak elsőként források nélkül és zártak be, ezek közül a CFCF volt az utolsó, a pro roma szervezetek közül, akik roma jogvédelemmel foglalkoztak, a NEKI volt az utolsó. A kép elég világos: 1. a kormánytól ezek a szervezetek nem remélhetnek forrásokat hosszú évek óta; 2. ezzel párhuzamosan itthon nem alakult ki olyan donor kultúra, amely eltartaná őket. Mára kimondhatjuk, hogy a roma jogvédelem felszámolódott! Ez rendkívül tragikus és szörnyű. Elég pontos kórképet ad a mai helyzetről, és nem látom, hogyan lehetne e téren pozitív változás – attól tartok, nem nagyon!

– Többen jönnek szombaton vidékről is, akik számára „frenetikus érzés részt venni ezen a népes felvonuláson”. Hogyan magyaráznád el annak, aki még nem vonult fel, miért annyira „jó cigánynak lenni” ezen a napon?

– Egyszerűek a magyarázatok: előttünk nem volt olyan, hogy a romák az ország fővárosában tömegesen felvonuljanak, bátran kiállva önmagukért, és bátran megszólaljanak a saját ügyeikben a saját hangjukon. Az elmúlt egy évtizedben leginkább azt várták el tőlünk, hogy bújjunk el, ne legyünk láthatóak, mi pedig láthatóvá tesszük magunkat. A korábbi, néhány tíz fős roma megmozdulásokhoz képest most több százan állunk ki az önbecsülésünk, az identitásunk és értékeink mellett. Ez a fajta együttlét, amely pozitív értékekre fűződik fel, adja meg ezt a fajta „frenetikus élményt”. Egy szervezőnk szokta mondani, hogy nem „valaki ellen” hanem „valami mellett” vonulunk fel! Mi azt mondjuk ezen a rendezvényünkön, hogy „a cigányok élete is számít!” Na ezért.

Ez a cikk a ti támogatásaitokból készült el, a Kettős Mércét a ti adományaitokból tartjuk fenn!

Támogass minket bankkártyával:

Ha PayPalen vagy banki utalással támogatnál minket, klikk ide!

A Kettős Mércét nem támogatják oligarchák. Mi úgy őrizzük meg függetlenségünket, hogy a csak az olvasók támogatásából írjuk cikkeinket.

Célunk, hogy a társadalom számára fontos kérdésekről beszéljünk: az egyenlőtlenségekről, a szegénységről, az egészségügyről, az oktatásról, a nők jogairól, és hogy támogassuk azokat az alulról jövő kezdeményezéseket, amelyek egy igazságosabb Magyarországért küzdenek!

A Kettős Mérce fennmaradásához 600 állandó támogatóra van szükségünk. Jelenleg 297 állandó támogatónk van.

Legyél te az egyik a hiányzó támogatók közül, támogass minket havi 1000, 2000, 5000 vagy 10000 forinttal, vagy egyszeri átutalással, és járulj hozzá ezzel a független sajtó fennmaradásához Magyarországon!