Nyár elején szurkolók milliói éltek a labdarúgó-Európa-bajnokság lázában, ahol országok mérték össze focitudásukat. A stadionokban és a képernyők előtt izguló drukkolók számára egyetlen dolog maradt teljesen láthatatlan: a bajnokságon nem „a magyarok”, „a portugálok” vagy „a németek” versenyeztek, azaz nem a „nemzetek harca” zajlott a focipályán, hanem csak és kizárólag a férfiaké. Tanulságos beütni a keresőbe a „labdarúgó-Európa-bajnokság” összetett szót (179.000 találat), majd a „férfi labdarúgó-Európa-bajnokság” jelzős kifejezést (36 találat). A foci olyan egyértelműen a fiúk sportja, hogy a megkülönböztetés teljesen felesleges.
Hosszú Katinka az olimpián
Nem volt ez mindig így. Az I. világháború alatt például a női labdarúgás annyira népszerű volt Nagy-Britanniában, hogy egy-egy meccs akár 50.000 nézőt is tribünökre vonzott. Azonban a harcok végeztével a férfiak visszatértek a frontról, a nők viszont nem voltak hajlandóak levonulni a pályáról. Ezért 1921-ben az angol labdarúgószövetség megtiltotta a női csapatoknak a futball-pályák használatát – „ez a játék egyáltalán nem való a nőknek, túlságosan kemény a női test számára” –, és ez így is maradt ötven éven keresztül, egészen 1971-ig. A hazai női labdarúgás története sem sokkal szívderítőbb.
Ezért aztán duplán szomorú volt látni, hogy a riói olimpiát bőven az első hivatalos nap előtt megnyitó, svéd és dél-afrikai labdarúgónők meccse alig néhány száz nézőt vonzott be a hatvanezres stadionba. Így a nők számára szurkolók és érdeklődők nélkül indult az egyenlőség eszméjét hirdető olimpia, melynek vezetői a kezdetektől gondoskodtak róla, hogy a nők még sokáig ne szállhassanak ringbe – se szó szerint, se átvitt értelemben.
Az újkori olimpiákat 1896-ban elindító Pierre de Coubertin kimondottan ellenezte a nők részvételét a játékokon arra hivatkozva, hogy az megmételyezné a játékok alapeszméjét és nem is lenne esztétikus. Az 1900-as olimpián mégis két sportágban – teniszben és golfban – indítottak versenyeket külön nőknek. (Magyar nők először 1924-ben jutottak ki az olimpiára tőrvívóként.)
A sokkal nagyobb presztízsnek örvendő futópálya azonban csak 1928-ban nyílt meg a nők előtt, annak az Alice Millet vezette mozgalomnak köszönhetően, amely nyomást gyakorolt a Nemzetközi Olimpiai Bizottságra (NOB), és 1922-ben megrendezte a „Nők Olimpiáját” Párizsban.
A női atlétákra kíváncsi húszezres nézőközönség végül meggyőzte a NOB-ot, de még hetven évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy 1991-ben életbe lépjen az a szabály, mely szerint minden újonnan felvett olimpia sportágnak kötelezően meg kell nyílnia a nők előtt is. Ez természetesen nem vonatkozott a régiekre. Ezért történhetett meg, hogy a 2012-es Londoni Nyári Játékok, valamint a 2014-es Szocsi Téli Olimpia lett az első két rendezvény, amelyen a nők minden sportágban nevezhettek.
Ez a cikk a 2016-os riói olimpia idején készült Kenyér? Játék! című sorozatunk része, amely az újkori olimpiák kiemelkedő teljesítményeire és árnyoldalaira fókuszált. Azt akartuk megmutatni, hogy a dísztribünökön túl hogyan befolyásolta egyes nemzetek mindennapjait a rövid időtartamú, de annál nagyobb horderejű játéksorozat. Hogyan változtatta meg egy-egy ország gazdaságát, hogyan rombolta a környezetet, milyen társadalmi és politikai vonzatai voltak az ötkarikás játékoknak?
Megismétlem még egyszer, mert annyira hihetetlen: a nők előtt csak négy éve nyíltak meg a ringek, addig a boksz a férfiak magánszáma volt az olimpiákon. A síugrónők pedig hiába kérvényezték a kilencvenes évek óta, hogy részt vehessenek a téli játékokon, a nagy pillanat csak két éve érkezett el. Utolsóként a hagyományosan maszkulin sportok váltak elérhetővé a nők számára: többek közt a súlyemelés, a taekwondo (2000), a birkózás (2004) és a boksz (2012). A női egyenjogúság történetét meg lehetne írni az olimpia története alapján, állítja a feminista sportkutató Katharina Lindner, aki szerint a társadalmi nemek viszonyát a sport „mikrokozmosza” egyszerre tükrözi és nagyítja fel[1].
A 2012-es londoni olimpia volt az első rendezvény, ahol minden induló ország nevezett női sportolót, ideértve a leginkább vonakodó Szaúd-Arábiát is. Ez viszonylag szép eredmény, ha azt vesszük figyelembe, hogy alig két évtizede, az 1996-os atlantai olimpián még 26 ország döntött úgy, hogy csak férfi sportolókat nevez.
A riói játékokon résztvevő atléták 45 százaléka nő, amit a nemzetközi sajtó nagy hangon ünnepel, elhallgatva azt a tényt, hogy a nők még mindig kevesebb versenyszámban indulhatnak, mint a férfiak. A nők a sportesemények 47 százalékán vehetnek részt (ideértve a vegyes számokat is), azaz a férfiak 16 arannyal többet szerezhetnek meg a játékokon.
Két olyan olimpiai sportág van, amelyben viszont kizárólag nők indulhatnak: a ritmikus sportgimnasztika és a szinkronúszás. A férfiakat ugyanazok az előítéletek szorítják ki ezekből a sportágakból, amelyek egy hosszú évszázadon át kizárták a nőket – például – a testkontaktot megkívánó küzdősportokból. Röviden összefoglalva: csillogós tornadresszben, kifestve, zenére ugrálni lányoknak való. A férfi tornászok, ha már ugrálni van kedvük, tegyék azt smink nélkül, nem feltűnő öltözékben és ne zenére – nekik se szépnek, se bájosnak nem kell lenniük.
2012-ben a magyar olimpia csapat 40 százalékát alkották nők, akik a pontszámok 37 százalékát szerezték meg. Idén a csapat 42 százaléka nő, és a szombati eredménytábla szerint teljesítményük magasan felül fogja múlni a férfiakét. Az index.hu cikke csinos, de megtévesztő táblázatban foglalta össze, melyik olimpián, hány érmet hoztak a magyar nők, és arra jutott, hogy: „Ahhoz, hogy Rio minden idők legsikeresebb olimpiája legyen a magyar nők számára, legalább hat aranyat kellene nyernünk.” Nem „nyerniük”, hanem „nyernünk”. Az újságíró – reményeim szerint – véletlen lapszusa felveti azt az érdekes kérdést, hogy mi áll a női érmek hátterében?
Egy idén megjelent tanulmány[2] azt vizsgálta, hogy az 1960 és 2012 között megszerzett női olimpia érmek számát milyen történelmi, gazdasági és társadalmi tényezők határozták meg.
Azt találták, hogy azoknak az országoknak a női sportolói sikeresek, ahol a nők munkaerőpiaci jelenléte és iskolázottsága magas.
A társadalom nyitott, támogatja a nemek egyenlőségét és a népesség nagy része egyetért azzal, hogy „jobb az olyan házasság, ahol mindkét fél dolgozik”. Ezek a mutatók nagyobb összefüggést mutattak ki, mint az egy főre eső GDP. Találtak azonban két tényezőt, amely kimagasló női részvételt és éremszerzést eredményezett az országok között. Az első nem meglepő, hiszen a rendező országok mindig jobban szerepelnek. A második elgondolkodtató: az államszocialista vagy volt szocialista blokkhoz tartozó országok a népességgel arányosan sokkal több sportolónőt indítottak, és azok arányosan sokkal több érmet szereztek, mint kapitalista országokból érkező versenytársaik.
Az 1970-es évektől ugrott meg a nők száma az olimpián, és ha az integráció ilyen ritmusban halad, akkor esélyes, hogy 2032-ben ugyanannyi női atlétát neveznek majd az olimpiára, mint férfit. Ehhez ideálisan meg kellene valósulniuk az egyenlő esélyeknek a pályán és azon kívül is. Sok szó esett már a női sportesemények közvetítésének jobb esetben atyáskodó – „a mi lányunk” –, rosszabb esetben nyíltan szexista, testszégyenítő aspektusairól. Illetve arról, hogy a női versenyek jellemzően kiszorulnak a főműsoridőből. Egy a 2004-es olimpiáról készült médiafelmérés[3] azt is kimutatta, hogy a női sportesemények közvetítése unalmasabb, mint a férfiakéi, mert kevesebb vágást, kamerabeállítás, közeli és lassított felvételt alkalmaznak. Többször fókuszálnak az érzelemkitörésekre: a nagytotál előszeretettel mutat síró nőket.
A magyar sajtó képviseletében Knézy Jenő is az átlagot hozta, amikor az olimpia aranyat hozó kajakozónők befutója után a mára elhíresült „Ez férfimunka volt” fordulattal minősítette a versenyzők teljesítményét. Vörösmarty ugyan nem a sportpályán, hanem a könyvtárban gondolta, hogy a nemzet magasra emeléséért való küzdelem férfimunka, a Nemzeti Sport komolyan vette ezt, és azt feszegette, hol lenne Hosszú Katinka világcsúcsot döntő idejével a férfimezőnyben. A vágy, hogy a szerző mindenképp rámutasson arra, hogy a kimagasló női eredmény sehol sincs a férfiak porondján, a hipermaszkulin sportvilág rettegéséről tanúskodik, melynek hegemóniáját egy nő (vagy több nő) fenyegeti. És ebből a fenyegetettségérzetből fakad az a torz előfeltételezés, hogy az olimpia a nemek küzdelme is lenne.
Az egyiptomi Sarah Ahmed az első arab nő, aki súlyemelésben érmet szerzett
A gender-semleges[4] olimpia azonban nem újkeletű gondolat. Az ötlet arra alapszik, hogy a férfiak és nők eredménye összevethető lenne, ha figyelembe vennénk a két nem biológiai különbségeit. Egy nem edzésben lévő, átlagos nőn a zsírtömeg háromszor akkora, mint egy férfin, izomereje viszont csak kétharmada, míg szív- és érrendszeri ereje 80 százaléka egy átlagos férfiénak. Egy bonyolult képlet alkalmazásával ki lehetne igazítani a statisztikai különbséget, és kiszámítható lenne, melyik nem teljesített jobban az adott versenyszámban.
A nők eredményei az 1980-as évek közepéig egyre javultak és csökkenő különbséget mutattak a férfiakéhoz képest. Ez a folyamat azonban megállt és a különbség körülbelül 10 százalékon stagnál. (A felmérést atléták és úszók eredményein végezték.) Ennek egyik oka lehet az is, hogy mivel kevesebb nő sportol, ezért a merítés is kisebb, és kevesebb potenciális sportolónő jut el az edzőteremig.
Tény és való, hogy az olimpia megerősíti a nemek szétválasztását, és aki a genetika lutriján Y kromoszómát örököl, nagyobb esélyekkel indul a versenyeken. De a genetika nem helyezte-e előnybe Usain Boltot vagy Michael Phelpset?
Mindenesetre amíg a gender-semleges olimpia nem valósul meg, addig örüljünk, hogy Hosszú nem verte meg a férfimezőnyt is. Ugyanis könnyen úgy járhatott volna, mint a dél-afrikai futónő, Caster Semenya, akinek jelentősen javuló eredményeit 2009-ben a Nemzetközi Atlétikai Szövetség egy hónapokon át húzódó nemvizsgálattal jutalmazta. A megalázó pszichológiai és orvosi procedúra végén, tizenegy hónap kihagyás után, Semenya visszatérhetett a pályára, a női mezőnybe. A hiperandrogünizmus és a tesztoszteronszint kötelező mérése és szabályozása körüli hercehurca, valamint a nemvizsgálatok fölötti rögeszmés aggódás mind ugyanarról szól: a női identitást ismérve még mindig a gyengeség. A kimagasló női erő büntetendő, ezért állítja Janice Forsyth, hogy az olimpia többé nem biztonságos terep a nők számára, a nemvizsgálat bármikor bárkire lecsaphat.
Caster Semenya aranyérmet szerzett az olimpián 800 méteres síkfutásban
Különösen ellentmondásos ez a jelenség, mivel a riói olimpia az első, amelyen részt vehetnek olyan transznők, akik operáción nem estek át, de hormonkezelésben részesülnek. A magyar közvélemény konzervatív része természetesen azonnal a sportolónők védelmére kelt, és a nemzetközi petíció a transzatléták elmozdítására magyarul is elérhetővé vált a neten. Az olimpián résztvevő transznők kilétét, akik már számos világszintű versenyen szerepeltek, névtelenség védi. Az angol szakértő szerint így is valószínű, hogy visszafogják magukat, ha éremesélyes helyzetbe kerülnek, hogy elkerüljék a garantálható meghurcoltatást.
Az olimpia mint láttuk, messze nem a nemek egyenlőségének terepe. Az anyagi juttatások körüli diszkriminációkat nem jártuk körbe, de azt érdemes megjegyezni, hogy a NOB-nak csak 22.6 százaléka nő. És nem sikerült elérni, hogy a nemzeti olimpia bizottságokban a nők aránya elérje a 20 százalékot. (A Magyar Olimpiai Bizottság elnökségében a nők aránya 14 százalék.)
Amíg az olimpia „legromantikusabb” híre a sportolónő érdemeit és kívánságát semmibe vevő nyilvános leánykérés, addig azt ajánlom, nők, fussatok! Az ultrafutás ugyanis az egyetlen sportág, ahol a nők legnagyobb eséllyel verik meg a férfiakat.
Cserháti Éva
(A szerző Palackposta című regénye a nőkről és vitorlázásról az Ünnepi Könyvhétre jelent meg.)
Lábjegyzet:
1 Katharina Lindner, „Women’s Boxing at the 2012 Olympics: Gender trouble?”, Feminist Media Studies 12, sz. 3 (2012. szeptember 1.): 464–67, doi:10.1080/14680777.2012.698092.
2 Marcus Noland és Kevin Stahler, „What Goes into a Medal: Women’s Inclusion and Success at the Olympic Games*”, Social Science Quarterly 97, sz. 2 (2016. június 1.): 177–96, doi:10.1111/ssqu.12210.
3 Jennifer D. Greer, „»Naturally« less Exciting? Visual Production of Men’s and Women’s Track and Field Coverage during the 2004 Olympics.”, Journal of Broadcasting & Electronic Media 53, sz. 2 (20090601): 173.
4 Stephanie Kovalchik, „Men’s Records and Women’s: Are the Women Better Already?: Moving towards a Gender-Neutral Olympics”, Significance 9, sz. 2 (2012. április 4.): 18–23, doi:10.1111/j.1740-9713.2012.00554.x.
A sorozat további részei:
- Csak kiüresedett szavak – az olimpia eszménye régen és ma
- „Remélem, a családom lát engem” – menekültek a riói olimpián
- Egy kis mérget nekik – dopping az olimpián
- És azt tudtad, hogy Görögországot az olimpia vitte csődbe?
- És akkor még a zászlót is összecserélték – feszültségek az olimpián
- Börtönbe zárt aktivisták, gonosz szponzorok és lelőtt jaguár – környezetkárosítás az olimpián
- „Egyetlen helyi lakos se fog szenvedni” – a Szocsi olimpia
- Akik közös zászló alatt vonulnak – független sportolók az olimpián
- Legyetek, lányok, ultrafutók! A nők harca az olimpiához való jogért
Ez a cikk a ti támogatásaitokból készült el, a Kettős Mércét a ti adományaitokból tartjuk fenn!A Kettős Mércét nem támogatják oligarchák. Mi úgy őrizzük meg függetlenségünket, hogy a csak az olvasók támogatásából írjuk cikkeinket.Célunk, hogy a társadalom számára fontos kérdésekről beszéljünk: az egyenlőtlenségekről, a szegénységről, az egészségügyről, az oktatásról, a nők jogairól, és hogy támogassuk azokat az alulról jövő kezdeményezéseket, amelyek egy igazságosabb Magyarországért küzdenek!A Kettős Mérce fennmaradásához 600 állandó támogatóra van szükségünk. Jelenleg 265 állandó támogatónk van.Legyél te az egyik a hiányzó támogatók közül, támogass minket havi 1000, 2000, 5000 vagy 10000 forinttal, vagy egyszeri átutalással, és járulj hozzá ezzel a független sajtó fennmaradásához Magyarországon!