Hogy Esterházy Péter halandó, azt nekem még szoknom kell. A gyönyörű fehér lobonca alapján ugyanis ez számomra (úgyis mint: az én részemre, az ön számára, etc.) mindig is elképzelhetetlen volt. Gyenge a képzelőerőm.

(Fotó: Erdőháti Áron / Marie Claire)

»»»

Buszon utaztam, amikor először hallottam Esterházy Péterről, és buszon utaztam akkor is, amikor megtudtam a halála hírét. Az első alkalommal K. magyarázta (szombati napon) egy Népszabadságot tartva a kezében, amely interjút közölt az íróval, hogy mi történt a Harmonia Caelestis után, hogy az édesapja, és ezért most írt egy új kötetet. Hazaértem, megvettem – az írói kérésre nagyívben tojtam, miszerint méltóztassak az előzmények ismeretében belekezdeni a jelen kötetbe. Nem így tettem, mint nagyon sokan mások sem – érdemes lenne a példányszámokat összevetni (dehogyis, totál érdektelen szempont). Aztán persze Harmonia Caelestis, Termelési-regény (aminek az alcíme szerintem még ennél is pompásabb: kisssregény), később (sokkal) a Bevezetés a szépirodalomba. Nagyon későn A szív segédigéi, és engem igazán (istenigazán) ott vett meg. P. miatt elolvastam a Fancsikó és Pintát, mert milyen viccesen rímel a nevére, de annak nem volt kötelező ereje.

Először személyesen Á. révén találkoztunk, 2008-ban. Nem volt ez találkozás: megszeppenten figyeltem, ahogy nagyságok társalognak egymással, és a lélegzetemet visszafojtva igyekeztem láthatatlan és zavart-nem-keltő lenni. Akkoriban ez még sikerült. Á-t felkérte a már akkor is lelketlen, korrupt és borzalmas állami tévé, hogy rendezzen egy gálaműsort a Nyugat alapításának 100. évfordulója kapcsán. Á. nem pusztán zseniális, hanem lelkiismeretes ember volt (már akkor is, maradt azóta is annak) és egy fantasztikus műsor terveit dolgozta ki, amelyben Esterházy M. Zs. magyar írót alakította volna, és annak valamelyik szövegét olvasta volna fel. Esterházy játékos volt, Á. nem kevésbé – jó hatással voltak egymásra. Nem-e vegyek fel egy bajszot is, angyalom? – kérdezte Á-t, így, angyalom, mert ez volt a szavajárása, erre még vissza fogok térni, és Á. visítva nevetett, hogy de, feltétlenül, hiszen M. Zs. jellegzetesen bajszos férfiember volt. A műsorból nem lett aztán semmi, mert az állami tévé már akkor is lelketlen, korrupt és borzalmas volt.

De én akkor láttam először élőben nagy, magyar írót.

Később T. B. kért fel bennünket Á-val arra, hogy csináljunk valamit a 2011-es alternatív Filmszemlére, mert akkor még ilyen időket éltünk: volt ellenállás, olyan amilyen, de volt. T. B. azt kérte, hogy szervezzünk egy fórumot, ahol mindenki javaslattal állhat elő, hogy mit kellene tenni – úgy nagy általánosságban a kultúrával. Á. szervezte le Esterházyt, én tartottam vele a kapcsolatot. Egyszer felhívott, hogy lehetne-e jegyeket szerezni arra a rövidfilmösszeállításra, amit Tarr mentorált. Mondom persze, megoldom, így is lett, mellém kellett ülnie. Ekkor láttam először és utoljára az Esterházy mitológiából már ismert, de az írások alapján addig (sőt, azóta is) valahogy éterinek, csak D. B-jéhez mérhető jelenségnek tetsző Gitta asszonyt – A MESTER ÉS GITTA – ám ne ízetlenkedjünk.

A filmek utolsó darabját J. M., azóta szintén elhunyt magyar filmrendező jegyezte. A film utolsó képén egy jellegzetesen J. M-i női alak libbent az idős mester mellé, közvetlenül a székéhez, de kérlelő szavaira a mester csak annyit mondott, hogy itt most nem filmezni kell, hanem ordítani. Ez nem igen tetszett egyikünknek sem – lám, csak összehoztam: egy mondatban, véleményazonosságon vagyunk, Esterházy meg én, avagy lásd még a nagy dübörgést, amit észlel az egérke, amikor az elefánt mellett trappol a hídon, avagy tudja maga, maga milyen ilyenkor? Mint egy egér! Egé-ér? Én? Maus, hogy őszinte legyek, az orra kihegyesedik és satöbbi.

Mindenesetre ezt másnap el is mondta – nem az egeret, hanem az ordítással kapcsolatos fenntartásait – nagyon szépen, hogy ordítani is úgy kell, hogy a filmezés legyen (ha már film – ha más, akkor értelemszerűen más) az ordítás.

Miatta olvastam (sokak mellett) Tranströmert, és egyszer emiatt arra is megkértem, hogy olvasson fel tőle egy versrészletet egy előadáshoz készített kisfilmhez. Elsőre sikerült a felvétel, csodás volt az orgánuma is – csak azért mondattam el vele még néhányszor, hogy a (remélt) professzionalizmus benyomását keltsem benne. Mivel egyszer R. mesélte, hogy milyen jót boroztak együtt (ő és Esterházy, pedig R. soha nem alkoholizált) ezért vettem a bátorságot, hogy a versolvasós fáradozásait borral köszönjem meg. Lement a Fővám téri villamosmegállóba (mert tömegközlekedett) és felszállt egy régebbi típusú 47-es villanyosra, és elment vele Buda irányába, mint K-nál E. K., akiről épp 1-2 évvel korábban emlékezett meg ő is „Esti” című kötetében – Esti Kornél élt, aztán meghalt. Ez (lett, volt, lesz) Esti Kornél élete.

»»»

Ideális végszó lett volna, de nem egészen így történt. Nem tudtam, hogy ekkora lenne a baj. Még nyugodt is voltam egy hónappal ezelőtt, hogy lám, ott ül a Vörösmarty téren, milyen szépen, méltóságteljesen, szelíden (szinte hallom, ahogy megszólítja a dedikálókat: „angyalom”). A csodás haja is mintha nyerné vissza a régi dús, vakítóan fehér karakterét.

Nem?

De, de, de.

Tegnap este aztán a buszon kiderült, hogy nem. Írtam M-nek, hogy az édesapja egy csoda volt, és fogalmam sincs, mit lehetne ilyenkor mondani azon kívül, hogy a szívem szakad meg érte (mármint M-ért). Aztán hazajöttem, és itt hevert az asztalok egyikén a nemrég megvett (immár utolsó) kötete, a „Hasnyálmirigynapló”. Undorító egy cím, semmi kedvem nem volt eddig hozzá – most már kötelező lesz. Felütöm és belekezdek – ahogy illik, a végébe. Most már soha nem leszek egyedül. H. mindig velem. A mindiget javítom örökkére. Aludni volna jó, fél 1 van. Mégiscsak könyv lesz ezekből a füzetekből. Hol írtam erről? Leveleket a kiadónak? Mindegy. Most kezdem gépelni az eddigieket. Valahogy le kell zárni, és persze írni tovább. Az elég jó utolsó mondat volna, hogy a mindiget javítom örökkére.