Spanyolországban ma újra az urnákhoz hívták a polgárokat, mert a decemberi szavazás után 5 hónap alatt sem sikerült kormányt alakítani. Ezúttal a radikálisnak is mondott újbaloldal előzheti a szocialistákat: a közvélemény-kutatások szerint a választók szűk többsége baloldali koalíciót szeretne, jelentős többségük pedig kiebrudalná a hatalomból Mariano Rajoy néppárti államfőt. Azonban a választási rendszernek és a „régi elitnek” köszönhetően még az is előfordulhat, hogy a Néppárt (Partido Popular, PP) és Rajoy kormányozhat a következő néhány évben.

Mònica Oltra, Ada Colau, Pablo Iglesias, Xavier Domènech és Alberto Garzón (IU) a katalán En Comú Podem kampányeseményén június elején; Fotó: Robert Bonet, eldiario.es

„Eljött az idő, hogy megváltoztassuk annak módját, hogyan termeljük és hogyan alakítjuk át javainkat. Spanyolország konyháját modernizálni kell. Ehhez pedig új közösségi eszközökre van szükségünk, amelyek megkönnyítik a vállalatok és a vállalkozók munkáját, garantálják a termőföldjeink és az élelmiszereink fenntarthatóságát, és biztosítják, hogy minden nő és férfi alapvető szükségletei biztosítva legyenek.”

Ezekkel a szavakkal kezdődik a jó két éve, 2014 elején alakult Podemos programja, amelynek a június 26-án tartandó spanyol parlamenti választásokra egy IKEA katalógus formáját adták. Azt szerették volna ugyanis, ha ez lesz a spanyol demokrácia legolvasottabb programja, és az eredmény valóban igazolja, hogy a svéd vállalat kiadványa kiválóan alkalmas efféle politikai tartalmak átadására is.

Az ismerős lakásokban szakértők, jelöltek tesznek-vesznek: a konyhában például főképp férfiak mosogatnak, teregetnek és kötényben rendezkednek, miközben adóparadicsomokról, kutatás-fejlesztésről, a külföldre emigrált kiművelt emberfőkről, valóban ingyenes igazságszolgáltatásról, szociális ágazatokról vagy a mezőgazdaságról és a halászatról esik szó. Az apróbb betűkből megtudjuk, hogy Spanyolország az EU második legegyenlőtlenebb országa, hogy a felső 1%-nál annyi gazdagság gyűlt össze, mint a lakosság alsó 70%-nál. Hogy míg az EU átlagban a GDP 2,03%-át költi kutatás-fejlesztésre, addig a spanyolok csak 1,23%-ot, de azt is, hogy a mezőgazdasági dolgozók negyede munkanélküli.

A nappaliban a mindenki által használható közös tereink újjáépítéséről van szó, és nyugdíjakról, kultúráról, közbiztonságról, fogyatékosokról, sérültekről, betegek jogairól. A „Világítás” fejezet elején valami ilyesmit olvashatunk:

„Célunk, hogy másképp értsük a politikát, és ennek révén kapjon új megvilágítást. A nemzetközi szolidaritásra szeretnénk építeni a külkapcsolatokat, a társadalmi nemi szerepek gyakorlati egyenlőségét szeretnénk előmozdítani, és új energiamodellen dolgozunk, ami hatékonyabb és környezetkímélőbb.”

Első látásra még zavaró is lehet, mennyi minden keveredik itt, de ha jobban belegondolunk, tényleg nehéz tagadni, mennyi a tennivaló, ha komolyan vesszük a fentieket, és valóban ezeknek az elveknek mentén alakítanánk a politikákat. 2016-ban járunk, és egyáltalán nem az a benyomásunk, hogy az európai társadalmak olyasféle célok felé menetelnének, mint a nők tényleges egyenlősége, a nemzetközi szolidaritás vagy a fenntartható energetikai modellek. Sok helyütt nem hogy lövészárkokon átívelő konszenzus sincs erről jobb és baloldal között, de még a hatalomra kerülő progresszívnak tartott pártok sem lépnek fel következetesen e célok érdekében.

Négy nappal a brit népszavazás után még inkább szembetűnő, hogy egyfelől a szép szavakból szőtt üres retorikán, és másfelől a félelemre, gyűlöletre, álszent nacionalizmusra alapozó stratégiákon túl valójában nem nagyon találni olyan politikai víziót, amely mindennapi életünk gondjaira adott válaszait és egy közösség, egy nép, vagy akár egy kontinens jövőjét úgy tudja felmutatni, hogy rábólintsunk: ezért érdemes küzdeni. Ez valami olyasmi, amire a nagyszüleink is büszkék lettek volna, ha hittek egy szebb jövőben, és olyasmi, amire a mai gyerekeket elnézve is azt mondhatjuk: ilyen célkitűzések mentén egy bizalomgerjesztő világ vár rájuk. Nem a bezárkózó, saját szegényeik és a háború elől menekülő vándorok méltóságát egyként megvető, sokak nyomorán kevesek kiskirályságát építő, és a végső kataklizmáig felelőtlenül pazarló társadalmak világa.

A Podemos és szövetségesei, a tavalyi önkormányzati választásokra koalícióvá alakult kis pártokból és  civil mozgalmakból gyúrt összefogások (confluencias, mareas) már jelentős sikereket értek el, és több tartományban, nagyvárosban, többek között Madridban, Barcelonában, Valenciában bizonyíthatták, hogy még egy ellenséges kormányzat mellett is lehet progresszív lépéseket tenni a rászorulók, az egyenlőtlenségek csökkentése, a válságot kísérő kiszolgáltatottság és nyomor enyhítése érdekében. Lehet etikus döntéseket hozni, és egy Barcelona kaliberű város eldöntheti, hogy nem köt szerződést olyan cégekkel, amelyek adóparadicsomokban székelnek, és akkor is visszaállítja a szociális ágazatokban felszámolt állásokat, ha az állam megszorításokat rendelt el, mert a legszegényebbek nem bírják tovább. Lehet tudatosan és apránként is méltányos lakhatási politikát folytatni, és a politikai hatalom a jogállam keretein belül is élhet a közérdek érvényesítésének követelményével.

A mai választások legnagyobb újdonsága, hogy a volt kommunista párt és kisebb zöld, balos formációkból létrejött Egyesült Baloldallal (Izquierda Unida, IU) létrejött összefogás révén az Unidos Podemos (’együtt képesek vagyunk rá’) nevű formáció akár előzheti is a szocialistákat és a baloldal vezető pártja lehet. A spanyol választási rendszer elsősorban az első és a második helyezettnek, a minden tartományban erős nagy pártoknak kedvezett eddig, és a kisebbeknek jóval több szavazatba került egy képviselő. Ha az Unidos Podemos előzhetne, a közvélemény kutatások szerint a mandátumokban is megmutatkozna a fölénye, és a minden kutatásban első helyre hozott, négy éve kormányzó Néppárt legnagyobb riválisa lehetne.

Legalábbis papíron, hiába van ugyanis esély egy kormányképes baloldali koalícióra, az ancien régime-et és saját pozícióit védő szocialisták (PSOE) korántsem biztos, hogy elfogadják a kisebbik koalíciós partner szerepét. Egy jobboldali-szocialista koalíció, de egy kívülről támogatott jobb-jobbközép kormány is esélyes, a fiatal spanyol demokrácia legbizonytalanabb kimenetelű választásában. Decemberhez képest ráadásul a távol maradók száma is nagyon magas lehet, ami a Brexit mellett, amely az előrejelzések szerint a két régi nagy pártnak kedvez, szintén kifoghatja a szelet a Podemos vitorlájából.

Akárhogy is lesz, egy olyan új politikai erő építette fel magát alig 2 év alatt a válság által egyik legjobban sújtott európai országban, amely azt szeretné, hogy „az intézmények és a politika középpontjában az emberek álljanak.” Ada Colau barcelonai polgármester kampányfinisben elhangzott beszédét idézve: „Mert fel akarjuk számolni a korrupciót, mert nem akarunk többé olyan kormányt, amely teljes arcátlansággal azt mondja az arcunkba, hogy a hazugságnak, a lopásnak, a konspirációnak nincs következménye. Be fogjuk bizonyítani, hogy igenis, van következménye. Be fogjuk bizonyítani mosollyal az arcunkon, méltósággal, hogy az utolsó szó a népé lesz.”

Az utolsó szó talán nem ma hangzik majd el, de azt gyanítjuk, ilyen ígéretekben és ilyen célokban nemcsak Spanyolországban bíznának szívesen az emberek… És mi is szeretnénk ott lenni, amikor elhangzik majd az a bizonyos „utolsó” szó, ami bizonyítja, hogy az arcátlan, hazug, népellenes politikai önkénynek igenis van következménye.

Frissítés 23.50 : Az eredmények csaknem 99%-os feldolgozottsága mellett a Néppárt (PP) biztosan megnyerte a választásokat, 14 hellyel javítva eddigi eredményén, 137 képviselője van. A szocialista párt ugyan vesztett 5 képviselőt (85), de megőrizte előnyét az Unidos Podemos-szal szemben (71), míg a Ciudadanos (’polgárok’) nevű párt megzuhant: 40-ről 32-re esett, választói feltehetően visszapártoltak a PP-hez. Rajoy pozíciója erősebb, mint volt, bár továbbra is kétséges, ki kormányozhat majd.