Tegnap úgy ültünk le a Szabadság-téren, hogy 30 év után ott vagyunk, küzdjenek jól a fiúk, és akkor minden mindegy. Aztán Szalai góljától kezdve már csak képek vannak, az ünneplésről, kis sírásról, a meccs után álldogálásról, majd a körútról, Deákról, Bazilikáról, a plusz egy sörről, amit levezetésként megittunk. Hogy a taxiban hazafelé még vitatkoztunk egyet a sofőrrel az Uberről. Reggel meg megtaláltam itthon a 23-as keretet ábrázoló magyar szurkolói sálat.
Forrás: MTI
Csodálatos élmény volt, tényleg. És csodálatos volt, hogy bárhova mentünk, mindenhol visszaválaszoltak a ria-ria Hungáriára, és az álé-álé Magyarország áléra. A Soho party slágerét meg már kívülről fújom.
Bár nyilván az embernek máshol húzódnak a határai (és ez nem biztos, hogy jó), ha foci szurkolók agresszív beszólásairól van szó, de biztos, hogy nem tartozik bele a normális drukkolásba se a buzizás, se a ledarálunk minden román csecsemőzés, de a Dohány utcai zsinagóga mellett mocskos zsidózni, meg Sieg heil-ezni sem. Ahogyan arra se magyarázat a mámor és a sör, hogy egy a Kiskörúton végighaladó lánynak miért kell 5-6 „kinyalhatlak” típusú beszólást elszenvednie (és nem egy lány számolt be ilyen esetről tegnap este után). Ettől nem fog jobban menni a válogatottnak, és ezek nélkül is lehet örülni a győzelemnek. De persze még mielőtt beindulna a szurkolók bunkózása és nácizása, jegyezzük meg, az elsöprő többség normálisan ünnepelt.
Aztán reggel szembejött a Facebook-értelmiség. Az én nem drukkolok a csapatnak, meg Orbán Viktor, a minek kell a városban az utcára vonulni, mert ezek mind nácik. És ennek az ellenkezője: az aki nem szurkol a válogatottnak, az nem is magyar; Orbán Viktor érdeme a siker. No meg a középutasok, akik persze integritásuk érdekében jól kiosztanak mindenkit.
Én alapvetően sajnálom azokat, akik nem tudtak tegnap örülni, mert nekem életem egyik legszebb élménye volt a tegnapi. Persze teljesen megértem az álláspontjukat. Mint ahogy megértem azokat is, akiket felbasz, hogy életük egyik legnagyobb élményénél közlik velük, hogy hülyék. A lényeg valahol ott lenne, hogy fogadjuk el, másoknak más fontos dolgok vannak az életben, és azért a szolidaritás arról is szól, hogy örülünk a másik örömének, és túl tudunk lépni a saját rossz érzéseinken…
A nemzet pedig nem attól lesz erős, ha mindenkit kötelezően felsorakoztatnak mellette, hanem ha mindenki önmagától érzi, ő idetartozik, ezért is lenne fontos, hogy tényleg nemzeti, tényleg közös legyen egy ilyen siker, és egy buzizás, cigányozás, vagy az utcán lányoknak tett beszóláskor, ne kelljen egy, a válogatottnak drukkoló buzinak, cigánynak, vagy lánynak azt éreznie, neki itt nincs helye, ezért kéne ilyenkor nekünk szurkolóknak rászólni a másikra: „helló, ez most mindenkié”.
Az pedig, hogy 3 órára leállt a forgalom Budapesten, nem nagy cucc, ezen felháborodni egy fővárosban teljesen értelmetlen, kb. annyira értelmes, mint azt mondani, ne tüntessenek, mert zavarják a lakosságot.
De mégis érdemes felhívni a figyelmét azoknak, akik azért drukkolnak a válogatott ellen, mert felháborítja őket a stadionokra, meg a focira elszórt milliárdok, és az ezzel szemben lerohadó egészségügy és oktatás helyzete. Hiszen a válogatott győzelmétől függetlenül igazuk van, és biztosan egyetért velük a foci szurkolók nagy része is. Arra érdemes felhívni a figyelmüket, hogy rossz helyről közelítik meg a dolgot.
Ugyanis a válogatott a magyar foci kirakata, és a Kisvárda NB 2-es stadionjára költött százmillióknak semmi köze nincs ehhez a sikerhez, mint ahogy valószínűleg, ha nem költünk el százmilliárdokat stadionra az elmúlt években, attól még simán összejöhetett volna tegnapi. Kicsit más tészta a Felcsútnak, a Fradinak, a Videotonnak és más csapatoknak juttatott állami milliárdok helyzete. Ennek már van köze a sikerhez, de elég minimális.
A válogatott ugyanis kilóg ebből a magyar futball közegből, és sokkal kevesebbet tett hozzá az elmúlt 6 év hihetetlen pénzesője a mostani sikerhez, mint az, hogy Dárdai Pál, majd Bernd Storck személyében olyan edzőket kapott a válogatott, akiknek szerencsére semmi közük nincs ahhoz a szakmai munkának nevezett izéhez, ami a magyar futball nagy részében megy.
Emlékezethetünk, hogy a norvégok elleni pótselejtező előtt hogyan ugrott neki a teljes edző szakma Bernd Storcknak, alkalmatlannak nevezve őt, majd a kijutás után hogyan próbálta meg a két volt szövetségi kapitány, Pintér és Egervári (bár ő némi alappal) elmagyarázni, hogy ennek a sikernek az alapjait ők rakták le.
Ebben a 23-as keretben két olyan játékos van, aki az elmúlt 6 évben szocializálódott a magyar futballban, és mindkettőjük története arra mutat rá, hogy a válogatott sikere mellett, az óriási pénzek valójában egy rossz fociközeget tartanak fenn. Kleinheisler László úgy került be a norvégok ellen, és lőtt győztes gólt, hogy a tavalyi félévben 0 meccset játszott a csapatában, a Felcsútban, annak második csapatához volt száműzve. Nagy Ádámot pedig eltanácsolták a profi focitól, és a futsaltól hozta vissza a Fradi volt angol edzője, hogy nemzetközi utánpótlás képzésben erősödjön. Kleinheisler tegnap a meccs embere lett, gólpasszt adott, Nagy pedig 96%-os pontossággal passzolva volt a csapat egyik legfontosabb embere. De a magyar fociban nem kellettek.
Ezért is dupla tévedés a stadionépítésekkel, a fociba öntött közpénzekkel összekeverni ezt a sikert. Mivel a stadionépítés nagyon kis részben (infrastruktúra teremtésben valamennyire, de leginkább a telki edzőközpont felújítása miatt), míg a fociba öntött tízmilliárdok alig járultak hozzá ehhez a sikerhez, a lényeges szempont éppenséggel a magyar foci általános kultúrájával való szembefordulás volt.
Nem kéne tálcán felkínálni a hamis propagandát Orbán Viktornak, hogy ő érte el ezt az eredményt, amit pont az általa a milliárdokkal fenntartott magyar futball közeg órási problémái ellenére értünk el. Nyilván persze igazságtalan lenne azt mondani, hogy a kormány foci iránti rajongása nem segített, vagy azt, hogy a magyar futballközeg nem állt egy emberként a kijutás után a csapat mellé, de nem ezek voltak a kulcsmomentumok.
A lényeg az, hogy egyszerre reális a mértéktelen közpénzköltés és a stadionfelújítások kritizálása, és a magyar válogatottnak való szurkolás, lehet teljesen reálisan egyszerre kritizálni a kormányt, az egészségügy és az oktatás helyzetért, sőt még a magyar foci helyzetéért is, és szurkolni a válogatottnak. De a legfontosabb az, hogy ezekben a vitákban fogadjuk el egymás érzéseit, és legyünk szolidárisak a másik hozzáállásával.
No meg persze, hogy győzzük le Izlandot!
Kövesd a szerző bejegyzéseit a Facebookon is!
