Mintegy fél éve harcolnak láthatóan, hallhatóan, érezhetően a pedagógusok, a szülők, a diákok azért, hogy egy élhetőbb oktatási rendszert követeljenek ki maguknak. Ez idő alatt a társadalom széles rétegeit sikerült megszólítaniuk, szolidarított már velük az egészségügyiektől a villamosenergia-ipari dolgozókig egy sor ágazat, tüntettek, voltak polgári engedetlenek, sztrájkoltak és akcióztak. Egy dolgot nem sikerült elérniük: hogy a kormány komolyan vegye őket.

Fotó: Huszti István / index.hu

Ha kezdetet kell kijelölni: 2015. november 27-én a Miskolci Herman Ottó Gimnázium nevelőtestülete írt egy nyílt levelet. És bár eljuttatták az illetékeseknek, vagyis az Emberi Erőforrások Minisztériumába, ahogy az már csak lenni szokott: a kutya se válaszolt rá. A többi egyszer talán majd történelem lesz: a miskolciak útjára indították a levelet, csatlakozott 950 iskola, több mint 35 ezer magánszemély, és a Tanítanék Mozgalom mozgásba lendült.

Jó időben tették, amit tettek: valahogy ez a tanév sem indult zökkenőmentesen, iskolák százaiban nagyon sok a probléma, rengeteg pedagógus volt elégedetlen. És akkor egyszer csak betelt a pohár, borult a bili. Azzal, hogy Miskolc megszólalt, az ország minden iskolájának gondolatait sikerült artikulálniuk. Végre elindult valami – gondolták rengetegen.

És ahogy gyűlt a tömeg a virtuális térben, úgy gyűltek össze az oktatási szakértők is, hogy tudásukat egyetlen célnak rendeljék alá: a kormány rossz oktatáspolitikájának megreformálásáért indult küzdelem. Megalakult a Civil Közoktatási Platform.

Tüntetések sora indult, szolidarítási akciókkal elegyítve, volt, hogy a diákok nem mentek suliba, majd március végén már polgári engedetlenségi akcióra szólította fel a mozgalom a pedagógusokat, akik az ország összes megyéjében éltek a felhívással. Áprilisban volt figyelmeztető sztrájk és egész napos sztrájk is, egymáshoz közel. A CKP mindeközben számos ügyben (a tankönyvpiac liberalizálásáért folyó harctól a sajátos nevelési igényű gyermekek helyzetének javításáig) megszólalt, anyagokat dolgozott ki, bombázta a minisztériumot és az Oktatási Hivatalt, petíciók íródtak és íródtak alá, rövid és hosszú távú javaslatokat tettek az asztalra, hogy a helyzeten javítsanak. És most meghirdették június 11-i Tanévzáró tüntetésüket, amelyet Budapest mellett hét további nagyvárosban (Békéscsaba, Debrecen, Győr, Miskolc, Nyíregyháza, Pécs, Szeged) rendeznek meg.

Itt tartunk most, eddig a heroikus, eposzba illő harc legfontosabb állomásai.

Nézzünk akkor rá a másik oldalra: mit csinált mindeközben a kormány?

Sajnos azt kell mondani, hogy ha a válasz az lenne: „semmit”, még akkor jártunk volna a legjobban. De nem ez történt. Az elmúlt több, mint fél évben a kormány ugyanis három taktikával ütötte eddig ki az oktatási rendszer reformjait sürgető tiltakozókat.

1. Úgy tettek, mintha nem történne semmi. A Tanítanék Mozgalom, a Civil Közoktatási Platform a kormány szemszögéből nem létező fogalmak. Felhívásaikra nem reagálnak, javaslataikat semmibe veszik, fülüket becsukják, és ha lehetséges, akkor a nevüket sem mondják ki. A kormány jelenleg úgy tesz, mintha az, hogy időnként (nyilván viccből) kivonul néhány tízezer ember az utcára, az nem lenne más, mint úri passzió. Természetesen nem igaz ez a szakszervezetekre, hisz velük (mind a Pedagógus Szakszervezettel, mind a Pedagógusok Demokratikus Szakszervezetével) folyamatosan tárgyaltak, az eredményekre térjünk vissza egy kicsit később. De a lényeg: a kormány magukat a tiltakozókat jóformán semmibe veszi, legfeljebb gúnyos megjegyzésekkel illeti – bár ez néha előny, elég csak a Klinghammer-féle kockásingezésre gondolni, ami nélkül nem lenne emblematikus egyenruhájuk a borostás pedagógusoknak. Neki legalább lehet valamit köszönni.

2. Cselesen kikerülik a problémákat, és úgy tesznek, mintha mindeközben érdemi munka folyna. Így indult el a köznevelési kerekasztal is, ahová a kormány a saját maga által finanszírozott szervezetekkel körülbástyázva igyekszik fenntartani a látszatot, hogy érdemi munkát végeznek. Időnként kiadnak egy közleményt arról, hogy mit is tettek eddig le az asztalra, de ó, bárcsak ne tennék, mert ilyenkor derül csak ki igazán, hogy valójában hozzá nem értő bólogatóemberek üldögélnek ennél a kerekasztalnál. Aztán az igazgatóknak szervezett okítást Balog Zoltán, aki az országot járta, hogy „meghallgassa a felmerülő problémákat”. Ennek sem nagyon volt azóta foganatja. Viszont ez az a módszer, amivel mindig le lehet törni a tiltakozók hangját: elég egy meghívás a kerekasztalhoz (ahová jóérzésű, felelősségteljes szakértő akkor sem ülne le, ha mindenki más kimenne a teremből), máris lehet mondani, hogy a tiltakozók nem akarnak tárgyalni. Pazar technika.

3. És ha mindez nem lenne elég, előszedték még a jól bevált megfélemlítést, mint eszközt az elnyomásra. A legaljasabb módszer nyilvánvalóan az egyes tiltakozók kiemelése a közegből, és karaktergyilkos, megrendelt sajtóanyagokkal történő lemészárlásuk. A legismertebb eset nyilván Pukli Istváné, akiről már az is tudja, hogy ávós nagyszülő van a családfáján, aki még az arcát sem látta soha. De járt így Galló Istvánné, a PSZ elnöke is, akiről azt vizionálta (teljesen alaptalanul) Bencsik András, hogy ÁVH-s édesapával rendelkezik, valahogy véletlenül épp február 13-a, az első igazán nagy tüntetés előtt. De az egyszerű pedagógusoknál is működik a módszer, sztrájk és polgári engedetlenség előtt a tankerületi vezetők fenyegetik az iskolákat, tüntetés előtt jön a meghívó a KLIK-es rendezvényre, ahol névsor készül, államtitkár írogat leveleket, hogy biztosan mindenki értse, a tiltakozás rossz dolog. És láss csodát: a szombati tüntetés előtt ismét több iskolából érkezett a jelzés, hogy a tüntetés elmarad, illetve hogy szervezetlen, fejetlen, nincs fő üzenete, ezért nem érdemes menni. Különös, ugye?

Nem szabad azonban azt hinni, hogy a sok porhintés közepette a kormány nem csinál semmit. Csinálnak, nagyon is, méghozzá még az eddiginél is nagyobb káoszt az oktatásban. Ráadásul ezt is meglehetősen aljas módon teszik: ha a tiltakozó tanárok nagyon követelnek valamit, akkor annak az ellenkezőjét még mindig be lehet vezetni. Két szemléletes példa: a tankönyvválasztás szabadságának kikövetelése a mozgalom egyik legfőbb célkitűzése. A kormány ezzel szemben inkább tovább központosította az állami tankönyvpiacot, és ezzel jelentősen rontott a helyzeten.

Még érzékletesebb az, ahogyan a centralizált rendszert tovább centralizálták. A pedagógusok ugyanis követelték, hogy az iskolák nagyobb autonómiára tehessenek szert. Mit tett a kormány? Kisebb részekre bontotta, de meghagyta a KLIK-et, vagyis érdemben semmit sem változtatott a hivatalon. Viszont tovább központosítanának: az állam lenne az önkormányzatok helyett a fenntartó ott is, ahol ezt eddig sikerült elkerülni. Ha viszont így lesz, még több iskola készülhet a nyomorra, a leamortizálódó épületekre, a fizetésüket hiába váró pedagógusokra. Az autonómiát jobb lesz elfelejteni. De érdemes még itt megemlíteni a szakképzési rendszer totális szétverését éppúgy, mit ahogy azt sem tesszük majd zsebre, hogy jövőre sem költ eleget a központi költségvetés az oktatásügyre (persze a lényeges dolgokra mindig jut pénz…). Az olyan, kiemelten fontos követelésekkel azonban, mint a roma gyerekek integrációja, vagy a tanulói terhek csökkentése, érdemben nem foglalkoznak, vagy legfeljebb ígérgetnek, mindenféle alap nélkül.

És mindeközben a fejünk felett lebeg a köznevelési törvény, amelynek módosítását úgy tűnik, a nyár előtt már nem viszi véghez a kormány (tán arra várnak, hogy a pedagógusoknak szeptemberben nem lesz idejük tiltakozni). Ám ha elfogadják a módosításokat, sok jóra biztos nem számíthatunk. És csak hogy érezzük, mennyire nem veszi komolyan a kormány a tanárokat, és az ő követeléseiket. Hónapok óta hallgatjuk, hogy de bezzeg a Pedagógusok Sztrájkbizottsága tárgyal a kormánnyal. Ezt mindig elő lehetett kapni, ha az indulatok csitítására volt szükség. A végeredmény azonban tragikus: a minap maga Galló Istvánné jelentette, hogy bár ők szentül meg voltak győződve róla, hogy a kormány figyelembe veszi a javaslataikat (sőt, még bólogattak is közben), végül a törvény átszabásakor valahogy a szakszervezet kívánságai lefelejtődtek.

Jegyezzük meg gyorsan: ez legfeljebb talán a PSZ-t lephette meg, a tanároknak nem nagyon voltak illúzióik, hisz a szakszervezet eddig sem tudta kifogástalanul képviselni az érdekeiket, ahogy az a jelenlegi, lerohadó oktatási rendszeren is látszik, a túlterhelt diákokkal, a pályamódosításban gondolkodó pedagógusokkal és a mindezek felett csendben penészedő iskolaépületekkel.

Így fordulunk rá tehát június 11-re, a tanév utolsó nagy tüntetésére.

Jó lenne azt mondani, hogy így, a tanév végén két erő feszül egymásnak: a tiltakozó tömeg és a húzódozó kormány. Csakhogy ez nem így van. Bármit tettek is eddig a mozgalom résztvevői, akárhogy próbálkoztak a szakértők, tepertek a szakszervezetek: minden lepattant a kormányról.

Valami más, valami új és meglepő, még az eddiginél is több kell ahhoz, hogy eredményeket lehessen elérni. Nagy a tétje a szombati tüntetéseknek: a mozgalomnak el kell tudnia hitetni a tömeggel, hogy nem fáradt el, hogy van benne még akarat, és van jövőképük, amelyet határozottan tudnak képviselni. Nem lesz könnyű mindezt úgy tenniük, hogy valójában nincs senki, aki ellen harcolnának. A kormány nem partner ebben a keringőben, nem tekinti figyelemre érdemesnek a tiltakozókat. Van viszont még egy fontos elem: a tömegnek, a társadalomnak is meg kell mutatnia, hogy hisz még a tanárokban és az ő küzdelmükben. Hogy támogatja őket, ameddig ezt a keresztes hadjáratot folytatják. Enélkül ugyanis semmit sem ér az egész harc. Csak akkor lehet sikeres, ha mögé áll mindenki, aki megérti a mozgalom fő üzenetét. „Gyermekeink jövője a tét” – üzenik a tanárok. A gyermekeink jövője azonban túlmutat mindezen, és ezt kell elhinnünk: az ő jövőjükben benne rejlik mindannyiunk jövője. Ezért érdemes küzdeni, ameddig csak lehet.