Az elmúlt években mintha kikopott volna a magyar politikából egy apró szempont. A nép szolgálata. Mármint nem a saját szavazótáboré, és nem is valamelyik elit pénzzel való kiszolgálása, hanem minden egyes itt élő emberé.

Az elmúlt hetekben már-már körberodeózza a sajtót a Corvinus új rektora, Orbán tanácsadója, Lánczi András, hogy azzal magyarázza a Fidesz lopásait, azért van rá szükség, hogy nemzeti tőkésosztály (azt már mi tesszük hozzá, hogy ez a Fideszhez hű oligarchák osztálya) jöjjön létre.

Ha pedig a média nem épp a korrupciós ügyekkel van tele, akkor a menekültválságról van szó, arról az ijesztgetésről, hogy jönnek az idegenek, és ellopják amink van, nőket, gyerekeket, pénzt, munkát, meg hát ugye a Soros. Lényegében az egyetlen, valóban a magyar jövővel kapcsolatos szempont, amellyel a kormánypárt képes előhozakodni, a családtámogatások ügye.

De ezt se a szegénység, a dolgozói szegénység vagy a melósok oldaláról fogja meg, hanem a nacionalista „elfogy a magyar” érv felől, és egyetlen családpolitikai intézkedés sem a rosszabb helyzetben élő állampolgáraink megsegítését célozza, hanem a legjobb módúaknak juttat még pénzt.

Ma Magyarországon mintha a politikusok zöme és a közbeszéd is lemondott volna a nép szolgálatáról. Orbán Viktor nem kampányol már 10 millió munkahellyel, nincs szó már a „keményen dolgozó kisemberekről”, azaz ezt a vonalat már a retorikában sem tartja fontosnak fenntartani a Fidesz – a polgári Magyarország pedig tényleg politikai terméké vált.

Egyszerűen hiába él a lakosság közel fele a létminimum alatt, hiába dönt csúcsot a dolgozói szegénység a rendszerváltás óta, nem kínál megoldásokat erre senki. Vajon az orbáni Modern Városok programban az ország településeinek kínált négysávos utak és stadionok biztosítják az emberek zömének boldogulását, ha silány szolgáltatást nyújtanak közben az iskolák, és lerohadnak a kórházak?

Pedig egy normális ország normális világában a demokrácia a nép szolgálatát jelenti. Mindenkiét, szegényekét, munkásokét, dolgozókét, az alkalmazottakét, a kisvállalkozókét, a szabad foglalkozásúakét. Sőt, az egyedülálló anyákét, a biciklisekét és a fogyatékosokét is. Mert van, aki nem boldog házasságban él, van, aki nem autóval jár, és olyan is akad, aki sérülten született. A nép szolgálatának az is része, hogy a politikus a sajtó képviselőin keresztül, alázatosan odafordul, meghajol, és szép és kedves szavakkal elmagyarázza, hogyan lesz lehetséges, hogy a nép minél több tagja, minél jobban éljen, az ország és a világ helyzetéhez viszonyítva. Majd a nép tagjai elutasítják vagy támogatják ezeket a lehetőségeket. A parlamenti urnák magányában, az utcán, a kocsmákban, a közösség terein, a közösség többi tagjával karöltve. A média pedig nem propagandaeszköz, hanem a megértés folyamatának elősegítője, hogy a nép lányai és fiai, minél korrektebb döntés hozzanak, nem a pártokról, hanem saját sorsukról.

Ez ma Magyarországon nincs így. A kormánypárt nem kínál semmit a népnek, csak a nép félelmeire játszik. A médiát megpróbálja elzárni előle, saját propagandaadóival, azokkal pedig, akik nem csupán az ő propagandáját tolják, nem áll szóba. Sőt, kitiltja őket a nép házából, a parlamentből, vagy megpróbálja felvásárolni, ellehetetleníteni őket. Mindeközben pedig a kormány a nép kemény munkájának, a nép hasznára, oktatására, egészségének védelmére, a nép nehezebb sorsú tagjainak ellátására, a nép munkahelyeinek megteremtésére, kultúrára, életének megkönnyebbítésére szánt pénzt dézsmálja, hogy még több eszköze legyen felmentenie magát a nép szolgálata alól.

De akkor ki szolgálja a népet? És ha senki, akkor mit kell tennie a népnek?

Kövesd a szerző bejegyzéseit a Facebookon is!