Felvilágosítottak bennünket arról, hogy a nagyvállalatoknak lelkük is van, ami biztosan a legborzasztóbb újdonság a világunkban.
Gilles Deleuze
Megy körbe a Facebookon egy egészen különleges írás. Egy, az empátiánkra apelláló, harcias manifesztum. A lenyűgöző sutasággal megfogalmazott kiáltvány szerzője egy multinacionális vállalat. Az Uber nevű. A manifesztum szerzője a hangunk hallatására szólít fel. Apokaliptikus dörgedelmében lényegretörően kinyilvánítja, hogy „a tét hatalmas, mert el akarják lehetetleníteni az Ubert.” A manifesztum tehát őrületes horderővel bír. Leszögezi, hogy „[ú]j szabályrendszerre van szükség, amely elsősorban a fogyasztó, a Ti érdekeiteket védi. Másodsorban figyelembe veszi az új, modern technológiák biztosította lehetőségeket, és támogatja, nem pedig gátolja a fejlődést.” Nemes, szép célok. Modernnek lenni mindenestül, javasolta Rimbaud is. Eszerint ma a fejlődés és az emancipáció netovábbja, Marx, Petőfi, Ady, Lenin, Einstein, Kassák, Bartók Béla, James Joyce, Godard, Sartre, Guy Debord és más modernek projektjeivel felérő, reményteljes fejlemény, hogy rendelhetünk az okostelefonunkkal olcsó taxit.
Mivel nagyon úgy fest, hogy a késő kapitalizmus spektakularizált legsűrűjében egyfajta permanens forradalomban élünk, ha van egy szusszanásnyi időd, megpróbálom gyorsan felvázolni, milyen hagyományfolytonosságra játszik rá az Uber, és hogy ez hogyan blokkolja a politikacsinálást.
Manifesztumokat a műfaj hőskorában avantgárd művészeti csoportosulások, ([szélső]baloldali) politikai szerveződések, érdekvédelmi- és szakszervezetek írtak. A manifesztum a tiltakozás, az ellenállás, a felhördülés, a méltatlankodás formája. A követelés közösséget, kollektív szubjektumot teremt. A többesszám első személy új, nem-hivatalos, gyakran egyenesen illegális formáját nyilvánítja ki. (Pl. Mi, a „magyar nép„, mi, a „proletariátus„, mi, a „szürrealisták„, mi, az „emberiség jövőjéért aggódó tudósok„, mi, a „nők és a kiborgok„, mi, a „pedagógusok” stb.) A kiáltványok megszövegezői valamiféle, a média hivatalos csatornáin kimondatlan feszültséget detektálnak a közös világban. Gyakran azok sem tudnak a probléma mibenlétéről, akiket a probléma a létükben érint. A manifesztum olyasmit vet papírra, ami már korábban is a levegőben volt, de amit még nem mondtak ki. Ezért gyakran irreálisnak hatnak a benne foglaltak. A kiáltvány megszemélyesíti a tiltakozókat. Benne egy új „Mi” beszél. Mivel ekkor szólal meg először, a szavai erőteljesek és provokatívak. Ellentmondásokat visz bele a közbeszédbe. Minden manifesztumban van valami erőszakos. Hiszen éppen az a funkciója, hogy kiugrassza a nyulat a bokorból.
A kiáltvány azonosít egy (társadalmi, politikai, művészeti vagy tudományos) problémát; felhívást intéz a társadalom tagjaihoz; beléjük oltja az egymással való szolidaritás vágyát; megfogalmaz egy, a jövőre vonatkozó víziót; tudatosítja a hatalomban, hogy létezik egy neki ellenszegülő csoportosulás; tudatosítja a csoportosulókban, hogy nincsenek egyedül.
Politikusok, cégek és vállalatok, beérkezett művészek nem írnak manifesztumokat. Manifesztumokat azok írnak, akik egyszerűen nem juthatnak másként szóhoz, mint a manifesztum süvöltő költészete által.
Legalábbis eddig így állt a helyzet.
A piacon megjelenő aktorok éppolyan megszemélyesítési technikával dolgoznak, mint a manifesztumok egykori szerzői. Mindent megtesznek annak érdekében, hogy ne pusztán egy-egy árut, hanem egész világokat ajánlhassanak fogyasztásra. Folyamatosan történetek sokasága zúdul ránk. Mutatják, hogy csinál párhuzamosan forradalmat a Coca-Cola a lónyálak, a Persil a mosóporok, az Apple a virtuális képernyőn való pötyörgés, a Cheetos a ketchupos csipsz, az Uber az olcsó taxi, az Airbnb az olcsó szállás, a Delma a margarin, a Netflix a TV-zés dimenzióiban stb. A hirdetések egyszerre használják ki a forradalom kifejezés delejező erejét és a nárcizmusunkat. A reklámok arról beszélnek, hogy mindazok, akik az előzők felhasználói, Összetartozó Részei Egy Nagy Egésznek, s hogy így, Együtt Csinálják/-juk Az Éppen Aktuális Forradalmat. Mivel a mi termékünket fogyasztod, te annyira különleges vagy („you’re so special„). Mulatságos logika. Ki (ne) akar(na) forradalmár lenni.
A fogyasztóvá tett társadalom polarizálását a piac végzi el. Ez Kelet-Európában drasztikusan új fejlemény. Azonban, szemben a valódi manifesztumokkal, a multik reklám-manifesztumai semmiféle valódi társadalmi problémát nem nyilvánítanak meg. A felszólalásaik nem a társadalomalkotó egyének helyzetéről, hanem a multiról szólnak. Ennek ellenére, legalábbis az egész zagyva Uber-ügy ezt mutatja (állhatna itt más tulajdonnév is, pl. RTL Klub, Telekom, Tesco stb.), a multik sikeresen átpolitizálták a fogyasztást. Ma még a politikai meggyőződéseinket is a termékeken keresztül éljük meg.
Mivel Magyarországon gyakorlatilag egypártrendszer van, a piac a multik és az állam harctereként jelenik meg. Hajlamosak vagyunk átadni magunkat annak a tévképzetnek, hogy az Uber (az RTL, a Tesco…) a renitenskedésével a Fidesz orra alá tör borsot. Mintha az állam szívatása = lenne a Fidesz szívatásával. A multik nagyszerű érzékkel játsszák ki a politikai elégedetlenkedéseinket. Kétségtelen, hogy kizárólag a profitmaximalizálás céljából tesznek így. Semmit nem változtat a tényen, hogy a Fidesz is ezt kommunikálja. A multik a Fidesszel szembeni gyanakvásunkat az állammal szembeni gyanakvássá változtatják, majd az egész szituációra ráerőszakolnak egy olyan értelmezést, melyben ők – a multik – áldozatként jelennek meg. A (brutális & gyalázatos) szociálpolitika kárvallottai mellé sorolják magukat. Mindehhez társul – hab a tortán – az önmaguknak vindikált innovatív mivolt. Az üldözött szerepében tetszelegve a szolidaritásunkra, az innovátor szerepében pedig a modernista haladást értékelő reflexeinkre játszanak. Végeredményben pedig az általunk elmulasztott (de nagyon is vágyott) politikai cselekvés lebonyolítójaként állítják be önmagukat.
Kelet-Európából nézve sokaknak úgy tűnik, mintha a forradalom előőrse az Uber, az Airbnb, az Apple, a Facebook és hasonló, egykori start-upokból (amolyan posztmodern forradalmi sejtekből) kifejlődött nagyvállalatok lennének. Erre a reklámipar rá is játszik. A multik, mint dicsőséges, internacionális mozgalmak. Ha bedőlünk ennek a logikának, azt is készséggel elhisszük, hogy (Bokros Lajos és más neoliberálisok szavajárásával) csakugyan a totális piaci deregularizáció az egyetlen ellenszer a Fidesz „totalitárius” „diktatúrájával” szemben. Elhisszük, hogy csakis a „szabad piac” győzhetné le a „maffiaállamot”. Emiatt az (igencsak életveszélyes) babona miatt önfeledten fogyasztjuk a termékeiket, mert úgy érezzük, ők/ez maga a haladás. Megelégszünk az általuk vívott szabadságharccal. Mintha politikai tett lenne aláírni a nyomorúságos kiáltványocskáikat. Mintha a vagánykodós multi és a hihetetlenül kreatív startupos állna csak a szabadság oldalán, az állam egyetlen elképzelhető ellenpólusaként. Mintha megélhető volna az emberi szabadság a multi és a piac, a termelés és a fogyasztás szabadságaként. Mintha az árubőség lenne az álmaink netovábbja.
Most átváltok didaktikusba.
Ezeknek a későkapitalista kvázi-forradalmaknak mi (te és én) a vásárlói, szemlélői, szavazói, szurkolói, elsősorban pedig a fogyasztói vagyunk. Ez kelt bennünk némi örömöt, okoz bizonyos kielégülést, és kétségkívül elviselhetővé teszi a mindennapi monotóniát. De ha szemlélőként nagyobb nemzetközi látványosságként éljük meg a Steve Jobs-sztorit vagy az Apple vs. FBI-harcot még a szíriai vagy az afganisztáni háborúnál is; ha, közösségre áhítozóként intenzívebb vágyat, az izgatott azonosulás leküzdhetetlenebb érzetét kelti az Uber-kiáltvány, mint, mondjuk, a pedagógusok kiáltványa; ha, dolgozóként a kreativitásunkat, leleményünket és az időnket kizárólag abba fektetjük, hogy a cég, amelynél dolgozunk, még több terméket tudjon eladni; ha fogyasztóként a leghevesebb örömöt az olcsó taxiban vagy az új edzőcipő által biztosított száguldás ideje alatt éljük meg; végül pedig, ha választópolgárként nem tudunk elképzelni más, a kelet-európai, radikálisan anti-egalitárius pártoknak szegezett alternatívát, mint a nem kevésbé anti-egalitárius piac uralmát – akkor sürgősen el kell kezdenünk valódi manifesztumokat írni.
A multik víziói nem víziók.
Támogass havi 1000 forinttal:
A Kettős Mérce csak akkor tud működni, ha te is támogatod!
A Kettős Mérce nem segít pártokat vagy oligarchákat. Ők sem segítenek minket. A Mércét akkor tudjuk hosszú távon fenntartani, ha legalább 600-an támogattok minket. Jelenleg 228 állandó támogatónk van. Ha szerinted is szükség van egy olyan baloldali és független lapra, mint a Mérce, támogass minket!
