Március harmincadikán ünnepelte a Fidesz a huszonnyolcadik születésnapját. Ennek az apropóján a Slejm – a torkon ragadt politika alkotói egy nyilvános vetítést szerveztek a Stúdió K Színházba, melyen telt ház előtt levetítették a sorozat 20. adását, ami után egy fórummal egybekötött beszélgetésen az I. Országos Választmány valamennyi tagját meghívta, hárman el is jöttek.
Kép a slejm 20. adásából
Az adás, ami tegnap vált elérhetővé a Slejm csatornáján, a szakkollégiumi bázisú ifjúsági mozgalmi időktől az első szabad választásokig, az Országgyűlésbe való bejutásig mutatja be a Fidesz első éveinek történetét. Az archív bejátszókkal rendesen teletűzdelt epizód pontosan és annyira átélhetően vezetett végig minket ezen a két éven, hogy az utolsó jelenetig azon gondolkoztam, hogy valószínűleg én is beléptem volna ebbe a pártba, én is végigharcoltam volna azt a néhány évet rendőrök elől futva, gerilla-akciókat szervezve, és végül én is borzasztó rossz érzésekkel a szívemben hagytam volna ott, amikor az hihetetlen sebességgel rothadt el belülről.
Ezt az utolsó érzést amúgy a meghívott egykori alapítók – Hegedűs István, Rockenbauer Zoltán és Molnár Péter – más-más alapélményből, de mindannyian megerősítették a vetítés utáni beszélgetésen. A dráma mindhármuknak máskor, de végülis mindenképp bekövetkezett. Péternek ’93-ban, miután Fodor Gáborral és Ungár Klárával úgy érezték, nem képesek tovább asszisztálni a hatalomkoncentráló, szavazatmaximalizáló, saját elveikkel mindinkább ellentmondásba kerülő pártvezetéssel. Hegedűs Istvánnak („Hege”) egy évvel később, miután még a legutolsó pillanat után is megpróbálták párbeszédre bírni a vezetést a még liberális elveket vallókkal (még Párbeszéd Platformot is alapítottak a párton belül – ismerős, nem?). Rockenbauer Zoltán („Rocky”) volt hármuk közül messze a legtovább tagja a pártnak, sőt még miniszter is volt az első Orbán-kabinetben. Végül ő is feladta 2006-ban, amikor már annyira kiüresedett számára mind a párt, mind a képviselői munka, hogy ő se bírta tovább.
Az egész eseményre, a konkrét történetet bemutató epizódtól a valahai alapítókon át a jelenlévő fiatalok érzelmes, sokszor döbbent kérdéseiig (komolyan belegondoltam, és ha létezik egyfajta zenei középhanghoz hasonló „középvélemény” akkor az itt leginkább a „De mégis miért? De hát hogyan?” lehetne) legjobban a „balladai” jelző illene. A film zárójelenete előre és tökéletesen összefoglalta ezt a hangulatot. A már rég nemcsak a saját elveitől, de a társadalomtól és néha-néha a legalapvetőbb emberi jóérzéstől is menthetetlenül elidegenedett Fideszt minden különösebb sallang nélkül, egy üres stadion belső terében, a valaha volt bátor, szabadelvű fiatalok erőfeszítéseinek csúcspontján, az első szabad választásokkor ugyanott teltház előtt megrendezett „Rendszerzáró házibulijának” kivetített felvételeivel, a párt későbbi szlogenjét inspiráló Roxette szám keserédes akkordjaival kísérve – szomorúan búcsúztattuk, sokan most először igazán.
És itt az adás, amit amúgy a legjobb szívvel ajánlok mindenkinek.
Bernáth László
Támogass havi 1000 forinttal:
A Kettős Mérce csak akkor tud működni, ha te is támogatod!
A Kettős Mérce nem segít pártokat vagy oligarchákat. Ők sem segítenek minket. A Mércét akkor tudjuk hosszú távon fenntartani, ha legalább 600-an támogattok minket. Jelenleg 191 állandó támogatónk van. Ha szerinted is szükség van egy olyan baloldali és független lapra, mint a Mérce, támogass minket!
