Manapság már közhelynek számít Magyarországon, hogy a külföldre költözéssel éppen a fiatalabbak és iskolázottabbak hagyják el az országot, vagyis az elvándorlás költségvetési és szakemberhiányt eredményez, és a már most is düledezőfélben lévő nyugdíjrendszer összeomlásának pillanata fokozatosan közeledni, az állami szolgáltatások színvonala pedig egyre csak romlani fog. Az viszont már kevésbé egyértelmű felismerés, hogy a kivándorlás az imént említett kérdéseken túl a hazai politika és közélet színvonalára is szükségképpen rányomja a bélyegét.

Bevett toposz a magyarországi közbeszédben, hogy a magyar társadalom apátiába süllyedt, a kádári konszolidáció és az egyéni háttéralkuk rendszere tanult tehetetlenségbe süppesztette a magyar polgárokat. A diskurzus ezen állóvizébe pottyant bele nagyobbacska kavicsként 2014 októberében az a becslések szerint több tízezer fős tüntetés, amely a kormánynak az internetforgalom megadóztatásával kapcsolatos terveinek nyilvánosságra kerülése hatására szerveződött. Fontos azonban látni, hogy az elégedetlenség nem csak tiltakozás (tüntetés), hanem kivonulás (elköltözés) formáját is öltheti. Úgy tűnik, a magyarországi körülményekre reagálva a magyar állampolgárok egy jelentős része az elmúlt években hangos tiltakozás helyett a csendes kivonulást, az ország elhagyását választotta[1]. A következőkben ennek okaira keressük a választ. (Kivonulás [exit] és tiltakozás [voice] distinkciója és rendkívül éles szemű párhuzamos elemzése Albert O. Hirschman amerikai közgazdásznak köszönhető.)

De fussunk neki a kérdésnek messzebbről. Ugyancsak népszerű megközelítésnek számít, hogy a piacon a verseny jótékony hatást fejt ki. Ezzel szemben a továbbiakban olyan esetekre irányítom rá a figyelmet, amikor a verseny egyértelműen káros hatást gyakorol – legalábbis amikor a verseny azt jelenti, hogy valamilyen állami szolgáltatóintézmény kap piaci versenytársat maga mellé.

Vessünk egy pillantást a magánóvodákra. Az senki előtt nem titok, hogy sok budapesti önkormányzati óvodában helyet találni manapság szinte lehetetlen feladat. Ezt a helyzetet ismerték fel a magánóvodák is, amelyek a tehetősebb állampolgárok igényeihez alkalmazkodva több-kevesebb pénzért nyújtják szolgáltatásaikat az arra érdemeseknek. Első ránézésre ez pozitív fejleménynek tűnhet, hiszen a túlkeresletre a piac a kínálat növelésével reagál, s így nem csak enyhíti a férőhelyhiányt, de a fizetőképes szülők gyerekei számára még extra szolgáltatásokat (bioételek, zeneoktatás, nyelvtanítás, múzeumlátogatás, lovaglás, stb.) is nyújt.

Ezzel azonban legalább két baj van.

Az egyik, hogy a vegyes (állami és piaci) rendszer ebben az esetben a későbbi társadalmi szolidaritás bázisát ássa alá, mégpedig azáltal, hogy már idejekorán megfosztja magát attól a lehetőségtől, hogy a gondjaira bízott gyerekeknek többé-kevésbé közös élményalapot nyújtson, hogy egységben, együtt, egy csoporton belül foglalkozzon különböző etnikumú, státuszú és jövedelmű szülők gyerekeivel. Amennyiben a különböző társadalmi helyzetű szülők gyerekeinek szelekciója és szegregációja már 3-4 éves korukban elkezdődik és/vagy fokozódik, ez feltehetőleg fokozottan negatív hatást fog a társadalmi szolidaritásra gyakorolni.

Márpedig a társadalmi szolidaritás nem fölösleges hóbort, hanem a széleskörű kollektív cselekvések kiindulási alapja: azt jelenti, hogy nem csak azon ügyek mellett vagyok hajlandó kiállni, amelyek engem közvetlenül, személyemben vagy valamely csoporttagságom révén érintenek, hanem azok mellett is, amelyek a társadalom más tagjai számára fontosak. A társadalom iskolázottabb és tehetősebb tagjai nem hagynak másokat leszakadni, elszegényedni, reménytelenségbe taszíttatni, hiszen az igazságtalansággal, a méltánytalansággal szembeni tiltakozás nem csak az érintettek, hanem a társadalom egészének ügyeként fogalmazódik meg.

A másik baj, hogy az állami szolgáltatással szemben megjelenő piaci versenytárs éppen azokat a cselekvőket „szívja el” az állami rendszerből, akik a körülmények romlásával szemben a leghangosabban és feltehetőleg a leghatékonyabban tudnának tiltakozni, akik erőforrásaik, kapcsolataik, kulturális tőkéjük stb. segítségével felhívhatnák a szolgáltatást nyújtó intézmény vezetésének figyelmét arra, hogy valami nincs rendben, és beavatkozást, esetleg többletforrás bevonását sürgetnék. Ekkor tehát a tiltakozás helyett a kivonulás mechanizmusa jut domináns szerephez, az állami szolgáltatóintézmény vezetői pedig – tévesen – megállapíthatják, hogy az ügymeneten nem szükséges változtatniuk, hiszen egyrészt ezt senki sem követeli tőlük, másrészt azok, akiknek többletigényeik vannak, a magánszektorban amúgy is megtalálják számításukat.

Ha az itthon maradás és elköltözés dichotómiájához visszatérünk, akkor ugyanezt a paradoxont fogjuk tapasztalni: azok, akik felhívhatnák a figyelmet arra, hogy – legalábbis szerintük – a dolgok nem jó irányba mennek, úgy tűnik, nagy arányban a kivonulást választják, gyakran anélkül, hogy tiltakozásuknak hangot adtak volna.

A helyzet komolysága és súlyossága, illetve paradox mivolta abból adódik, hogy kollektív tiltakozásban részt venni az egyén szintjén alapvetően irracionális cselekedet.

A kollektív tiltakozás irracionalitása az egyén szintjén abból adódik, hogy eleve gyakran személyes konfrontációval, konfliktussal jár, ami sokak számára kellemetlen élmény. Emellett egyrészt abban sem lehetünk biztosak, hogy vajon mások csatlakoznak-e a tiltakozáshoz, másrészt saját részvételünk többlethatása is nagy valószínűséggel elenyészően csekély lesz, hiszen egyetlen plusz résztvevő hatása jó eséllyel alig lesz kimutatható. (Hasonlóképpen, az egyén szempontjából a szavazás aktusa is irracionális, hiszen annak valószínűsége, hogy az általunk leadott egyetlen szavazat fogja a végeredményt megváltoztatni, legfeljebb ezred százalékokban mérhető.)

A kollektív tiltakozás mindig kooperációs vagy cselekvéskoordinációs problémaként jelenik meg: „Kooperálni annyi, mint saját önérdekünk ellen cselekedni úgy, hogy mindenkinek előnyös, ha néhányan vagy esetleg mindannyian így cselekszenek” – írja Jon Elster norvég szociológus, filozófus (1997: 130). De a tiltakozás sikerét az egyébként egyéni szinten racionális, kollektív szinten viszont irracionális potyautashatás is veszélybe sodorhatja: egyesek abban bíznak, hogy a tiltakozók által elért eredményből majd ők is részesedhetnek anélkül, hogy a tiltakozásban részt vettek volna, vagyis energiabefektetés és konfrontáció nélkül remélik a társaik – állam esetén a polgártársaik, óvoda vagy iskola esetén szülőtársaik stb. – által kiharcolt minőségjavulást élvezni.

Ha önérdekkövető és egymást személyesen nem ismerő cselekvőkből indulunk ki, a tiltakozás az egyén szintjén irracionális, ami azt jelenti, hogy a tiltakozásban részt vevőknek a racionalitás szempontját szükségképpen mindig zárójelbe kell tenniük: a kollektív cselekvés vagy eleve nem racionális, mivel például indulati okok – felháborodás, sértettség, elkeseredettség stb. – állnak a hátterében, vagy a jövőbe, az elérendő cél elérhetőségébe vetett hit, esetleg egy karizmatikus vezető iránti lelkesedés mozgatja. Ebből az következik, hogy a kollektív tiltakozásnak triggerként, kiváltó okként mindig szüksége van egy irracionális mozzanatra, pusztán racionálisan és logikailag a kialakult helyzetből nem levezethető.

A tiltakozással szemben a kivonulás aktusa (az ország elhagyása) legalább részben racionális, feltéve, hogy a kivonulni szándékozó tudja, hova megy és miből fog megélni. Hiszen míg a tiltakozás eredményessége nemcsak az egyéntől, hanem rajta kívül sokak kooperációs hajlandóságától, nem ritkán akár tíz- vagy százezer embertől is függ, addig a kivonulás sikeréhez – az Európai Unión belül főleg – már az érintett és egy külföldi munkaadó egymásra találása is elegendő lehet.

A kivonulás korábban megállapított fő tétele azonban a külföldre költözés absztraktabb szintjén is megáll: főleg azok hagyják el az országot, akik erőforrásaik, kapcsolataik, kulturális tőkéjük révén hatékonyabban kifejezésre juttathatnák a dolgok állásával kapcsolatos elégedetlenségüket (ezt a KSH 2013-as és 2014-es elemzései is alátámasztják), és így visszacsatolást adhatnának az ország mindenkori vezetőinek elégedetlenségükkel, esetleg alternatív elképzeléseikkel kapcsolatban.

Mindebből jól látszik, hogy ami rövid távon és/vagy az egyén szintjén racionális, az hosszú távon és/vagy kollektív szinten nem feltétlenül az.

A közlegelők tragédiája nevű ismert játékelméleti-társadalmi paradoxon is arra mutat rá, hogy az egyéni szinten racionális cselekvések hogyan tudnak társadalmi szinten irracionális, káros folyamatokat eredményezni, amelyek végül az egyénekre is visszahatnak. A kérdést már Hankiss Elemér Társadalmi csapdák (1979) című könyve is tárgyalja, de ha csak a nagyvárosi közlekedésre gondolunk, könnyen beláthatjuk, hogy a racionális egyéni cselekvések hosszabb távon nem mindig célravezetők. Mindenki, aki tömegközlekedés helyett autóba ül, lerövidíti az utazással töltött időt. Viszont amikor egyre többen ülnek autóba, a város közlekedése fokozatosan megbénul, és végül már tömegközlekedési eszközzel vagy biciklivel is gyorsabban eljuthat az ember a céljához, mint autóval.

A politikai kultúra és az állami szolgáltatások minőségromlásának van egy olyan alacsony szintje, amikor a tiltakozás már jóval veszélyesebb és/vagy kilátástalanabb, mint a kivonulás. Vagyis nem csak rövid, de hosszú távon is irracionálisnak mutatkozik: változásra képtelen rendszerekből, megdönthetetlen diktatúrákból a kilépés racionális.

A kivonulás szintje akkor válik kritikussá, amikor az az itthoni „kibocsátó” szervezet vagy közeg működését már nagyobb mértékben érinti negatívan, mint amennyire a külföldi célszervezetét javítja. Amikor a kivándorlás felgyorsul, akkor egy orvos, egy villanyszerelő vagy egy targoncavezető távozása nagyobb mértékben rontja a magyarországi, mint amennyire javítja az ausztriai, németországi, angliai vagy franciaországi körülményeket. Önnön logikájából következően, miszerint a távozók csak akkor térnek vissza, amikor a szervezet működési minősége jóval a kivonuláskori szint fölé emelkedik (Hirschman 1995:96-97), illetve a racionalitásparadoxonból adódóan (ti. hogy a kivonulás egyéni szinten általában racionálisabb, mint a tiltakozás) a kivonulás eszkalációja egyre nehezebben fékezhető meg, ezért érdemes az első intő jelekre különös figyelmet fordítani.

Az imént elmondottakból több dolog is következik.

1. A tiltakozás nem csak politikai eszköz, de korrekciós mechanizmus és az információközlés sajátos eszköze is egyben. Azt jelzi, hogy az adott intézményben változásra van igény. Sőt, általában nem is az intézmény – radikális – felforgatását, hanem működésének – reformer – javítását célozza (bár végső esetben az intézmény felszámolására is sor kerülhet). Hirschman nyomán megállapítottuk, hogy a kivonulók visszatérése csak a szervezeti működés jelentős színvonal-emelkedése esetén várható. A kivonulás tehát öngerjesztő folyamat, könnyebb elindítani, mint megállítani vagy visszafordítani. Ebből az is következik, hogy a polgárok itthon maradására fordított források jobban hasznosulnak, mint azok, amelyek a már elvándoroltak hazacsábítását célozzák.
2. Mivel a kivonulás a „rendszerben” kialakuló „túlnyomást” kieresztő „biztonsági szelepként” működik, hatalomgyakorlásuk stabilitása szempontjából a kormányoknak nem érdekük az elvándorlás nehezítése. Ez jelen helyzetünkre lefordítva azt jelenti, hogy az EU-ból történő kilépés a kivándorlás megnehezítésén keresztül Magyarországon a tiltakozási kedvet erősítené, hiszen „a tiltakozás szerepe nőni fog, ha a kivonulási lehetőségek beszűkülnek” (Hirschman 1995: 41).
3. A tömeges elvándorlás nem csak gazdasági és/vagy demográfiai szempontból okozhat gondot, de egy ország politikai rendszerében, demokratikus működésében is kárt okozhat.
4. Nagyon fontos kérdés, hogy egyes társadalmi csoportok, amelyek helyzete objektív mércével mérve is romlik, miért nem tiltakoznak. Ennek legalább három oka lehet:
   1. A hűség: azok, akik egy adott intézményhez hűségesek, abban reménykednek, hogy a negatív tendenciák idővel megfordulhatnak, s az intézmény elhagyása még korai lenne.
   2. A tanult tehetetlenség/apátia: aki arra szocializálódott, hogy a változás mindig kívülről érkezik, míg a belülről induló kezdeményezések rendre elbuknak, nem fog tiltakozni.
   3. A kivonulás előkészítése: némelyek egyszerűen azért nem kötelezik el magukat hosszú távra a tiltakozás mellett, mert éppen saját kivonulásukat készítik elő. Ez jellemző néhány éve a hazai egészségügyi dolgozókra, bár újabb hírek szerint korrekciós mechanizmusként a kivonulás mellett a tiltakozás is megjelent. Az orvosoknál/ápolóknál a tanárok nehezebb helyzetben vannak, az ő foglalkozásuk (magyartanár, földrajztanár, történelemtanár stb.) sokkal erősebben köti őket a nyelvi közeghez.

A kivonulás eszkalálódása és a tiltakozás gyengülése egy racionalitásparadoxonból, vagyis abból következik, hogy a racionális végeredményhez – egy intézmény vagy rendszer működésének jobbításához – a racionális döntés elhalasztásán és irracionális cselekvésen, vagyis végtelenül bizonytalan kimenetelű kollektív cselekvésen keresztül vezet az út.

A tiltakozás demokratikus hagyománya híján a mai Magyarországon a viselkedésnek a kivonulás és a tiltakozás esetében megkülönböztetett racionális és irracionális elemei mind egy irányba mutatnak, vagyis egyöntetűen a kivonulást valószínűsítik és a tiltakozás lehetőségét csökkentik. Az egyéni háttéralkuknak és életstratégiáknak a kivonulást elősegítő, a rendszerváltás után is továbbélő rendszerének lendülete megmarad, míg a tiltakozás sikeréhez szükséges irracionális bizalom, hit, altruizmus, felháborodás vagy karizmatikus vezető hiánycikknek bizonyul.

A tiltakozás lehetőségének kialakulása egy hosszú láncolat eredménye, amely az imént elmondottakból logikusan összerakható: a gyerekek léthelyzetének közelítése a közös szocializációs intézmények biztosításával a különböző hátterű gyerekek közötti szolidaritás esélyét növeli. A nagyobb fokú szolidaritás annak valószínűségét növeli, hogy egymást személyesen nem ismerő emberek kollektív tiltakozásában az érintetteken kívül mások is részt vesznek, ami megerősítőleg hat a kollektív cselekvéshez szükséges hitre, hiszen a szélesebb társadalmi bázis okán ez a cselekvés objektíve is nagyobb eséllyel vihető sikerre (vagy legalábbis kisebb eséllyel van kudarcra ítélve). Ennek köszönhetően a kivonulás felől a kollektív tiltakozás felé billen a mérleg nyelve, ami hosszú távon és makroszinten a kivonulás káros társadalmi hatásainak mérséklődését jelentheti.

(Utószó: A szöveg nem egy szervezet elhagyása vagy a külföldre költözés ellen vagy mellett foglal állást, pusztán annak figyelembe vételét javasolja, hogy egyrészt a kollektív tiltakozás megvalósulását mindig valamilyen irracionális mozzanat teszi lehetővé, másrészt egy szervezet vagy ország tőkeerős tagjainak egyéni szinten racionális kilépése negatív hatást gyakorol az adott szervezet vagy ország által nyújtott szolgáltatások – egyébként is romló – minőségére, s így a minőségromlás által kiváltott kivonulás okozatként maga is a további minőségromlás okává válik. A kivonulás öngerjesztő spirálmozgását nem egyéni morális megfontolásokkal, hanem egy strukturális racionalitásparadoxonnal magyarázza.)

Fáber Ágoston

Köszönettel tartozom Berger Viktornak, Éber Márk Áronnak, Hack-Handa Józsefnek és Szalai Erzsébetnek hasznos észrevételeikért.

Hivatkozott művek:

1. Elster, Jon (1997): A társadalom fogaskerekei. Budapest: Osiris.
2. Hankiss Elemér (1977): Társadalmi csapdák. Budapest: Magvető.
3. Hirschman, Albert O. (1995): Kivonulás, tiltakozás, hűség. Hogyan reagálnak a vállalatok, szervezetek és államok hanyatlására az érintettek? Budapest: Osiris.

[1] A tiltakozók és a kivonulók számszerűségét homályban hagyó óvatos és bizonytalan megfogalmazás oka a vonatkozó adatok hiánya vagy megbízhatatlansága.

A Kettős Mérce csak akkor tud működni, ha te is támogatod!
A Kettős Mérce nem segít pártokat vagy oligarchákat. Ők sem segítenek minket. A Mércét akkor tudjuk hosszú távon fenntartani, ha legalább 600-an támogattok minket. Jelenleg 125 állandó támogatónk van. Ha szerinted is szükség van egy olyan baloldali és független lapra, mint a Mérce, támogass minket!