Az előítéletek sokkal többet árulnak el a gyűlölködőkről, mint a rasszisták által kipécézett arabokról, feketékről vagy zsidókról – állítja Stephen Eric Bronner, a Rutgers Egyetem politológus professzora. Arról kérdeztük, miért lett ennyire előítéletes az amerikai választási kampány, és másképpen gyűlölik-e ma a menekülteket, mint tették azt nyolcvan évvel ezelőtt. A professzor szerint se Amerika, se Európa nem lehet büszke magára.
Eric Bronner mediátorként találkozott többek között Mahmud Ahmadinezsád volt iráni és Bassár al-Aszad jelenlegi szíriai elnökkel, valamint Jasszer Arafattal, a Palesztin Autonóm Hatóság egykori vezetőjével
Az Egyesült Államok kormányzóinak több mint fele azt mondja, nem kér a menekültekből. Ráadásul a muszlim-ellenes vagy menekült-ellenes indulatok az elnök-jelöltségért folyó kampányban is egyre nagyobb szerepet játszanak. Szinte minden republikánus jelölt ellene van annak, hogy az Egyesült Államok szír menekülteket vegyen fel. Donald Trump egyenesen odáig megy, hogy azokat is ki kellene paterolni az államokból, akik már megérkeztek. Mivel lehet ezeket az indulatokat magyarázni?
A menekült-ellenes, illetve bevándorló-ellenes indulatok leginkább a Republikánus Párt irányából jönnek, annak is a szélsőjobboldali szárnya, a Tea Party környékéről. Ez a relatíve pici szervezet hatalmas sikereket ért el több választáson is, főleg helyi és állami szinten, az ország déli, illetve közép-nyugati részén. 2008-ban, miután Barack Obama elnyerte az elnökséget, ez a mozgalom elkezdte ellehetetleníteni a mérsékelt konzervatívokat, és átvette a hatalmat egy országos méretű párt, a Republikánus Párt, felett. A Tea Party stratégiája a kezdetek óta világos: a helyi szinteken szervezi magát a nagyobb siker érdekében. A tagság tisztában van vele, hogy minél lokálisabb egy választás, annál kevesebben mennek el választani, és annál nagyobb az esélye annak, hogy arányaiban nagyobb sikert érjenek el, mint amennyit a támogatottságuk sugallna – pusztán azáltal, hogy ügyesebben mobilizálják az ideológiailag feléjük húzó választókat.
Persze ebben az is segített, hogy jött a pénz az olyan radikális, reakciós szponzoroktól, mint a Koch testvérek. Hogy a Demokrata Párt szavazói, vagy az a több mint 46 százaléknyi választásra jogosult ember, aki távol maradt az urnáktól 2012-ben, vajon egyetért-e a keményen jobboldali, államapparátus-ellenes, a kereszténység tanainak dogmatikus olvasatára építő, menekült-ellenes nézeteikkel, az nem annyira nyilvánvaló, mint amennyire azt a sajtó sugallni próbálja.
Szerintem a republikánus kampány retorikája nagy valószínűséggel változni fog a választási kampány előrehaladtával, amikor képeseknek kell lenniük a republikánusoknak egy nagyobb és sokszínűbb közönséget is megszólítaniuk, már amennyiben labdába akarnak rúgni a demokraták mellett. Az is igaz viszont, hogy minden esélyesebb republikánus jelölt él a menekült-ellenes, bevándorló-ellenes retorika adta lehetőségekkel, legyen szó Donald Trumpról, Ben Carsonról vagy épp Ted Cruzról. Sőt, még a Demokrata párt sem immunis: a párt konzervatív, úgynevezett „kék kutya” szárnya, és annak, az izraeli lobbi hatása alatt álló politikusai ugyanezt a bigott, kizáró retorikát alkalmazzák, bár kicsit szofisztikáltabban fogalmazzák meg a mondandójukat.
Az a baj, hogy nem is nagyon áll érdekükben változtatni, hiszen az Egyesült Államokban élő arabok nagy része nem szavaz, a közösségeik pedig nem annyira jól szervezettek, hogy fel tudjanak ezen retorika ellen lépni. Ezt csak súlyosbítja, hogy az emberek nem sokat tudnak az iszlámról vagy a Közel-Keletről, miközben a hírekből meg folyik a szövegelés a terrorról.
Tavaly azt mondta, manapság a legtöbb bigott megpróbálja rejtegetni a bigottságát, hiszen szeretné, ha szalonképesebbnek tűnne a mondandója. Az iszlám esetében viszont ezt nem nagyon tapasztalni, jönnek a régi jól ismert rasszista toposzok, amelyek azt sugallják, hogy egyenlőségjelet lehet tenni az iszlám és a terrorizmus között. Miért?
A radikálisan arab-ellenes, iszlám-ellenes indulatok 9/11-et követően terjedtek el, majd jött az amerikai invázió Afganisztánban és Irakban. Már egy ideje jelen van a bizalmatlanság Iránnal szemben is, meg hát persze van most Szíria és az Iszlám Állam. Ez a valós konfliktus erősítette fel az eleve meglévő előítéleteket. A jobboldali amerikaiak ma azt hiszik, hogy az Egyesült Államok valódi háborúban áll egy egységes, „araboknak” nevezhető csoporttal, amelyet az úgynevezett „iszlám” gondolati rendszere fog össze és motivál. Ez a megfogalmazás vezet a „mi” és az „ők” szembeállításához. Az íreket, az olaszokat vagy a zsidókat annak idején idegen betolakodóknak tekintették, de nem gondolták azt, hogy veszélyes terroristák. Az ő esetükben nem létezett ez a fajta sztereotipizálás – ilyen szempontból tehát valamilyen szinten különleges a mostani iszlamofóbia és arab-ellenes előítéletek által uralt helyzet. A jobboldali gondolkodású embereknek egy nagy része most fél – és nem csak attól, hogy megismétlődik, ami Párizsban történt, hanem attól is, hogy idejönnek „ők”, akiknek mások a szokásaik, akik másképpen tisztelik Istent, akik más nyelvet beszélnek, és akik most itt állnak, mint barbárok a civilizáció kapui előtt. Európában és Amerikában is arról győzködik jobboldali demagógok az embereket, hogy az országaikat megrohamozzák az idegenek, ezzel pedig veszélybe kerülhet az identitásuk. Az Egyesült Államokban a saría törvény, és az annak bevezetésétől való teljesen irreális félelem több államon is eluralkodott. Eddig 16 állam tiltotta be hivatalosan a saríát, és 32 tagállam republikánus politikusai terveznek még hasonló törvényt.
Az előítéletes emberek most mind kijelentik, hogy ők amúgy nem rasszisták, mindössze óvatosak. Sokszor hangoztatják például, hogy nem minden muszlim terrorista ugyan, de ezzel egyidőben minden terrorista muszlim – éppen ezért a terrorista kisebbség távoltartása miatt ki kell zárni a békés többséget is. A szabadságjogok soha nem voltak különösebben fontosak a szélsőjobbnak. A szélsőjobboldali gondolatok képviselői azt mondogatják, hogy sajnálatos ugyan, hogy ilyet kell tenni, de szükséges a biztonság fenntartása érdekében. Összességében így a bevándorló-ellenesség, legyen szó muszlimokról vagy latin-amerikaiakról, ugyanannak a programnak a része: egy előítéletes kirekesztő programnak, amelynek célja, hogy leépítse a jóléti államot, és erősítse a nemzetbiztonsági gondolkodást.
Egyes amerikai lapok és baloldali politikusok párhuzamot vonnak a mostani menekült-ellenesség, és a harmincas évek eseményei között. Akkor a Németországból és Közép-Európából menekülő zsidókat nem akarta az Egyesült Államok (túl nagy számban) felvenni, mondván elterjesztenék a kommunista ideológiájukat az Egyesült Államokban. Mit gondol, megállja ez a helyét?
A párhuzamok egy része tökéletesen megállja a helyét. A túlzások, a hisztéria, a paranoia – mindenféle projekciók – tökéletesen megfigyelhetők a bigott ember azon múlt- és jelenbeli próbálkozásaiban, hogy kizárja világából az idegent. A bigott című, tavaly megjelent könyvemben is jeleztem ezt. A túlzások nagyon jól észlelhetők akkor, amikor az identitásukat féltik, holott 70 ezer a felső határa annak, hogy mennyi menekültet vehet fel az ország egy évben – ami nem kifejezetten sok –, ráadásul Obama elnök eddig mindössze 10 ezer szíriai menekült felvételére tett még csak ígéretet. Hasonlóan, hiába oly büszke magára az Egyesült Államok, a harmincas években csak 75 ezret engedett be azon 400 ezer zsidó közül, aki Amerikába szeretett volna menekülni 1933 és 1939 között. Akkor is a hisztéria uralta a politikai diskurzust, és ma is az uralja. A valós tényekről pedig mintha mindenki elfeledkezne: a muszlimok, akár csak régen a zsidók, a szinte biztos halál elől menekülnek – és a mai muszlimok esetében ez talán még nyilvánvalóbb is, mint a zsidók esetében a harmincas években, legalábbis az 1938-as kristály-éjszakáig. A kizárást vezérlő ideológia más volt, de a paranoia minkét esetben megfigyelhető. Akkoriban terjedtek a rémhírek valamifajta világméretű zsidó összeesküvésről, zsidó bolsevizmusról, és az amerikaiak szabadságára leselkedő veszélyekről. Henry Ford (amerikai üzletember, a Ford Motor Company alapítója – a szerk.) le is fordíttatta a Cion bölcseinek jegyzőkönyveit (a múlt század elején terjesztett antiszemita pamflet – a szerk.) angolra. Manapság meg azt mondják, a muszlimok azok, akik megszállják Amerikát, és veszélyeztetik a kultúráját.
A helyzet iróniája, hogy akkoriban nem is az itthoni kommunisták, hanem Joseph Raymond McCarthy szenátor kommunista-ellenes hadjáratai jelentették a legnagyobb veszélyt a szabadságunkra. Akkor pedig, amikor arról beszélünk, hogy a muszlimok megszállják Amerikát, azt mintha figyelmen kívül hagynánk, hogy eddig Amerika volt az, aki megszállta és lebombázta Afganisztánt és Irakot, amivel tulajdonképpen elpusztította ezeket a nemzeteket, és megágyazott annak a káosznak, amelynek milliók estek eddig áldozatul. Ezt értem projekció alatt: olyasmit fogunk a muszlimokra, amit valójában mi műveltünk velük.
Ha azt nézzük, hogy a lakosságnak mekkora része született az ország területén kívül, akkor azt kell látnunk, hogy több EU tagállamban, így például Németországban, Ausztriában vagy Belgiumban nagyobb a külföldön születettek aránya, mint az Egyesült Államokban. Holott az Egyesült Államok az, amely bevándorlók országaként definiálja magát, míg Európa országai erősen ellenállnak azzal szemben, hogy bevándorló-országként tekintsenek magukra. Ez mégis mit jelent? Mire következtessünk ebből? Amerika már nem az a nyitott és befogadó ország, amelyként magát definiálja? Vagy Európa államai váltak szépen lassan nyitottabbá az újonnan érkezőkkel szemben, mint azt a politikusaik retorikája sugallná?
A New York-i Szabadság-szobor talapzatán az alábbi felirat olvasható: „Adjátok nekem a szegényeiteket, a kimerültjeiteket, akik szoros sorokban arra vágynak, hogy szabadon élhessenek.” Az elmúlt századokban a világ minden tájáról érkeztek bevándorlók az Egyesült Államokba, hogy letelepedjenek és egy új életet kezdjenek. A bevándorlásnak viszont minden hullámát előítéletekkel és szetereotípiákkal fogadták a már ott élők – méghozzá nagyon is hasonló előítéletekkel. Az amerikai krédó alapvetően az angolszász-protestáns értékekre épült, az amerikai életet pedig áthatotta a rasszizmus rákfenéje, így az egyszerű és problémamentes asszimiláció elsősorban a fehér európaiak privilégiuma lett. Az afrikai amerikaiak (akik nyilvánvalóan nem önszántukból jöttek), a latin-amerikaiak és az ázsiaiak viszont rabszolga-munkára voltak ítélve, még ha ezt nem is minden alkalommal hívták ténylegesen rabszolgaságnak. Ilyenek voltak például a 19. század végének vasútépítései vagy a második világháború idejének internálásai. Az afrikai amerikaiak ellen irányított régimódi rasszizmus szépen lassan átváltott a latin-amerikaiak és arab menedékkérők elleni előítéletekbe. És az európaiak sem lehetnek különösebben büszkék magukra: Párizs elővárosaiban, az úgynevezett benlieu-kben olyan arab gettókat látni, amelyekhez hasonlók nincsenek ma Amerikában, és (bár mifelénk is van egy csomó szervezett gyűlöletkeltő csoportosulás) olyan ténylegesen neo-fasisztának nevezhető pártjaink sincsenek, mint amilyenek mostanában Franciaországban, Magyarországon vagy Olaszországban érnek el hatalmas sikereket. Szóval nem mondanám azt, hogy Európa különösebben befogadó módon viselkedett volna az arabokkal, zsidókkal, vagy bármely másik csoporttal, amikor azoknak szükségük lett volna erre.
Túl nagyok Európa és az Egyesült Államok elvárásai a bevándorlókkal szemben?
Nem teljesen világos mit értsünk ez alatt. A legtöbb bevándorló csoport keményen dolgozó állampolgárok közösségét termelte ki magából, akik etnikailag elkülönült városrészekben élnek, mint látni például a New Jersey állambeli Paterson vagy a michigani Dearborn példáján. Ezek az emberek hazafiasak, jogkövetők, és legtöbbjük hálás azokért a lehetőségekért, amelyeket új hazájuk biztosít nekik. Ezek az emberek asszimilálódtak, és szerintem erre számítani is lehetett. De igaz ugyanakkor az is, hogy a régi szokásokat nehéz levetkőzni, és nem várhatjuk el, hogy egy bevándorló egyszerűen elfelejtse, hogy honnan jött, és adja fel a hagyományait. Nem is értem, miért kellene ezt tenniük. Azt ugyanakkor nem lehet előre megmondani, hogy egy-egy csoportnál az etnikai, vallási vagy a nemzeti lojalitás lesz-e az elsődleges meghatározó tényező. Az identitás egzisztenciális fontosságának, és a valamely csoporthoz való tartozás érzésének erőssége attól is függ, mennyire érzi magát egy bevándorló elfogadva a tágabb kultúrán belül. Tudvalevő, hogy az amerikai terror-elhárítás rengeteg információt szerez a muszlim közösségtől, amikor arról van szó, hogy a muszlim terroristák tevékenységeiről informálódjon. Egy ilyen esetben az intoleráns retorika csak ahhoz vezethet, hogy a muszlimok egyre kevésbé akarjanak együttműködni – hiszen a segítségüket gyűlölködéssel hálálják meg. Az iszlamofóbia és az arabellenesség csak ahhoz vezet, hogy a muszlim közösségek egyre inkább visszahúzódnak a saját köreikbe, egyre inkább elzárkóznak a társadalom többi tagjától, ezzel pedig a bigott emberek előítéletei önbeteljesítő jóslatokká válnak.
A tolerancia és a nagyvonalúság nem redukálható a liberális jogállam formalitásaira, ennél sokkal többre van szükség: a lojalitás, az elfogadás és a tolerancia mind kétirányú tevékenységek, ahol minden szereplőnek aktívan kell dolgoznia azon, hogy ez működjön.
Miféle integrációt kellene elvárnunk azoktól, akik nálunk letelepednek? Mennyit hagyjanak maguk mögött a hagyományaikból? Az ön szülei például Németországból menekültek az Egyesült Államokba. Bár Amerikában született, tökéletesen beszél németül, egyetemi tanárként a német kultúrát (is) oktatja, és ha éppen Németországban van, felteszem, keveseknek esik le, hogy nem egy helyivel találják magukat szemben. Ezt az ön esetében normálisnak tekintjük (legalábbis most, 2015-ben normálisnak tekintjük), ha viszont egy európai vagy amerikai muszlimról lenne szó, aki tökéletesen beszél arabul és otthonosan mozog mindkét világban, az sokakban gyanút keltene. Mondhatjuk, hogy ez kettős mérce?
Amerika soha nem volt az a fajta olvasztótégely, amelynek definiálták, hanem inkább egy salátás tál, amelyben mindenféle zöldséget egymás mellé pakoltak. De ez is változóban van. A városrészek nagyon különbözőek voltak egymástól, sokszor éles határokkal, és hiába van most egyfajta nosztalgia, azért az ott lakó közösségek meglehetősen provinciálisak is voltak. Igaz, amit mond a hátteremről: egy olyan környéken születtem, ahol szinte mindenki németországi zsidó volt, így már nagyon fiatal gyerekként meg is tanultam németül. A legtöbb bevándorló-csoport tagjaival ellentétben viszont az én bőröm színe fehér, a szüleim a munkásosztályhoz tartoztak, az elsődleges nyelvem pedig, természetesen, az angol. Ez pedig nagyon megkönnyítette a helyzetemet.
De a kérdés kapcsán igazán arról lenne fontos beszélni, hogy mit tehetnek más bevándorlók azért, hogy eltűnjenek azon emberek előítéletei, akik „igazi” amerikaiaknak vagy európainak tekintik magukat. Szerintem az egyik lehetőség az, hogy szavazói csoportokba tömörüljenek, hozzanak létre lobbi- vagy érdekcsoportokat, és próbálják ezáltal növelni a politikai befolyásukat. Ilyen módon képesek lehetnek arra, hogy befolyásolják a közvélekedést, javítsák a gazdasági kilátásaikat, és belépjenek a közbeszéd tereibe. A bigott emberek nézeteit megváltoztatása viszont egy teljesen más kérdés. A bigott ember sztereotípiáinak ugyanis semmi közük nincs a valódi zsidókhoz, afrikai amerikaiakhoz, latin-amerikaiakhoz vagy arabokhoz. Ők a fejükben létrehoznak egy képet a „másikról”, hogy ezáltal alátámasztást nyerjenek az előítéleteik, a sztereotípiákat pedig könnyen átruházzák egyik csoportról a másikra. A bigott ember ugyanis sohasem csupán egy csoportot gyűlöl, hanem számos, tőle különbözőnek vélt embert. Bár az előítéletesség szintje és ereje helyzettől függően változik, egy dolog állandó: az előítéleteket ez előítéletes ember személyes véleménye formálja, és nem sok köze van a kipécézett emberek valódi életmódjához vagy viselkedéséhez. Ez olyasmi, amit nem árt megjegyezni.
Stephen Eric Bronner a Rutgers Egyetem professzora. 1949-ben született New Yorkban, családja Hitler elől menekült Németországból. Mediátorként számos alkalommal járt a Közel-Keleten, találkozott többek között Mahmud Ahmadinezsád volt iráni és Bassár al-Aszad jelenlegi szíriai elnökkel, valamint Jasszer Arafattal, a Palesztin Autonóm Hatóság egykori vezetőjével. Ő az egyik igazgatója a Rutgers Egyetemen belül működő, népirtásokat tanulmányozó tudományos központnak, és ugyanezen tárgyban szakértője az UNESCO-nak is.