Lévén az Orbán-rezsim egy hibrid alakulat, jobboldalról kritizálni komplex feladat, és Magyarország társadalmi szerkezete sem valószínűsíti, hogy jobboldalon mérvadó ellenfele akadjon. A másik térfélen, a magyar újbaloldal előtt két veszély van: egyrészről ha a régi baloldalhoz hasonlóan az államot akarja megszerezni, s nem megváltoztatni (azaz kicsiként vagy nagyként, de hatékonyabbá tenni), másrészről pedig, ha beleragad egy baloldali szubkulturális szerepbe. Techet Péter újságíró, jogász, Habsburg-legitimistaként, nem azonosul se a nacionalista létező magyar jobboldallal, se egy antiimperialista, létezhető magyar baloldallal; ebből az outsider pozícióból osztja meg gondolatait a WTF Baloldal legújabb részében.

1.

Jobb- vagy baloldali pártok nem azért szoktak hatalomra kerülni, mert előtte pontos és hosszú vitákban minden filozófust és eszmetörténészt kielégítő módon tudták meghatározni a jobb- vagy baloldaliság mibenlétét. A Kettős Mérce cikksorozata persze vélhetően nem holmi definíciós vágytól vezéreltetve teszi fel a kérdést, hogy „wtf baloldal?„, hanem mert úgy gondolhatja, hogy egyelőre Magyarországon nincs politikailag szervezett baloldal (ami igaz), és ez lehetett / lehet a Nemzeti Együttműködési Rendszer kialakulásának és fennmaradásának az oka (ami csak részben igaz).

Politikai sikereket politikai eszközökkel lehet elérni, a Kettős Mérce biztos tudja, hova akar majd kilyukadni a válaszokkal; ez az írás azonban inkább arról szólna, hogy mi lehet a baloldal Magyarországon, miért (nem) baloldali a jelenlegi rendszer, és miért (nem) lehet vele szemben egy baloldalnak esélye.

2.

A Mandiner 2012-es körkérdésére – amikor is a blogoldal a 2002-es Kossuth téri, a magyar létező jobboldal számára meghatározó, identitás- és közösségformáló nagygyűlés tizedik évfordulója kapcsán volt kíváncsi többek véleményére az ország és a jobboldal tíz évvel későbbi állapotát illetően – már megírtam, hogy (bár a bal- és a jobboldal meghatározása sokféleképpen lehetséges és számos tekintetben mindegyik lehetőség elavult, mert a 19. század végi, 20. század elejei társadalmi-gazdasági-politikai állapotokra reflektál még mindig) lehet talán mégiscsak találni egyetlen olyan motívumot, ami alapján különbséget tudunk tenni bal- és jobboldal között. Ez pedig – Norberto Bobbio olasz jogfilozófus nyomán – az egyenlőséghez való viszony.

A baloldal – ha tetszik, az Ernst Nolte-i értelemben vett „örök baloldal„ – a gazdasági javak egyenlőtlen eloszlásából, elosztottságából eredő társadalmi egyenlőtlenségeket mérsékelni akarja. Nem csupán akképp, mint egy liberális, tehát, hogy esélyegyenlőséget biztosítana a startvonalnál, és elfogadná, hogy mindenki másképp érkezik meg a végcélba, hanem ezen túlmenően az esélyegyenlőséget, a futást és a végcélt is úgy határozná meg, hogy a társadalomban ne tudjanak jelentős különbségek kialakulni. Az esélyegyenlőség ugyanis lebontja a formális korlátokat, különbségeket, de sokszor a Sándor György-i futóversenyre hasonlít, ahol mindenki azonos rajtvonalról, de néhányan biciklivel indulnak. A baloldal egyenlőség-képe sem teljes azonosságot jelent természetesen – ezt még a kommunizmus utópiája se hirdeti –, azaz értelemszerűen a szépségből, a tudásból és egyéb hasonló „javakból„ eredő különbségek megmaradnának, de mondjuk ezek megszerzésénél, meghatározásánál (például, baloldali értelmezésben, az is, hogy mi a szép, eleve egyenlőtlen, azaz hierarchikus diskurzusok, hatalmi helyzetek eredménye, röviden: a felső középosztály és ízlése sokszor azért szebb, mert a szépség fogalmát ők határozzák meg) már korlátoznák a kulturális tőke eredményezte különbségeket.

A jobboldal megengedőbb az egyenlőtlenségekkel szemben: szerinte természetellenes, azaz erőszakos tett lenne azok felszámolása. Elfogadja, hogy – a természet és/vagy a történelmileg kialakult viszonyok miatt – vannak okosabbak, szebbek, sőt, vannak, akik tényleg jobb családba, gazdagabb országba születtek, és ezen különbségeket lehet ugyan sajnálni, de csak rosszabb – és semmiképp sem jobb – világot eredményezne a teljes felszámolásuk. És ilyenkor a jobboldal okkal sorolja a létezett/létező baloldal történelmi példáit, ahol az egyenlőtlenségek felszámolása katasztrófákhoz vezetett. A földesúr-paraszt, tőkés-munkás, gazdag zsidó-szegény nemzsidó különbségekre (khm) figyelmeztető baloldal végeredményben padláslesöpréstől munkatáborokig tartó eszközökkel igyekezett is e különbségeket felszámolni, és a világot nem csak unalmasabbá, különbségek nélkülibbé, de kifejezetten szörnyebbé tenni. (A szociális demagógia – irányuljon akár a felső polgárság vagy az arisztokrácia, akár az underclass ellen – nagyon sokszor rasszista alapon fogalmazza meg ellenségét, még ha leginkább szociális okokból is gyűlöl. Például a magyar populista vagy keresztényszociális jobboldal 20. század eleji zsidó- és svábellenessége is szociális demagógiából, a gazdag zsidóval és a szorgalmas svábbal szembeni irigységből táplálkozott, de hasonló okból zsidózott – 1945 után is – és svábozott a balpopulista Nemzeti Parasztpárt.)

A Mandiner körkérdésére tehát azt írtam, hogy a Fidesz a bobbiói felosztás értelmében alapvetően és legfőképpen első ránézésre jobboldali, elvégre nem törekszik az egyenlőtlenségek mérséklésére. Sőt, „jobboldalibb„ a jobboldalinál, mert nem csupán elfogadja az egyenlőtlenségeket, de élezi azokat, kijátssza őket egymás ellen, és újabb különbségeket hoz létre. Négy és fél éve így írtam ezt le tehát: „A Fidesz e kérdésekben egyértelműen jobboldali. Célja egy szűk nemzeti burzsoázia kialakítása, amely a nemzeti és nemzetközi nagyvállalatok üzemeiben alacsony bérért és munkavállalói jogaiktól megfosztottan dolgozó rétegek felett gyakorolhatja a hatalmat. A kormánypolitika így az egyenlőtlenségek szélesítését és megerősítését célozza. Mindazon rétegek, amelyek nem találják helyüket eme új társadalmi szerkezetben – mert egyetlen Fidelitas-bulin sem tudtak kiérdemelni legalább egy tisztes középvezetői állást, viszont nem akarnak a szalag mellett állni – az új oktatási törvénnyel érthették meg a kormány nagyon őszinte és igenis tisztességes üzenetét, ajánlatát arról, hogy el kell menniük. A jelenlegi kormányról mindenképp pozitív értelemben jegyzendő fel, hogy nem hitegeti lehetőségekkel – mint elődjeik tették – a fiatalokat.„

Az már persze semmiképp nem jobboldali tulajdonság, hogy egy oligarchikus módon foglyul ejtett állam önkényes akarattal határozzon meg kivételezett és büntetendő csoportokat. A jobboldal ugyanis nem azt mondja, hogy ha nincs egyenlőtlenség, rajta hát, csinálj – hanem arra figyelmeztet, hogy a verseny, a szabadság nagyobb érték, mint a tervutasítás, márpedig történelmileg kialakult és a versenyben legitimált különbségeket felszámolni leginkább utasítgatásokkal lehet. A Fidesznek azonban sikerült – mint egyéb más téren is – két alternatívából azok negatív oldalait egyesítve egy harmadikat létrehozni: nem versennyel és szabadsággal enged egyenlőtlen viszonyokat, hanem tervutasítással és elnyomással teremt (újabb) egyenlőtlenséget.

3.

2013. október 23-án a későbbi Összefogás, majd Kormányváltás néven szerencsétlenkedő bagázs – plusz Lech Kaczynski magyarországi szövetségese, Bokros Lajos – egy színpadra állt a Műegyetem előtt, ahol Orbán egyszerre volt gonosz jobboldali, aki a szegény embert elnyomja és kiszipolyozza, ill. „neokommunista„ – ahogy az EU-szkeptikus Bokros Lajos mondta –, aki a szegény embernek tetszeleg. (A Bokros kapcsán használt jelzőket az indokolja, hogy az egykori pénzügyminiszter – aki vitathatatlanul nem szocialista programot hajtott egykoron végre – az Európai Parlamentben Lech Kaczynski és számos hasonló figura pártjával ült együtt egy EU-szkeptikus frakcióban, és ha el tudott volna indulni a tavalyi EP-választásokon, és újra bekerül, semmi jelét nem adta annak, hogy ne megint ebbe a társaságba ült volna be. Amikor Bokros az EU-t védi vagy Orbánt populizmussal vádolja, fontos azért ezt a részletet is tudni.) Nos, a majdani Összekormányfogásváltás szónokaitól azt lehetett megtudni, hogy Orbán egy jobboldali, aki Horthy-rendszert épít, ill. Orbán egy kommunista, aki Kádár-rendszert épít. Aha. Orbán persze nem ideológikus politikus, vélhetően a hatalom önmagáért való szeretetén kívül nincsenek távlatibb eszméi – ahogy Mussolini mondta: pártja célja hatalomra kerülni, a kormánya célja hatalmon maradni –, és ezért politikai intézkedéseit görcsösen bal-jobb-sémában elhelyezni csak ilyen kakofón eredménnyel lehet.

Mit tudunk róla öt év korlátlan kormányzás után? Egyenlőtlenségeket teremt (jobboldali tehát?), de a versenyt és a szabadságot korlátozza (baloldali tehát?). A tavaly áprilisi választások másnapján a VS.hu-n olyan Kádár-rendszerként jellemeztem a NER-t, amely nem teremt szociális biztonságot (ami azért a Kádár-rendszerben valamelyest megvolt), és olyan Horthy-rendszerként, amelyben nem éppen a született arisztokrácia tagjai játsszák az urat.  Ráadásul, ahogy szintén az említett cikkben írtam: „Egyesek neoliberálisnak tartják Orbánt. Holott egy neoliberális kormány legalább a gazdasághoz érteni szokott. Mások neokommunistának nevezik Orbánt. Holott egy neokommunista legalább nem számolja fel a társadalmi szolidaritást.„ Azaz felesleges kategóriákba gyömöszölni. Van a vicc az ötvenes évekből, hogy egy tanulatlan pártmunkást kineveznek miniszterré, és otthon felesége azon dühöng, hogy ha nincs ez a rohadt rendszer, akkor ő most méltóságos asszony lenne. A NER kicsit erről szól. A kádári világ haszonélvezői méltóságos urat játszanak. Ez joggal nem tetszik a baloldalnak, de egy polgárembernek se nagyon. Sőt.

Az az egyenlőtlenség, amit Orbán teremt, baloldalinak eleve nem tetszhet – mert a baloldal egyenlőség-párti, ennyiben azon érveket, hogy Orbán baloldali, kádárista (stb.) lenne, meg is válaszoltuk –, de jobboldali nézőpontból sem az igazolja az egyenlőtlenséget, hogy jön pár rosszarcú ember, és hangosabbak, erőszakosabbak, ezért mindent vihetnek. A polgári társadalom egyenlőtlenségei másképp alakultak ugyanis ki, mint Orbán rendszerének az egyenlőtlenségei.

4.

A Fideszt persze hajtja egyfajta társadalmi mérnökösködés is: bevallott célja, hogy a társadalmi-hatalmi struktúrákat átalakítsa, a kulturális és egyéb tőkét újraossza, sőt, azokat újradefiniálja (az eddigi szépség-fogalmat például a kultúra minden területén sikeresen dekonstruálta). Mindezt azért teheti ilyen könnyen, mert a korábbi hatalmi struktúrák ugyanannyira nem voltak egy polgári társadalom vonalai, mint ahogy a most formálódóak sem azok.

Az ősbűn talán a reprivatizáció elmaradása volt, ami nem csak azért ősbűn, mert a kisgazda Tímár György által megfogalmazott axiómát, miszerint „a lopott holmi visszajár„ (ami úgymond a „nemo plus iuris ad alium transferre potest, quam ipse habet„ római jogi elv magyar fordítása – senki több jogot másra át nem ruházhat, mint amennyivel ő maga bír, szerk), nem volt képes az 1990 utáni hű-de-jogállami Magyar Köztársaság és annak hű-de-visszasiratandó Alkotmánybírósága alkalmazni – sőt, gyakorlatilag az államosítás jelentette lopásokat a privatizáció révén utólagosan jogállami pecséttel is ellátták –, hanem eleve elfogadta, hogy Magyarországon új polgárság állami önkénnyel, jogtalansággal, az egykoron ellopott magánvagyonok értékesítésével teremtendő. És így is lett: az induló magyar államban a gazdasági alap nem került vissza a helyére – ahonnan a harmincas, de leginkább a negyvenes évek tulajdonjog-fosztásai kimozdították –, hanem azoké lett, akik pártállami kapcsolatrendszerük és/vagy ügyeskedésük miatt közel voltak hozzá. A létező magyar jobboldal egyik fontos identitás-eleme volt persze a rendszerváltás rendszerének a kritikája, ami kimondva-kimondatlanul ezen gazdasági alap és az erre épült társadalmi szerkezet bírálata volt. A létező magyar jobboldal azonban egyrészről nem volt annyira vesztese a rendszerváltásnak, ahogy azt szerette magáról hirdetni – számos jobboldali oligarcha született már meg akkor –, másrészről – főleg az Antall-kormány – tevékeny részese volt annak, hogy az állam által egykoron ellopott magánvagyonok ne az eredeti tulajdonosaikhoz kerüljenek vissza (egyedül a torgyáni FKGP szorgalmazta a reprivatizációt), harmadrészt pedig azt tanulta meg az egészből, hogy ha majd egyszer ő lesz tényleg és teljesen hatalmon, akkor neki lesz joga hazavinnie az államot. Az orbáni állam-rablás a magyar állam által 1947-ben ellopott tulajdonok 1989-es újbóli ellopásából keletkezett status quo felrúgása, és harmadszori ellopása. Minőségileg nem, legfeljebb mennyiségileg különbözik a korábbi, 1989 utáni állam-rablástól.

Orbánék új gazdasági alapot akarnak, mert új társadalmi szerkezetre törekednek – így az ideológia. A szósz mindehhez az antikommunizmus, a megalvadt posztkádári struktúrák Tellér Gyula-féle feltörése – csak hát egyrészről egészséges társadalmakat eleve nem kalapáccsal és töréssel szokás „építeni„, másrészről az ideológiai máz mögötti eredmény személyi állományát és érdekeit nézve inkább lehet a NER-t a posztkádári megfagyott struktúrák felolvasztásának, mint feltörésének látni. Legalábbis a Fidesz körül hemzsegő MSZMP-tagokra, más okból állampárti múltú emberekre, a Fidesz oroszbarát külpolitikájára és a létező jobboldal egy jelentős részének nyílt moszkovita irányultságára vélhetően nem a véletlen az egyetlen magyarázat. (A többit az olvasó fantáziájára bízom; nem telefontéma.)

5.

Nem csak a társadalmi mérnökösködés tekinthető úgymond baloldalias elemnek Orbánnál – miközben a mérnökösködés célja nem az egyenlőtlenségek mérséklése, hanem újabbak teremtése –, hanem például az antikolonizációs retorika is. Orbánék EU-, USA-, „Nyugat„- vagy multi-ellenes érveit bármely nyugat-európai baloldali is harsoghatná, a Nyugatot ott is illik elnyomónak látni, ahogy Orbán teszi a magyar történelem értelmezésében. A létező magyar jobboldal kurucos történelemszemlélete szerint a magyarság folyamatosan harcban állt szabadságáért, ahogy a baloldal által mindig megsiratott gyarmatok is. „Magyarország nem lesz gyarmat„ – ez bármely post-colonial alapú mozgalom jelszava is lehetne. Ahogy a nyugati és a harmadik világbeli baloldal tagadja a gyarmatosítás valóságos előnyeit – iskolákat, úthálózatot, működő közigazgatást tartottak fenn a gonosz nyugati gyarmatosítók, akik után valahogy rendszerint káosz és rozsda következett –, ugyanúgy lett „a Nyugat„ a gonosz, az elnyomás szinonimája a magyar létező jobboldal számára. Holott még mindig a Sparban jobb a zsemle, mint a csodás magyar kisboltokban, és még mindig „a rohadt multi„ adózik tisztességesebben, mint a Fidesztől a Jobbikon át az LMP-ig állandóan babusgatott magyar kkv-szektor.

Természetesen az orbáni rendszer szabadságharcai és baloldalias-antikolonialista retorikai fordulatai azt fedik el, hogy a kormány célja éppen nem holmi szabadság, hanem a magyar munkavállalók bérének alacsonyan tartása és jogainak csökkentése. Orbán ezért nem azok ellen szabadságharcol, akik az európai bérverseny, a centrum-periféria-ellentét fokozásában érdekeltek, hanem – elvégre Ulrich Beck is kimutatta, hogy a nacionalista retorika, a nemzetállami határok védelme a neoliberalizmus érdeke – azok ellen, akik szociálisabb, szolidárisabb Európát hirdetnek. A békemenetelők persze erről nem sokat sejtenek, ők hasznos idiótákként bizonyosan elhiszik, hogy Magyarországnak az az érdeke, ha megmarad egy szegény, nyomorgó, kiszolgáltatott, periférikus, mentálisan is izolált nemzetállamnak.

6.

Orbán rendszere baloldalias eszközökkel, baloldalias jelszavakkal (ne feledjük, hogy a nacionalizmus például nem éppen a konzervatívok találmánya) olyan „jobboldali„ állapotokat (azaz egyenlőtlenségeket) teremt és fogad el, amely állapotok létrejötte (elvégre az egyenlőtlenséget nem a verseny és a szabadság szüli) és eredménye (elvégre nem polgárok a „polgárok„) egy valódi jobboldali nézőpontból ugyanolyan elfogadhatatlan, mint az egyenlőtlenség mint olyan léte baloldali nézőpontból. A jobboldali kritika azonban nehezen elmondható, elvégre úgy kéne bírálnia a konkrét egyenlőtlenségeket, hogy az egyenlőtlenséget magát nem veti el, és úgy kéne bírálnia a konkrét felső osztályt, hogy az osztálytársadalmat önmagában szintén nem utasítja el. Ezt elég nehéz elmondani, plakátra írni, skandálni. Reményt fűzni ahhoz, hogy Orbánnak erős jobboldali ellenfele akad, ami helyre billenti a dolgokat – önkény- helyett verseny-alapú egyenlőtlenséget, valódi polgárságot szorgalmazva –, hiú ábránd; ráadásul polgárság nélkül polgári jobboldalt építeni, akarni felettébb utópisztikus vállalkozás.

Nézzük hát a baloldalt.

7.

1989 után a baloldaliság valójában visszaszorult: az utódpárt egyfajta kispolgári pragmatizmusba és „szakértői„ technicizmusba menekült, és mindent megtett azért, hogy ne nagyon kelljen baloldalinak látszania (Gyurcsányig még a párt színe is inkább a kék volt, s nem a vörös); a vele szemben álló liberálisok és konzervatívok pedig per definitionem nem baloldaliak. Attitűdben persze számos baloldali elemet („nagy állam„ ígérete) szoktak a maroknyi jobboldali liberálisok majdnem minden eddigi magyar parlamenti pártnál felfedezni, de ez persze túlzás, ugyanis a magyar politikával nem az a baj, hogy nagy államot ígért, hanem hogy működésképtelen államot tart fenn.

A nagy állam vs. kis állam vitája amúgy is akadémikus, elvégre a lényeg nem az, hogy egy állam mekkora, hanem hogy milyen. Elnézve a szétrohadó magyar kórházakat, a fejlesztetlen vasúti közlekedést, a kátyús vidéki utakat, az atavisztikus oktatási rendszert, a rossz közigazgatást, a korrupciót (stb), nos, nem éppen a „nagy„ és „erős„ szavak jutnak az ember eszébe a magyar állam kapcsán. Az osztrák állam nagy – jelentős az állami újraelosztás, igen nagy a bürokrácia, stb. –, és működik. A holland állam kisebb, és működik. A görög állam elég nagy (volt), és nem működött. A jelcini orosz állam kicsi volt, és nem működött. Egy államnak az a feladata, hogy – közvetlenül államilag, vagy közvetve, a magánszektor bevonásával – bizonyos közszolgáltatásokat biztosítson. Van különbség persze aközött, hogy egy állam a javakat újraosztva akar-e jólétet teremteni (skandináv és osztrák út), vagy a versenyt szabadon hagyva segíti a jólét létrejöttét. (A skandináv és osztrák út e téren amúgy sikeresebb.) A magyar állammal azonban nem az a gond, hogy kicsi vagy nagy – hanem hogy hatékonytalan. 2010 előtt se volt más (nem Orbán alatt rohadtak le a kórházak, a vasútvonalak, stb.), de 2010 után ennek van egy jobban látható oka: a NER immáron tudatosan nem a közszolgáltatások javítására, hanem az államot uraló szűk érdekcsoport meggazdagodására, ezáltal új egyenlőtlenségek teremtésére és a régiek kiélezésére törekszik. Ez nem a nagy állam vs. kis állam vita; ha ebbe fog beleragadni az ellenzék, akkor nem értette meg még azt sem, amit le akar váltani.

8.

A magyar újbaloldal előtt két veszély van: egyrészről a régi baloldalhoz hasonlóan az államot akarja megszerezni, s nem megváltoztatni (azaz kicsiként vagy nagyként, de hatékonyabbá tenni), másrészről beleragad egy olyan baloldali szubkulturális szerepbe, amely egyetemi szemináriumok fogalmaival zsonglőrködik, és két-három pesti alternatív helyre koncentrál, s ha nyit is a társadalom problémái felé, elsősorban olyan rétegproblémák felé, amelyek fontosak, de nem mindenkit szólítanak meg. A menekültek, a hajléktalanok, a drogosok, a szexuális kisebbségek fontos témák bizonyosan, de nem volt a történelemben még sikeres baloldali párt, amely az ő témáikkal, őrájuk támaszkodva tudott volna demokratikusan hatalomra kerülni és a széles társadalom számára politizálni. Ahogy Mátyás Eszter írta a Dinamó Műhely oldalalán: „Nekik [mármint a nem szubkulturális proletariátusnak – TP] igenis fontos, hogy ezer forinttal kevesebb a gázszámla a rezsicsökkentés miatt, fontos, hogy ne legyenek menekültek, mert elvennék a munkájukat. Hogy a határon túliak kapjanak-e szavazati jogot, vagy legyen több nő a politikában, vagy a melegek is házasodhassanak, mindezek nekik tökéletesen érdektelenek. Más a mérce ott, ahol havonta egyszer jut pénz étteremre, és az is a sarki török, ahol a kultúrafogyasztás kimerül a nagy ritkán megvett mozijegyben, és ahol nem az élet élvezete, hanem az életben maradás a cél.”

Oktatás, egészségügy, közlekedés – ezek viszont már olyan témák, amelyek a szubkultúrákat és a nagy átlagot is érintik. A működőképes egészségügy, a tudásalapú, integráló, felemelkedni segítő, modern oktatás és a mobilizációt segítő hatékony tömegközlekedés bizonyosan fontosabb ügy elsőre, mint a szexuális kisebbségek jogai vagy a menekültek helyzete. A sikeres szociáldemokrata pártok – mondjuk a Bruno Kreisky megalapozta osztrák szociáldemokrácia – mindenütt a kis- és középpolgársághoz, ill. a munkássághoz szóltak. (Kudarcaik pedig azzal magyarázhatók, hogy egyre kevésbé teszik ezt: például ma Bécsben már a szélsőjobboldali FPÖ a munkásság pártja, és több külső kerületben is átvette az SPÖ-től a vezető szerepet.)

9.

Amúgy meg kívülállóként sok sikert kívánok.