Ha Iránnal nem sikerül megegyezni, akkor jön a bezárkózás, a gyűlölködés, és egy bármikor robbanni kész konfliktushelyzet. Ezért Irán és nyugati tárgyalópartnerei is jobban járnak, ha megkötik az atomalkut. Lehet, hogy nem tökéletes, de csak nem akarjuk visszafelé tekerni az órát? – írja vendégszerzőnk, Stephen Eric Bronner, a Rutgers Egyetem professzora.

Az Egyesült Államok és Irán a sah megdöntése és az Iráni Iszlám Köztársaság több mint 35 éves fennállása óta a harcias retorika helyett most először úgy döntött, civilizált hangnemben tárgyal egymással. Ennek eredményeképpen született meg a 2015-ös egyezmény az iráni nukleáris energia jövőjéről (és valószínűleg a nukleáris fegyverekéről is). Egy egyezmény, amely a kölcsönös kompromisszumnak, és az egymás belpolitikája iránti gyanakvás eloszlatására tett kísérletnek köszönhető.

A történelmi kontextusnak kulcsfontosságú szerepe van az egyezmény létrejöttében. Az említett országok közötti bizalmatlanság ugyanis amiatt alakult ki, hogy 1953-ban az USA meghatározó szerepet játszott Mohamed Moszadek demokratikusan megválasztott rezsimjének megdöntésében (elsősorban mivel az államosította az iráni, addig a nyugati hatalmak vagyonát gyarapító olajcégeket – a témában itt olvasható egy másik Kettős Mérce-cikk), és helyébe azt a Mohammed Reza Pahlavit, azaz a saht ültette, aki egy amerikai báb és dekadens zsarnok volt a nép szemében.

Így érthető módon, mikor 1979-ben a Komeini ajatollah vezette, első eredményes iszlám szabadságharc megdöntötte a sah uralmát, az országok közötti jó viszony zuhanórepülésbe kezdett.

A sah és családja menedéket kapott az USA-ban, miután a felkelők „Halál Amerikára” kiáltások, és az Izraellel való jó viszonyt felfüggesztését célzó követelések közepette, többnyire inkább szimbolikus, mint célszerű okokból, elfoglalták az amerikai követséget. Túszokat ejtettek, de az azok kiszabadítására tett kísérletek csúfos kudarcot vallottak.

Miközben Ronald Reagan átvette Jimmy Cartertől az elnöki széket, az Egyesült Államok kormánya megszégyenülve nézett farkasszemet a világgal és saját választóival. Míg az új teokratikus köztársaság kialakulóban volt, az országok közötti kapcsolat tovább romlott. Az amerikaiak iránti gyűlöletet és gyanakvást csak erősítette, hogy az Egyesült Államok a Szaddám Huszein által vezetett Irakot támogatta Irán megszállásakor. Ez a téves geopolitikai kísérlet egy brutális támadó pártfogójaként azonosította az USA-t abban az 1980-1988 között zajló háborúban, amely közel egymillió katona és civil életét követelte. Sőt mi több, a gyakorlatilag azóta is változatlan országhatárok frusztrációt, a Nyugat egyik vagy másik ország ellen irányuló összeesküvéséről szóló, szüntelen híreszteléseket és bosszúálló hangulatot idézett elő.

Geopolitikai játszma

Irak támogatása (ahol Szaddám szunnita kormánya elnyomás alatt tartotta a többségben lévő síita közösséget), Szíria és Irán felé tanúsított ellenségessége, valamint a Szaúd-Arábiához fűződő szoros kapcsolatai miatt, úgy tűnt, hogy az Egyesült Államok azt a geopolitikai döntést hozta, hogy a szunniták mellé áll, a síitákkal pedig szembehelyezkedik egy regionális következményekkel járó féktelen konfliktusban.

Ezt a képet erősítette, hogy az USA és európai szövetségesei nemsokára olyan szankciókat vetettek ki, melyek Iránt gazdaságilag elhatárolták a Nyugattól, teljesen ellehetetlenítve így a megmaradt hazai polgárságot, hogy végül az ország egy atomprogramban találjon magára.  Ez tovább növelte a vallási vezetők és a Forradalmi Gárda (azaz az iráni reakció alappilléreinek) hatalmát. Amerika- és Izrael-ellenes tüntetések söpörtek végig az országon. Az iráni gazdasági nehézségekért az USA-t tették felelőssé. Közben pedig George W. Bush külpolitikájában Iránt  „lator államnak” (rogue state) címkézte és „a gonosz tengelyének’ országai közé helyezte. Ezt a Nyugat szemében igazolni látszott az iráni vezetők  holokauszt-tagadása és szélsőséges retorikája.

Ironikus módon, a helyzet Afganisztán és Irak amerikai megszállásakor csak tovább romlott. Irán ugyan csekély együttérzést tanúsított régi ellenségének sorsa láttán, de azt gondolhatta, hogy nem sok értelme van stratégiai szempontból, ha az Egyesült Államok csupán Irakot bombázta, és meghagyja Iránt a régió meghatározó iszlám hatalmaként. Ez egyedül akkor tűnhetett Irán számára logikus lépésnek, ha a régió bevételét az amerikai és izraeli hegemónia Közel-Keleten való kiterjesztésére irányuló terv első lépéseként értelmezte. És ez az álláspont Szíria összeomlásával beigazolódni látszott, és további támogatást nyert Iránban és másutt is.

Amerikai csapatok állomásoztak Afganisztánban és Irakban; amerikai nukleáris technológiát terjesztettek Indiában és Pakisztánban. Amerikai fegyvereket küldtek Izraelbe (amely országnak már amúgy is nagy számú atomfegyvere van), Szaúd-Arábiába, Egyiptomba és Jordániába. Irán így azt érezhette: gazdaságilag elszigetelődve, katonailag bekerítve, imperialista ambíciói és vad antiszemita ideológiája miatt megalázva, és saját nukleáris programjának fejlesztési jogától megfosztva maradt az egyetlen olyan állammal szemben, mely valaha is atomfegyvert vetett be, mikor elpusztította Hirosimát és Nagaszakit, hogy véget vessen a második világháborúnak.

A patthelyzet vége

Ha ismerjük a történeti hátteret, és számításba vesszük, hogy Obama terve egy republikánus politikus támogatására sem számíthatott, és sok demokratában is ellenérzést váltott ki, mindenképp nagy teljesítménynek tűnik, hogy az elnök tető alá tudta hozni ezt a friss megállapodást Irán és az ENSZ Biztonsági Tanácsa + Németország (P5+1) között, amely végre közelebb hozza egymáshoz Iránt és a nyugatot. 2004-ben Párizsban már volt erre egy kísérlet. Az USA azonban nem vett részt a találkozón, míg Mahmúd Ahmadinedzsad, akkori iráni elnök harcias retorikájával csak tovább hergelte a a nyugatellenes iráni  jobboldalt. Emiatt a tárgyalások eredménytelenül zárultak.

Ez a patthelyzet változott meg Obama, valamint a Hasszán Rohani elnök és Dzsavád Zaríf külügyminiszter által vezetett új rezsim megállapodásának köszönhetően.

A John Kerry amerikai külügyminiszter és Zaríf által tető alá hozott egyezmény bővelkedik a technikai részletekben, de lényegét viszonylag egyszerű megérteni: Irán csökkenti a közepesen dúsított uránkészleteit, és gyakorlatilag felszámolja az alacsony dúsítású uránját, nem épít több nehézvizes atomreaktort, és drasztikusan csökkenti centrifugái számát a következő 15 évben. Továbbá kimondja, hogy urándúsítás már csak hazai felhasználásra történhet, és a Nemzetközi Atomenergia-Ügynökségnek hozzáférést kell biztosítani az előre kijelölt reaktorokhoz. Ezekért cserébe az Egyesült Államok és Európa azonnal beszünteti szankcióit, és szabad utat enged a 150 milliárd dollárosra becsült tőkebeáramlásnak – beruházások és kereskedelem formájában.

Tehát az egyezmény megtiltja, hogy Irán a következő 15 évben atomfegyvert gyártson, biztosítja a nemzetközi ügynökségek bejárását és ellenőrzési jogát, ezért cserébe pedig a P5+1 engedélyezi az alacsony dúsítású urán hazai használatát Irán számára (az energiaellátás biztosítása érdekében), valamint ígéretet tesz a szankciók minél előbbi feloldására.

A megállapodás ellenzői, a Chuck Schumerhez (New York állam demokrata szenátorához) hasonló nagyvárosi demokraták, akik Izraelt kivéve minden más ügyben liberálisan szavaznak, a jobboldali evangéliumi keresztények, a Tea Party által dominált Republikánus Párt, illetve az izraeli miniszterelnök, Benjamin Netanjahu és az AIPAC (amerikai Izrael-párti lobbiszervezet – a szerk.) által vezetett cionista érdekeltségű falanx, viszont egy szenzációhajhász és jól szponzorált kampányt indítottak az egyezmény Kongresszusbeli elfogadása ellen.

Aggodalmaik között szerepelt, hogy mit jelentene Irán kezében egy atombomba, hogy az atomprogram jelenlegi előrehaladottsága lehetővé tenné Irán számára, hogy a következő 10 évben bombát építsen, hogy a helyszíni ellenőrzések semmit sem érnek, és hogy az Egyesült Államokat gyakorlatilag az ujja köré csavarta Irán. Sőt, ami még rosszabb: hogy egy esélytelen béketeremtés reményében Amerika saját biztonságát, geopolitikai érdekeit, és az Izraellel való hosszú évtizedekre visszanyúló szövetségét veszélyezteti.

Röviden szólva, a jobboldali ellenzék átkozta az Obama kabinetet, amiért szerintük túl sokat kockáztatott.

Barátok közt

Ahogy Machiavelli is megmondta, az ilyen horderejű egyezmények barátok között ritkán szükségesek. Ezek inkább a mindkét oldalon fennálló bizalmatlanságot tükrözik, és mindkét fél részéről abban a hitben köttetnek, hogy ez leginkább az ő érdekeiket szolgálja. Itt is pont erről van szó, de egy kifejezetten szélsőséges formában. Irán és az Egyesült Államok kapcsolata tele van régi sérelmekkel, ráadásul két, teljesen eltérő politikai rendszerről és kultúráról van szó.

Ugyanakkor mindketten bonyolult és robbanásra kész regionális konfliktusokba vannak belegabalyodva. A nukleáris energia ügye csak a jéghegy csúcsa, bár kitüntetett tudósokat és szakértőket vetettek be mindkét oldalon, hogy közös nevezőre jussanak.

Csakhogy egészen elfogadottá vált, főként az USA-ban, hogy tudományos nézeteket (pl. a klímaváltozás létét) olyan politikusok ideologikus kijelentéseivel próbáljanak cáfolni, akik egyébként vajmi keveset értenek a tudományhoz. A nukleáris egyezmény részleteiben egy nagyon összetett dokumentum, mely közel 160 oldalas. Egyik vagy másik (általában nemzetközi konfliktus-kezeléshez semmit nem értő) ellenzőjének sipítozó ragaszkodása ahhoz, hogy ő egy ennél előnyösebb megállapodást tudott volna összehozni (természetesen bármilyen konkrét javaslat megemlítése nélkül) egyszerűen fellengzősségnek mondható. Irán és más (az Egyesült Államokkal szövetséges) államok többször is kijelentették, hogy nem áll szándékukban újratárgyalni az egyezményt, és amerikai támogatás nélkül is keresztülviszik a megállapodásban foglaltakat.

Ennyi idő és sikertelen kísérlet után a választás nem aközött volt, hogy ezt vagy egy ennél jobb megállapodást kötnek-e, hanem, hogy ezt kötik-e meg vagy semmit.

Jó lenne…

A megállapodás jó módja lehet annak, hogy Iránt ismét integráljuk a nemzetközi közösségbe. A Nyugattól, és az az 1979-es forradalmat követően a szunnita iszlámtól való elszigeteltsége, valamint a növekvő politikai feszültsége az Öböl-menti államokkal, valamint Szaúd-Arábiával paranoid hangulatot generáltak Iránban, és nagyban hozzájárultak a Forradalmi Gárda és az ortodox síiták sikeréhez.

Ezek a reakciós erők osztják amerikai megfelelőik (a republikánusok egy része valamint a Tea Party) és az Izrael fenyegetettségét megszállottan elemző izraeli jobboldal provinciális és xenofób gondolkodásmódját.

Sőt, az izraeli-palesztin konfliktushoz hasonlóan, az ilyen jobboldali együttműködések felbujtó retorikájukkal, katonai vagy rendőri beavatkozásokkal, lobbizással, propaganda támadásokkal, stb. ténylegesen meg is béníthatják a tárgyalásokat.

Amint az várható volt, Obama és támogatói nemigen tehettek mást, mint hogy a megállapodás nemzetbiztonsági előnyeit, illetve a csalás ellen beépített mechanizmusait hangsúlyozták a közbeszédben megjelenő Irán-ellenes figyelmeztetések és sértések hadával szemben.

Közben Hámenei ajatollah Obamánál is kiélezettebb helyzetben találta magát otthon, hiszen ő egyszerre Irán legfőbb politikai vezetője és megkérdőjelezhetetlen vallási autoritása. Ezért óvatos, barátkozó kijelentések közepette ő és támogatói azzal nyugtatták a megállapodás jobboldali ellenzőit, hogy az USA-t továbbra is a Sátánnak tartják, Izrael pedig 25 év múlva úgyse fog már létezni.

Ilyen körülmények között lesz igazán nyilvánvaló, hogy a veszély nem az, hogy megköttetik az egyezmény, hanem az, hogy  a két fél megpróbál visszatérni a geopolitikai játszmáihoz és a status quóhoz. Ez a korábbi periódus (az elmúlt évtizedek ellenségeskedése) ugyanis sokkal inkább magában hordozta az erőszak eszkalálódásának veszélyét, mint a két ország közötti helyreálló kapcsolat.

Az óra visszafelé pörgetése, az egyezményből való kihátrálás, valamint a konfliktushoz és hergeléshez  való visszatérés valójában csak mindkét fél jobboldali szélsőségeseinek önbeteljesítő jóslatát segíti majd igazolni.

Éljünk a lehetőséggel!

Az Irán és az Egyesült Államok közti kooperáció új formái váltak most lehetségessé. Hiszen azt semmiképp sem mondhatjuk, hogy Amerika eddig nagyon bölcsen választotta volna meg térségi partnereit.

Még a konzervatív, National Interest c. folyóirat (2015/9/15) is megjegyezte, hogy Irán Pakisztánnál sokkal megfelelőbb szövetséges lenne a tálibok elleni, Afganisztánban folytatott harcban, és hogy Amerika nagyon melléfogott, amikor a háború kezdeti időszakában nem fogadta el az Irán akkori elnöke, Mohammad Khatami által felajánlott segítséget. Függetlenül attól, hogy a véres polgárháborút követően Bassár el-Aszad marad-e hatalmon Szíriában vagy sem, az alavitáknak (akik a síita iszlámhoz tartoznak) mindenképpen védelemre és bizonyos fokú politikai autonómiára lesz szükségük a szunnita ellenzékkel szemben.

Ehhez azonban szükség van egy szuverénre. A kérdés csak az, hogy ki lesz az.

Oroszok a spájzban

Oroszország szövetségre lépett Iránnal és az iraki síitákkal, Aszad elnök támogatására, aki így komoly katonai segítségre számíthat. Ez a lépés pusztán szembenézés azzal a ténnyel, hogy az Iszlám Állam immár Szíria kétharmadát tartja fennhatósága alatt. Az új összefogás valószínűleg további légicsapásokkal fog járni, és kiterjeszti a fennálló távháborút.

Irán is pragmatikusan áll a kérdéshez. Az Oroszországgal kötött szövetségének célja, ahogy Rohani elnök fogalmazott, az „Erőszak és a Terror Elleni Háború” elősegítése. Ez arra is rámutat, hogy Irán hajlandó tulajdonképpen bárkivel összefogni, aki szerint a terrorelhárítás (ISIS, al-Káida, al-Nuszra)  a prioritás, ahelyett, hogy azonnali változást próbálna eszközölni a szír kormányzatban.

Függetlenül attól, hogy az ISIS teljes felszámolása vagy csupán meggyengítése a cél, az ISIS bevételi forrásainak elapasztása lenne talán a legfontosabb (bár gyakran figyelmen kívül hagyott) eleme a terror elleni küzdelemnek.

Mivel az ISIS elsősorban Szaúd-Arábiából és az Öböl-menti államokból kap támogatást, az Egyesült Államok könnyebben gyakorolhatna nyomást ezekre az országokra, ha együttműködne az orosz-iráni szövetségesekkel. Nem szabadna, hogy az Oroszországgal és Iránnal kapcsolatos intervencionista félelmei felülírják a geopolitikai realitást, miszerint az ISIS komoly hatalommá nőtte ki magát; a szír állam(ok) jövőbeli struktúráját pedig lehetetlen a régió legnagyobb és legerősebb síita államának (azaz Iránnak) beleszólása nélkül kialakítani.

Irán megkerülhetetlen

És akkor nézzük a nyugati oldalt. Alig van olyan konfliktus, amit meg lehetne oldani Irán nélkül: Afganisztánt, Irakot, Szíriát (és ezeken belül az ISIS által elfoglalt területeket), Libanont, Izraelt/Palesztinát is megtépázta az erőszak, és mindegyikük valamilyen módon összekapcsolódik Iránnal. A Hezbollah Irán lekötelezettje, és fontos szerepet tölt be Libanonban és az izraeli-palesztin konfliktusban is. Ráadásul Irán segítségével sokkal könnyebb lenne felvenni a harcot az ISIS és az al-Kaida ellen is (melyek mindketten szunniták és bizonyos szaúd-arábiai köröktől kapnak támogatást).

Irakban a régi gyűlölködések következtében folyamatosan harcban állnak egymással síita és szunnita katonai jellegű csoportok, bár közben mindketten támadják az amerikai csapatokat is, mert nemzeti szuverenitásukat fenyegető imperialistákat látnak bennük.

Az Iránnal folytatott tárgyalások nélkül tehát nehéz elképzelni egy stabil Irakot.

Lenne végre koherencia

A nukleáris megállapodást ellenzők, főként a republikánusok, azt állítják, hogy nincs koherens politika a Közel-Kelettel kapcsolatban. Ilyen politika azonban nem is létezhet, amíg az amerikai-iráni viszonyok nem normalizálódnak. Jelen helyzetben ugyanis az Egyesült Államoknak semmilyen befolyása nincs a síita országokban és szervezetekben. Ez nagyon beszűkíti a lehetőségeket.

Az Iránnal való együttműködés eredményeként viszont az USA-nak kevésbé kellene az egész Közel-Keleten (még a legtöbb szunnita által is) lenézett Szaúd-Arábiára és Bahreinre támaszkodnia. Végül pedig az Iránnal való jobb kapcsolatok hatására talán kevésbé lesz félelmetes az egyik olyan ellenség, amely „egzisztenciális fenyegetést jelent” Izraelre nézve, és így még több izraeli telep és még több katonai segélycsomag és fegyver követelésére ad ürügyet.  

Persze ott van a még az a nagyobbacska kérdés, miszerint Irán valóban jobb kapcsolatokra törekszik-e a nyugattal és ismét integrálódni kíván-e a nemzetközi közösségbe, vagy mindez a hirtelen nyitás csak színjáték csupán. De ez jórészt túl van lihegve.

Azt mindenképp meg kell jegyeznünk, hogy az Irán és az USA közti jobb kapcsolatokat ellenzők körében nem ritka a paranoia. Irán sosem volt imperialista állam (ahogy perzsa elődei sem). Az iráni gazdaságnak nagy szüksége van a befektetésre, és a várakozások szerint 150 milliárd dollár fog az országba áramlani a nyitás miatt. És bár ennek semmi köze nincs az állami finanszírozáshoz, az egyik republikánus jelölt, Donald Trump szerint ezt a 150 milliárdot kétségkívül katonai felszerelésekre fogják elkölteni. A figyelem ezzel elterelődik arról, ami egyértelmű: hogy Iránnak nagyobb szüksége van a megállapodásra, mint Amerikának.

De van itt még valami. Irán egy gazdag tradíciókkal rendelkező nemzet, melynek gyökerei Háfiztól Rumin át a Nagy Kurusig nyúlnak vissza. Jelenlegi elzártságának feloldása, a nyugattal való gazdasági kapcsolatok lehetővé tétele így enyhítené a fojtogató tekintélyelvűséget és provincializmust, melyet Teherán és az egyetemi városok annyira gyűlölnek.

Valóban, pont ez az ami annyira megijeszti és felháborítja az iráni reakció két pillérét, a hadsereget és az egyházat.

Egy nyitottabb, barátságosabb Irán felé

Az Iránnal való jobb kapcsolatok, a szellemi tőke cseréje új foglalkoztatási kilátásokkal kecsegtetnek a fiatalok és iskolázottak számára, és egyben hozzájárulnak egy kozmopolita érzékenység kialakulásához. Innentől valószínűleg a mindennapi emberek is zavarban lennének, amikor vezetőik buta, antiszemita kijelentéseket tesznek és nyugatellenes retorikát alkalmaznak. Hasonlóképpen büszkék is lennének arra, hogy nyitottabbá váló országuk elősegíti a világbékét és hozzájárul a közel-keleti konfliktusok megoldásához.

A globalizáció hatása egészen biztosan megnövelné az Iránba eljutó információ mennyiségét, erősítené a polgári szabadságjogokat és emberi jogokat követelő „zöld forradalom” örökségét.

Ez sokkal jobb, mint az alternatíva: Az elszigeteltség idegengyűlöletet szül, és ha az Irán és a P5+1 országok közti kapcsolatok ismét megromlanak, Iránban elkerülhetetlen lesz egy újabb jobbra tolódás, radikalizáció. Egy önbeteljesítő jóslat tehát valami olyat hozna vissza, amit senki sem szeretne; ezért is nagyon fontos, hogy Obama és Rohani felismerték, mi a tét, és szóba mertek állni egymással.

Stephen Eric Bronner
fordította: Laki Júlia, Molnár Kata

A szerző a Rutgers Egyetem professzora. 1949-ben született New Yorkban, családja Hitler elől menekült Németországból. Mediátorként számos alkalommal járt a Közel-Keleten, találkozott többek között Mahmud Ahmadinezsád volt iráni és Bassár al-Aszad jelenlegi szíriai elnökkel, valamint Jasszer Arafattal, a Palesztin Autonóm Hatóság egykori vezetőjével. Ő az egyik igazgatója a Rutgers Egyetemen belül működő, népirtásokat tanulmányozó tudományos központnak, és ugyanezen tárgyban szakértője az UNESCO-nak is.

A Kettős Mérce nem segít pártokat vagy oligarchákat. Ők sem segítenek minket. A Mércét nektek írjuk, és fenntartásához a ti támogatásotokra számítunk! Ha szeretnél még több cikket olvasni a külpolitikáról, támogass minket!