Szíria mint állam jelen pillanatban nem létezik. Egy tavaly májusi jelentés szerint a lakosság több mint fele szélsőséges szegénységben él, az iskolás korú gyerekek nagy része nem járhat iskolába, a kórházak megközelítőleg 45 százaléka nem működik. Az azóta eltelt szűk másfél évben a helyzet csak romott. A háború civil áldozaainak száma mostanra meghaladta a kétszázezret. Az ország 22 milliós lakosságából több mint 4 millió menekültként él valamelyik szomszédos országban, a belső menekültek száma pedig ennél is sokkalta nagyobb. És menekülttáborokban évekig tartó kilátástalan várakozás után százezrek keltek útra, hogy Európába jussanak.

A menekültválsággal párhuzamosan egyre elterjedtebb a vélekedés, miszerint a szíriai polgárháború megoldása nélkül a menekültek helyzete sem kezelhető. Nemes egoizmus, hogy így törődünk a szírek sorsával, hasonló, de földrajzilag távolabbi eseteknél, valószínűleg ritkábban hallanánk, a „problémát a kialakulásánál kell megoldani” maximáját. (Szomáliáról mi a véleményünk?)

Putyin megoldást javasol

Mindezek hatására, úgy tűnik, hogy a szíriai polgárháborúban érdekelt helyi és nemzetközi erők álláspontja is lassú közeledésnek indult, ennek legbeszédesebb jele, hogy az Oroszország és Irán által támogatott diktátor, Bassár el-Aszad távozását már az Egyesült Államok és Nagy-Britannia sem tekinti a béketeremtés elengedhetetlen előfeltételének. A béke Szíriában minden más szempontot fölülíró kérdés,  csak így van esélye annak, hogy minimálisan is élhetővé tegyük ezt az államot. Ám az már kevésbé meggyőző, hogy a jelenleg legvalószínűbb forgatókönyv, az Aszáddal való ideiglenes kiegyezés lesz a hosszú távú béke fenntartásának alapja.

A szíriai helyzet persze nagyon bonyolult, és vele kapcsolatban talán nincsenek is igazán jó (vagy legalábbis fájdalommentes) döntések. A globális politika legnagyobb kutyája, az Egyesült Államok és nyugati szövetségesei már évek óta önmaguk ellen harcolnak ebben a konfliktusban. Nagyon durva leegyszerűsítéssel élve, az USA küzd Aszad elnök rezsimje ellen, amelyet Oroszország, Irán vagy épp a libanoni Hezbollah támogat, de egyúttal küzd Aszad legnagyobb ellenfelei, a kegyetlenkedéseikről és fanatizmusukról elhíresült Iszlám Állam, és az al-Kaida részeként működő Al-Nuszra Front ellen is. Közben Amerika térségbeli legnagyobb szövetségese, a dollármilliárdokkal kistafírozott Szaúd-Arábia többé-kevésbé rejtve hathatós támogatást nyújt a dzsihádistáknak, miközben mostanában kezd ráeszmélni, hogy hamarosan belőle is ISIS-célpont lehet. Az USA másik szövetségese, Törökország pedig szintén gyakran szemet hunyt az ISIS embereinek mozgásai és utánpótlási vonalai fölött, hogy gyengítse a dzsihádisták ellen hatékonyan harcoló kurd erőket. Az EU pedig épp a napokban döntött arról, pénzügyi támogatásban részesíti Törökországot menekültügyben, hogy jobban elláthassa azokat az embereket, akik részben a török külpolitika miatt kényszerültek elhagyni otthonukat. Közben Izrael is katonai műveleteket végez mérsékeltebb iszlamista felkelőcsoportok ellen, akikre egyébként az USA mind az Aszad, mind az ISIS elleni harcban is támaszkodna.

A hét elején, az ENSZ közgyűlésének alkalmából Vlagyimir Putyin orosz elnök egy javaslattal állt elő, amelynek értelmében a szíriai konfliktus megoldásához kompromisszumot kell kicsikarni a polgárháborúban érintett felektől annak érdekében, hogy a szélsőséges dzsihádista erőket legyőzzék. A gyakorlatban ez azt jelentené, hogy tárgyalóasztalhoz kell ültetni Aszad elnököt és ellenfeleit, és feladni Aszad azonnali távozásának követelését. Az ISIS okozta fenyegetést és a menekültválság által okozott nyomást Moszkva arra használná, hogy újra frekventálható tárgyalópartnerként állítsa be Aszadot, és ezzel gyakorlatilag politikailag megmentse őt. Aszad vagy ISIS? –  így tette fel a kérdést Putyin a nemzetközi közösség előtt.

Bár Barack Obama a közgyűlésen továbbra is Aszad távozásához kötötte a hosszú távú béke lehetőségét, Putyin számításai mégis bejöhetnek. Az elmúlt hetekben több fontos nyugati hivatalnok is megengedőbb hangot ütött meg a szír diktátorral kapcsolatban. Nagy-Britannia jelezte, nem zárja ki, hogy részt vegyen egy átmeneti egységkormányban. Philip Gordon, az amerikai elnök 2013-15 közötti közel-keleti tanácsadója pedig a Politico magazinban írt cikkében érvel az Aszad-kérdés elnapolása mellett. Véleménye szerint mostanra nem az a kérdés, hogy megszabadulunk-e Aszadtól vagy sem, hanem hogy elnapoljuk-e a kérdést vagy sosem szabadulunk meg tőle. A szakértő egyértelműen az elnapolás mellett foglal állást, szerinte a béke jelenleg csak a diktátorral együtt valósítható meg.

A dolog még racionálisnak is tűnhet, de csak akkor, ha 1. nem vesszük észre, hogy Aszad a probléma oka és nem megoldása, valamint ha 2. a rövid távú fegyverszünetet fontosabb prioritásnak tartjuk a hosszú távú rendezéshez képest. Pedig egyik hibát sem lenne szabad elkövetni.

Aszad a probléma, nem a megoldás

Az, hogy ma Szíria egy négy éve tartó véres polgárháború közepén van, nagyrészt a korábbi szír rezsimnek köszönhető. Bassár el-Aszad elnök emberiesség elleni bűnöket követett el, véreskezű gyilkos módjára kezelte a 2011-ben kirobbanó kormányellenes tüntetéseket, még a kémiai fegyverek bevetésétől sem riadt vissza. Egy vezető, aki saját polgárait szarin gázzal gyilkolja, nem kaphat még egy esélyt arra, hogy egy politikai közösséget irányítson. Nyilván a történelem tele van tárgyalásos rendszerváltásokkal, amelyek során gyilkos diktátorok is megtarthatták privilégiumaikat, és az elnyomó rezsim és az elnyomott polgárok igazságtételi és megbékélési bizottságok keretei között próbálták feldolgozni a tragikus múltat. Augusto Pinochet chilei diktátor bukása után is szenátor maradhatott, az igazságtételi és megbékélési bizottságok pedig helyenként hatékonyan járultak hozzá az okozott sebek feldolgozásához.

Aszad esetében azonban nem csak ennyiről van szó. A szíriai polgárháborúban elkövetett bűnei mellett az Aszad-rezsim a polgárháborús lehetőség puszta felmerülésének is fontos oka. Az országon belüli gazdasági-társadalmi feszültségek, amelyek ilyen vérontásba torkolltak, szinten a jelenlegi elnök és édesapjának az uralma miatt alakult ki. Az Aszad-dinasztiát hatalomba katapultáló Ba’ath párt egy progresszív gyökerű, szocialista ihletettségű mozgalom volt, amely kormányzása első éveiben rengeteget tett az állampolgárok tömegeinek felemeléséért. A széleskörű földreform és a gazdasági fellendülés sokat tett a szírek életszínvonalának növekedéséhez. A földreformmal és államosítással felbőszített tradicionális földbirtokos elit mellett azonban az Aszad-rezsim hamarosan a társadalmi hierarchia alsóbb rétegeit is magára haragította. A gazdasági átalakítások révén ugyanis a rezsim létrehozta saját gazdasági-társadalmi elitjét, és a progresszivizmusát lépésről lépésre feladva már nem a többség, hanem az új elit érdekeit kezdte el szolgálni.

Ez az osztálystruktúra nagyban hozzájárult ahhoz, hogy Szíriában már a konkrét harcok kirobbanása előtt is kvázi-polgárháborús helyzet uralkodott, miközben a vidéki lakosság nagy része egyre nehezebb anyagi helyzetbe került. A dolgot tovább bonyolította, hogy erre a struktúrára vallási-kulturális válaszvonalak is épültek, amelyeket különböző politikai szereplők időről időre át is politizáltak. A régi földbirtokos és polgári elit kulturálisan is nagyon konzervatív volt, a rezsim kezdeti erős szekularizmusa és haladó ideológiája pedig még tovább tolta őket a politikai iszlamizmus irányába. A cserben hagyott tömegeket is könnyen meg lehetett szólítani vallási köntösbe bújtatott politikai érvekkel, hiszen a rezsim által pátyolgatott új elit főként az alavita kisebbséghez (az iszlám síita ágának egyik alágához) tartozott, míg a vidéki szegények a szunnita többség részeit képezik. A régióban pedig hemzsegnek azok a szereplők, akik akarnak és tudnak is politikai tőkét fabrikálni a síita-szunnita szembenállásból.

Nyilván a polgárháború eszkalálásához a külső tényezők is szükségesek voltak. Szükség volt arra, hogy nemzetközi szereplők is beavatkozzanak a játszmába, és az így kialakuló konfliktus két szintje – a belpolitikai és a geopolitikai – kölcsönösen erősítse egymást. A Szíria fölötti ellenőrzésben érdekelt a régió két szemben álló hatalma, a síita Irán és a szunnita Szaúd-Arábia, mindkettő magának akarva az ország feletti befolyást. A kérdés azért is fontos számukra, mert nem világos, hogy mi történik a mérleg másik tányérjában található Irakkal, ahol szintén polgárháború zajlik. A második világháborút követő évtizedekben Szíria és Irak a térségbeli hatalmi egyensúly fontos tényezői voltak. Míg a síita többségű Irakot a szunnita kisebbséghez tartozó Szaddam Husszein vezette, addig a szunnita többségű Szíriát az alavita (azaz síita) Aszad-dinasztia. Az iraki rezsim egy évtizeddel ezelőtti bukása nyilvánvalóan Szíriai pozícióját is megingatta. A két ország fölötti ellenőrzésbe nem csak Irán és Szaud-Arábia kapcsolódott be, de iszlamista mozgalmak is, mint a libanoni Hezbollah (síita) és az al-Kaida (szunnita) is. És persze a Szíria egy részét, a Golán-fennsíkot megszállás alatt tartó Izrael is fontos szereplő, ahogyan az Aszadot támogató Oroszország, és a térségben legerősebb katonai jelenléttel rendelkező, ám látványosan összezavarodott Egyesült Államok is.

A rövid távú gondolkodással csak újratermeljük a problémákat

Ebből a rövid háttérből egyértelműen kirajzolódik, hogy Aszad politikai túlélése nem oldja meg azokat a problémákat, amelyek a konfliktus kialakulásához vezettek, hanem épp ellenkezőleg: fenntartja azokat. Maradnak a be nem ismert, ám bizonyíthatóan elkövetett emberiesség elleni és háborús bűnök, marad a polgárháborúnak megágyazó társadalmi-politikai struktúra is. Azt, hogy Aszad mennyire is szeretne egyébként kiegyezni a fegyveres ellenzékével, jól mutatja, hogy a rezsim segítségére az elmúlt hetekben érkezett orosz légierő egységei szerdán bombázni kezdtek szerte az országban. Ám moszkvai és damaszkuszi állításokkal ellentétben a katonai műveletek nem az Iszlám Államot vették célpontba, hanem a mérsékelt ellenzéki erőket, a legfrissebb információk szerint olyan csoportokat is, akiknek a kiképzését az USA végezte. Az elkövetkező hetekben bizonyára további hasonló akciókra is számíthatunk.

Ám ha a diplomáciai pragmatistáknak mégis igazuk van, és rövid távon a béke nem megteremthető Aszad nélkül, hosszú távon a diktátor politikai túlélése csak a normális állapotok fenntartását akadályozná. Amennyiben tényleg sikerül egy kompromisszumos egységkormányt létrehozni, az igen rövid életű lehet, hiszen az első adandó alkalommal Aszad bizonyára megpróbálja visszaszerezni a totális hatalmat, és megkísérli azt erőszak árán is fenntartani. Ebben az esetben pedig visszajutottunk oda, ahol négy évvel ezelőtt voltunk: egy néphez, amely nem akarja vezetőjét, és egy vezetőhöz, amely erőszakkal nyomja el saját embereit.

A másik ugyanilyen forgatókönyv egy Boszniához hasonló hatalommegosztási rendszer, amelyben a harcoló felek felosztják egymás között az országot, és belső viszályok, illetve kölcsönös vétók által hosszú évtizedekre teszik kormányozhatatlanná az országot, állandósítva az emberek nyomorát és frusztrációit.

Aszadnak tehát mennie kell.

Aszad távozásához pedig igen intenzív diplomáciai munka szükségeltetik, hogy megszűnjön a konfliktus geopolitikai szintje. Rá kell például ébreszteni Iránt, hogy túlságosan sok erőforrást emészt fel a diktátor támogatása, és biztosítani kell őket afelől, hogy egy Aszad-mentes Szíria sem válik automatikusan az iráni érdekek ellenségévé. Hasonló a helyzet Szaúd-Arábiával és Törökországgal is, akik dzsihádistáknak nyújtanak hathatós támogatást. Persze ennek egy csomagban kell járnia az iraki helyzet normalizálásával is, a két ország helyzete ugyanis túlzottan függ egymástól. Amennyiben a regionális hatalmakat sikerül egy ilyen kompromisszumra rábírni, úgy Moszkva akadékoskodása is sokkal hatékonyabban semlegesíthető. (Amúgy az említett regionális hatalmak egyikének sem érdeke, hogy Oroszország újra mérvadó tényező legyen a régióban, márpedig az Aszad-forgatókönyv erőltetésével épp ez valósul meg. És Oroszországnak is mérlegelnie kell, hogy meddig mehet el Aszad támogatásában anélkül, hogy teljesen magára haragítaná a térség szunnita államait.) Az ISIS felszámolására csak egy ilyen megegyezés után kerülhet sor.

Csak ebben a forgatókönyvben kaphatja meg a szír nép azt a szusszanásnyi levegőt, amelyben ő maga dönthet arról, hogyan alapítja újjá a szír államot. Az alternatíva mindenképp egy kívülről rájuk erőltetett konstrukció lenne, egy diktátorral, amely ellen már fellázadtak egyszer, vagy egy Bosznia-szerű megrekedtséggel. Vagyis az alternatíva azt jelentené, hogy a szélsőséges dzsihádista elemek számára továbbra is rendelkezésre állna egy hatalmas frusztrációforrás, amelyben kedvükre lubickolhatnak.

Az Aszad-kérdés elnapolása, Philip Gordon helyzetértékelésével ellentétben, inkább eredményezné Aszad maradását, mintsem végső bukását. Az Aszad-kérdés megoldása az elsődleges, hiszen mind a polgárháború, mind az azt erősítő geopolitikai szint számára ez az egyik sarkalatos kérdés. Ennek megoldása után jönne el az idő az ISIS őrült gyilkosainak legyőzésére, és az Aszad meg ISIS típusú hóhérok eltűnésével a szír társadalom is megkaphatja a lehetőséget, hogy kiegyezzen önmagával. Mindez nem lesz egy rövid folyamat, úgyhogy ha tényleg komolyan gondolja a civil életek védelmét, akkor erre az időre a nemzetközi közösségnek biztonságos zónákat kell létrehoznia és megvédenie Szíria területén. Ez a legsürgetőbb lépés, és nem is értjük, miért nem történt meg eddig.

Kövesd a szerző bejegyzéseit a Facebookon is!

A Kettős Mérce nem segít pártokat vagy oligarchákat. Ők sem segítenek minket. A Mércét nektek írjuk, és fenntartásához a ti támogatásotokra számítunk! Ha szeretnél még több cikket olvasni a nemzetközi konflikutsok megoldásáról, támogass minket!