Két jó cikket is olvastam nemrég – Antal Attiláét és Gyenge Zsoltét –, azonban mindkettő ugyanabban a súlyos hibában szenved: a „baloldalt” véli bírálni, miközben a liberális jobboldalt kritizálja. Az utóbbi írás kifejezetten azokat az elemeket veszi sorra (nagyon éleselméjűen), amelyek a reprezentatív nemzetközi gyakorlatban a neoliberális-neokonzervatív, tehát a mainstream jobboldali politika jellemzői. (Ilyen írás rengeteg van, ha általában nem is ilyen színvonalas.)

Természetesen én is tudom, hogy ez a tragikomikus félreértés a magyarországi médiák szokásos szóhasználatából ered. Ámde legelább is engedtessék meg egy szimpla módszertani, egyben kulturális megjegyzés: semmi ok nincs rá, hogy szegény, elmaradott ország provinciális sajtójának rögzöttségeiből és hazánk szánalmas politikai és intellektuális viszonyaiból induljunk ki. A neoliberális-piacpárti, polgári, elitista, Európa-mániás, nyugatbálványozó pártok az uralkodó osztály (azaz a jobboldal) egyik frakcióját jelentik – amelyek persze különböznek a hegemón helyzetben lévő két szélsőjobboldali magyar párttól, bár nem annyira, mint gondolják – , de „baloldalinak” még a fantázia legnagyobb megerőltetésével se vélhetők. (Lásd viselkedésüket a menekültkérdésben.)

Semmi szükség rá, hogy kitűnő baloldali értelmiségiek alkalmazkodjanak a magyarországi médiavilág botrányos műveletlenségéhez és tájékozatlanságához, pláne olyan vitákban, amelyek NEM a liberális jobboldal vagy jobbközép, hanem a valódi baloldal megújításával, vagy inkább az újraalapításával foglalkoznak. Hiszen ez mindent végzetesen összekavar.

A politikai fogalmak – történelmi változékonyságuk ellenére – azért nem teljesen relatívak, van valamennyire rögzített jelentésük.

Nem lehet bármit bal- vagy jobboldalinak nevezni. (Magyarországon erre a zűrzavarra azért került sor, mert a „liberalizmus” terminus, amely időközben azonossá vált az antiliberális „kemény” jobboldal róla alkotott, lázálomszerű mítoszával, közgyűlöletnek örvend, és valahogy meg kellett nevezni a Fidesszel és a Jobbikkal szemben álló, fölöttébb vegyes összetételű politikai csoportot. Ezért fanyalodott a pesti kommentariátus a tárgyra csöppet sem illő „baloldal” megjelölésre.)

A jobboldal – most és mindörökké – a társadalmi, kulturális és állami tekintély oldalán áll, a fönnálló pártja, a jelenkori (és mindenkori) hierarchikus rendé. Az ipari kapitalizmus idején – amikor hatalmas beruházásokra volt szükség, és amikor a „szabad” (rendi béklyókkal nem kötött) munkaerőt a bérmunka nem hagyományos rabláncára kellett fűzni – állambarát volt (etatista à la Bismarck, Witte, Tisza), a posztmodern globális kapitalizmus idején (ma) pedig, a tőke mai érdekeinek megfelelően, piacbarát, sőt: a tőkejavak körforgása, a csere tekintetében „libertárius” (kisajátítva evvel egyébként a korábban a latin anarchizmusra alkalmazott, szép, régi szót). A tőkés politika frakciói között vannak nézeteltérések – s ezek nem jelentéktelenek vagy elhanyagolhatók – , de nem róluk írok most.

A baloldalnak – s itt most nem a valaha baloldali gyökerű, de már régóta polgárivá vált olyan erőkről beszélek, mint pl. a franciaországi Szocialista Párt (PS), amely gazdaság- és szociálpolitikájában tisztán neokonzervatív-neoliberális, de a társadalmi többséggel szemben etatista és represszív, mellesleg diszkriminatív és fajgyűlölő, a flic, a hírhedt francia zsaru szellemét testesíti meg – van néhány alapvető jellegzetessége, amelyet ajánlatos mindig szem előtt tartani. Így alkalmunk nyílhat elkerülni, hogy a neoliberális, illetve a fasisztoid manipuláció áldozataivá váljunk, egyben arra is, hogy végre világosan és érthetően beszéljünk.

Több mint kétszáz esztendeje – a francia forradalom óta – alakul a „baloldal” szó jelentése, ez a jelentés 1848-ra szilárdult meg, és azóta minden lényegi vonatkozásában állandó (és ezen sehány árulás – volt jó sok – se változtat).

A baloldal
(1) antikapitalista,
(2) egalitárius,
(3) internacionalista,
(4) feminista,
(5) evilági.

Szociológiai értelemben a baloldal
(1) az alsóbb osztályok, az elnyomottak és kiszolgáltatottak pártján van, ezért
(2) ellenséges a burzsoá elitek kulturális preferenciáival szemben,
(3) kritikus a hagyománnyal szemben,
(4) a plebejusok körében van otthon. A baloldal hívei jellegzetesen szegényebbek, mint ellenfeleik, és nem érdekeltek a status quo fönntartásában.

A baloldalnak köztudomásúlag több áramlata volt és van, a szociáldemokrata reformizmustól az anarchokommunista forradalmiságig – de ezek a vonások közösek.

Az „örök jobboldal” mindmáig legnagyobb alakja, Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkij, azt mondta, hogy az emberiség mindeddig Bábel tornyát építette az ég felé, de ő attól tart, hogy a szocialisták – a baloldaliak – le akarják hozni a mennyet (a boldogságot és az erkölcsi tökéletességet) a földre. Ez igaz. Ebből fakadnak a baloldal dilemmái, nehézségei és históriai bűnei.

De ezek a problémák és ezek a vétkek nem téveszthetők össze a tekintély, a hagyomány, a szokás – mai nyelven: „a piaci spontaneitás” – okozta bűnökkel, a hierarchia, a megkülönböztetés, a szolgaság és az elnyomatás bűneivel. Mindannyian bűnösök vagyunk, hiszen emberek lennénk vagy mi a szösz, de bűneink különbözők.

Amennyiben a nyájas olvasónak továbbra is terminológiai gondjai lennének a „baloldal” kifejezéssel, amelyet – kellő kritikai érzék és a kívánatos nonkonformizmus hiányában – olykor még baloldaliak is helytelenül használnak, s emiatt elgáncsolják saját magukat, akkor nevezzék nyugodtan (noha mint minden, ez is félreérthető, s mint mindennek, ennek a jelzős szerkezetnek is van múltja, de most ne törődjünk vele) ÚJ BALOLDALnak. Hogy megkülönböztethessék a „baloldal” magyarországi, történetietlen és téves jelentésárnyalatától, amely a liberális jobbközép szóbitorlása miatt adódott elő.

S akkor háborítatlanul gondolkozhatunk az antikapitalista baloldal küldetésének időszerű kérdéseiről, anélkül, hogy végső soron mellékes és vicinális szótári kínszenvedésekkel bajlódnánk. Így majd nem kell avval piszmognunk, hogy ismételten elutasítjuk a liberális jobbközép hibáit, mintha ezek a mi hibáink lennének, holott nem azok. Én megpróbáltam ezt itt a Kettős Mércén tisztázni – és nem én egyedül, és én is már sokadszor – , de úgy látszik, nem sikerült.

Hátha ez az egyszerűsítés most beválik. Ideje volna már.