Öt fő problémakörrel kellene megküzdenie a baloldalnak, hogy koherens értékrendet alkothasson és vonzó világképet javasoljon, véli Gyenge Zsolt filmkritikus, egyetemi oktató – sorozatunk, a WTF baloldal jelen darabjában.

Koherens világkép megfogalmazása, átfogó történeti elemzés vagy konkrét gyakorlati lépések felsorolása helyett – elsősorban szakmai képzettség híján, illetve mert ezt a sorozat korábbi megszólalói már megtették – néhány olyan alapvetőnek érzett dogmát és ballasztot kívánok röviden elősorolni, amelyek feladása nélkül érzésem szerint a (magyar) baloldalnak esélye sincs a túlélésre. Azért a zárójel, mert bár a hazai baloldaliság válsága sok tekintetben egyezik az egész európai baloldaléval, vannak olyan jellemzők, amelyek nálunk sokkal hangsúlyosabbak, mint mondjuk Nyugat-Európában.

1. Elitizmus

A huszadik század második felében az európai csúcsértelmiség legnagyobb alakjai teoretizálták, formálták és néhány esetben rövid ideig irányították a baloldalt. Talán ez lehetett az oka annak, hogy minden más politikai irányzatnál mélyebben és alaposabban tudott egyes társadalmi problémákat megérteni és megvitatni, ugyanakkor a jobboldallal szemben a baloldaliság egyre intellektualizáltabb beszédmódon szólalt meg. Elsősorban azonban nem ezt látom problémának, hanem azt a talán ebből is következő elitizmust, amely egyre inkább kifogta a szelet a közvetlen, részvételi demokrácia vitorlájából. Baloldali gondolkodó, aktivista vagy politikus soha nem mondhatna olyat, hogy valamely kérdést nem szabad népszavazásra bocsátani, mert az túl bonyolult, vagy mert a „nép” túl részrehajlóan döntene (lásd az ún. szociális népszavazás kapcsán a hazai, a görög népszavazás ügyében meg az egész európai baloldal retorikáját). Mi más a politikus feladata, ha nem az, hogy a bonyolult problémákat érthetővé tegye?! Végletesen, akár a meg nem értettségből fakadó teljes kudarcot felvállalva kell demokratának lenni, és nem a felvilágosult abszolutizmus felülről történő reformgyakorlatát megismételni.

2. Szélsőséges piacpártiság

A nyugat-európai jóléti kapitalizmus 60-70-es évekbeli megteremtése, majd pedig annak nyolcvanas évekbeli válsága tette lehetővé a konzervatív kormányok számára, hogy – mivel a szegényebb rétegek is elfogadható életszínvonalon éltek – elkezdje azt a szélsőségesen piacpárti, deregularizációs folyamatot, amelynek végpontján a 2008-as gazdasági válságot találjuk. A támogatói bázisát veszélyeztetve látó, ezért „középre” tendáló baloldal besétált a csapdába, és a kilencvenes-kétezres években végképp kinyírta önmaga támogatottságát ennek a neoliberális gazdaságpolitikának a folytatásával. Úgy gondolom, elég bizonyíték áll már rendelkezésre ahhoz, hogy elfogadjuk, a szabad piac soha nem fog a bármilyen értelemben hátrányos helyzetűek érdekeit képviselve működni. Nem a piacgazdaság vagy a kapitalizmus megszüntetéséről van szó, hanem arról, hogy ha az állam szerepe – mint ahogy az e sorozat vitaindítójában is megfogalmazódott – az egyenlőtlenségek csökkentése, akkor egy baloldali kormányzatnak az elesettek javára szabályoznia kell a piac működését. Kelet-európai specifikum, hogy a diszkreditálódott szakszervezetek vagy alig vannak jelen, vagy képtelenek hatékonyan képviselni a munkavállalóik érdekeit – ezt a feladatot a rossz értelemben vett teljesítményfetisizmus feladásával párhuzamosan, szabályozás révén a kormánynak kell átvállalni. A létező legigazságtalanabb adónem, az ÁFA radikális csökkentése, egy nagyon progresszív jövedelemadó valamint a bizonyos értékhatár fölötti vagyon- és örökösödési adó minden magát baloldalinak tekintő párt programjának szerves része kell legyen (meglepő módon talán Svájc lehet a jó példa, ahol 8% az ÁFA és még a közúti bírságok mértékét is meghatározza a jövedelem).

3. Kritikátlan Nyugat- és Európa-pártiság

Ez természetesen főleg hazai, illetve kelet-európai sajátosság, de nem teljes mértékben. Nagyon kényes kérdésről van szó, ugyanis azért, hogy az euroszkeptikus (szélső)jobbtól minél távolabb maradjon, a baloldalra hangsúlyosan volt jellemző a meglehetősen kritikátlan Nyugat és Európa/EU iránti rajongás. Bár természetesen a liberális értékrendből rengeteg fontos dolgot jelenít meg és képvisel, azt is látni kell, hogy jelenlegi formájában az Európa-projekt (és különösen az euró) egy a (multinacionális) nagyvállalatokat illetve az erősebb gazdaságú országokat favorizáló, szélsőségesen piacpárti, neokonzervatív képződmény. Bármilyen nehéz, a baloldalnak le kell számolnia a jelenlegi Európa igazságosságának illúziójával, és annak radikális átalakítása mellett kell kardoskodnia: a szolidaritás, és nem a nagytőke Európájára van szükség. Ugyanígy elengedhetetlennek tűnik annak tudatosítása – és az ezzel járó kritikai jellegű következtetések levonása –, hogy a nyugati típusú civilizáció jelenlegi jóléte nagyrészt a periférikus országok erőforrásainak (munkaerő és nyersanyag) kíméletlen kizsákmányolásán alapul.

4. Orbán-fóbia

Hazai vizekre evezve meg kell érteni, hogy Orbán Viktor ostorozásával középtávon sem fog baloldali párt választásokat nyerni. És ez nem csak Orbán személyes képességei és varázsa miatt van így, hanem azért, mert ő és a Fidesz otrombább megvalósulásai egy olyan trendnek, amely Cameron Angliájától Merkel Németországáig mindenütt jelen van – mindannyian sok tekintetben egy koherens, a (felső)középosztályt helyzetbe hozó neokonzervatív politikát folytatnak. De ez csak az egyik oldala a kérdésnek. Sokkal nehezebb lesz a baloldalnak azt nyilvánosan elismernie, ami mondjuk nyugat-európai baloldaliakkal beszélgetve egyértelművé válik: az Orbán kormányok több olyan, valójában baloldaliságban fogant intézkedést hoztak, amelyet baloldali kormányzat (a Szirizán kívül) sehol meg sem próbált meglépni. A pénzügyi válság árának bankokkal való megfizettetése, a forint leértékelése és az euróból való kimaradás vagy mondjuk a nemzeti banknak a demokratikusan megválasztott kormány gazdaságpolitikája mellé állítása mind olyan döntések, amelyeket a baloldalnak kellett volna meglépnie (nem feledve persze, hogy mindezek kapcsán felháborító átalakítások és jogszerűtlenségek is történtek). Éppen ezért a rengeteg tekintetben jogos kritika mellett a baloldalnak jó néhány dolgot egyértelműen el kellene ismernie, és magát nem Orbán ellenében, hanem a bármilyen tekintetben hátrányos helyzetűek oldalán kell meghatároznia. Sajnos Magyarországon oly nagy számban élnek szegények, hogy akinek ezt az üzenetet sikerül hitelesen közvetíteni, biztosan választást nyer.

5. A „balliberális” értelmiség

A rendszerváltást megelőző években és az azóta eltelt időben az ún. balliberális értelmiség rengeteget tett azért, hogy a liberális értékrend megjelenjen és valamelyest meggyökerezzen Magyarországon, elévülhetetlen érdemei vannak olyan eszmék megjelenítésében, amelyek nélkülük itthon nem is léteznének. Azonban sajnos ők továbbra is foglyai a fentebb felsorolt dogmák legnagyobb részének, amelyek révén legtöbb esetben nem alkalmasak a pontos helyzetfelismerésre. Erre talán a legjobb példa a 2014-es választás, amikor Bajnait visszalépésre kényszerítve belehajszolták az ellenzéket egy vállalhatatlan vereségbe egy olyan helyzetben, amikor még (az enyhe globális gazdasági felemelkedés előtt) az emberek nagy része kifejezetten rosszabbul élt, mint négy évvel korábban. Ez nem csak az elveszített választás miatt volt hatalmas hiba, hanem azért mert 2018-ban nagy valószínűséggel ez már nem lesz így, és mert utána senki nem vállalta ezért a lépésért a felelősséget.

Fájó és szomorú ezt kimondani, de a rendszerváltás utáni baloldali gondolkodást és időnként politikai gyakorlatot meghatározó „balliberális” értelmiségnek saját érdekében is hátrább kellene lépnie – hatalmas intellektuális súlyuk és presztízsük ugyanis egy esetleges „új” baloldal számára szinte lehetetlenné teszi velük a hadakozást.

Elismerem, hogy a fentiek meglehetősen tagadó, negatív megközelítésnek tűnhetnek, mégis úgy gondolom, ezekből kirajzolódik az az értékrend és világkép, amelyre egy baloldali politika épülhet. De mielőtt az építkezésbe kezdenénk, ettől az öt ballaszttól meg kellene szabadulni.