Elgondolkodtató, mennyi mindent köszönhetünk a modern egészségügynek, iskoláztatásnak, jóléti intézményeknek, a modern tudománynak, s hogy micsoda őrültség ezeket támadni.
A diagnózis és kritika mellé az LMP és Schiffer nem tudott programot adni, ami a neoliberalizmus és a populista jobboldal alternatíváját jelenthette volna. A társadalom többsége számára nem derült ki, hogy az LMP és Schiffer mit is akar valójában.
A vörös-vörös-zöld koalíció hozta össze.
Rosa Luxemburg a maga művészet és természet iránti, ambivalencia nélküli áhítatával, növénygyűjteményével és fejben tartott Goethe-verseivel, Vormärz-stílusú, rajongó, érzelmes, lelkes, szigorú leveleivel – ez a picike, sánta zsidó nő, lengyel bevándorló Berlinben és Lipcsében az orosz lelkével, a szorgalmas jó tanuló és precíz tudós, aki azt mondta a barátnőinek, hogy asszonynak mindenekelőtt büszkeségre van szüksége – , igen, neki halnia kellett.
Amint az elnyomás láncai egyre súlyosabbá válnak, amint az erőszak globális rezsimje uralomra tör, ki merészel még hinni abban, hogy a kiegyezés, a megalkuvás nem járható út? Hogy a célunk csakis az egyetemes emancipáció lehet és semmi egyéb? Ki őrzi még a reményt úgy, ahogy azt Rosa Luxemburg tette?
Tévedés azonban a kapitalista rendszer és az ökológiai katasztrófák szoros összefüggéséből arra a következtetésre jutni, hogy egyéni erőfeszítéseket tenni ökológiai lábnyomunk csökkentésére értelmetlen.
Miként foglaltak állást a szociáldemokraták a népi-urbánus vitában? Hogyan vitáztak a kommunistákkal? Szocdem hazafiság, 3. rész!
Vajon miként látták a hazafiság kérdését a demokratikus baloldalon a 20. század első felében? Hogyan próbálták összeegyeztetni a forradalmi kormányok a nemzeti függetlenségi hagyományt a demokratikus és szociális reformokkal?
A fasizmus polgárellenes volt, de nem volt (üres frázisoktól eltekintve) antikapitalista. A szociáldemokrácia antikapitalista volt, de nem volt polgárellenes. A kommunisták pedig polgárellenesek voltak és antikapitalisták.
Pár napja volt 100 éve, hogy Szabó Ervin meghalt. Emlékezetes nap volt: a magyar forradalom másik nagy embere, Ady Endre már haldoklott, nemsokára ő sem élhetett már, és az akkor még csak készülő forradalom – a háborús összeomlás teljében – összegyűlt Szabó Ervin ravatala körül. Sok üzemben tíz percre megállt a munka.