Mert ki mondta, hogy lehetetlen? – az olasz „hosszú 68”, nyolcadik rész
1977 nem más, mint az emléke annak, ami az osztályharc következő epizódja lehet.
1977 nem más, mint az emléke annak, ami az osztályharc következő epizódja lehet.
Maga a tény, hogy az események az egyetemeken törtek ki, végeredményében majdhogynem a véletlen műve. Senki nem akart itt már az egyetemektől semmit – hacsak nem lerombolni azokat.
Az Autonomia feminista mozgalma gyökeresen különbözött a demokratikus feminizmustól: a „boszorkák” valódi forradalma volt a forradalomban.
Nem a diákok mentek a gyárakba, hogy osztályharcot tanuljanak a munkásoktól, hanem a munkások léptek ki a városokba, hogy részt vegyenek, immár a termelésen kívül az ellenállás milliónyi formájában.
Minden visszaemlékezés megegyezik abban, hogy példátlanul lelkesítő korszak volt ez, egy új élet keresése: azonnal és minden rendelkezésre álló eszközzel, a „kommunizmus a mindennapokban”. Hát igen: Olaszországban a hetvenes évek elején-közepén valami teljesen más, valami teljesen új kezdődött el.
A hatvanas évek másról sem szóltak mint a tömegmunkások harcairól, akik szemben elődeikkel, a szakképzett, szervezett, büszke munkásöntudattal rendelkező munkásokkal, már távolról sem akarták a gyárakban leélni az életüket, hogy a korban használt nyelvvel éljünk: „a munkásöntudat átugrásával proletáröntudatra tettek szert”.
Az olasz diákforradalmárok szerint az egyetem legkevésbé volt az emancipáció útja, a munkásosztályt pedig nem megismerni kívánták, mint Franciaországban valamiféle mitikus képződményt, hanem a lehető legjobban ismerték, mint tömegmunkást a mindennapjaikból, a teoretikus leírását pedig az operaismóból.
Az olasz ’68 egy kemény és erőszakos, feszült, sok tekintetben véres korszak, de egyben játékos, intelligens, szenvedélyes és persze érzelmekkel teli időszak is.