A Berlin melletti gyár bővítésére a lakosság egyértelmű nemet mondott, de a tartományi kormány ennek ellenére engedélyezni akarja az óriási környezetpusztítással járó bővítést. Az ellenállás erdőfoglalással és szabotázsakciókkal folytatódik.
A lázadó rabszolgálhoz több mint négyszázan csatlakoztak, ám a brit gyarmati hatóságok gyorsan leverték a felkelést. A megtorlás során 120 rabszolgát öltek meg, majd még 144-et kivégeztek, 132-t pedig deportáltak.
A dublini Mountjoy börtönben éhségsztrájkoló, függetlenségpárti foglyok támogatására indított általános sztrájk sikerrel járt: a brit kormány két nappal később az öszes foglyot szabadon engedte.
A tábort felszabadító amerikai erők köztörvényes bűnözőkként kezelték a meleg és biszexuális férfiakat, valamint a transz nőket, így ők továbbra is rabok maradtak. Az LMBT+ embereket nem ismerték el a holokauszt áldozataiként, és legtöbbjük soha semmiféle kártérítést nem kapott.
A felkelés leverésére a ceyloni kormányerőknek nem csak az egykori gyarmati hatalom, az Egyesült Királyság nyújtott támogatást, hanem az USA, Ausztrália, Egyiptom, India, Pakisztán, Kína, a Szovjetunió és Jugoszlávia is.
A merényletet megelőző években King elképzelései mind radikálisabbá váltak: a rasszizmussal való szembehelyezkedésen túl mindinkább szembefordult az USA imperializmusával és magával a kapitalizmussal is.
A „Still We Rise” fesztiválon mondott beszédében Naomi Klein kifejti, hogy a globális politikai osztályok közös szupremacista vízió mögött sorakoznak fel, amikor Izrael bűntetteit védik.
A szociáldemokrata kormány által az engedetlen munkások leverésére kivezényelt csapatokban jelen voltak azok a protofasiszta erők, amelyek néhány nappal korábban támogatták a Kapp-puccsot.
A diggerek politikája egyfajta protokommunista anarchizmus volt: a közvetlen cselekvést, a közös tulajdont és a hierarchia megszüntetését hirdették.
25 éve, 1999-ben indultak a Budapest-történeti kutatások a Politikatörténeti Intézetben. Feitl István cikke egy többrészes Budapest-történeti sorozatunk első írása.
