A dévai Szent Ferenc Alapítvány által üzemeltetett gyermekotthonok egyik nevelője tíz éven keresztül, 2007 és 2017 között, mintegy tucatnyi kiskorúval szemben követett el szexuális bűncselekményeket. Az esetet feltáró és azóta is folyó újságírói munkánk során világossá vált számunkra, hogy az alapítványnál olyan rendszerszintű problémák állnak fenn, amelyek megteremtik a lehetőséget a gyerekekkel szembeni visszaélésekre. (Szabó Tünde, Cseke Péter tavalyi cikkei és az Azonnalin tavaly megjelent saját írásom itt olvashatóak.) Az, hogy mi történik azokkal, akik kisgyerekként bekerülnek a rendszerbe, gyakorlatilag csak az otthonok vezetőinek kompetenciáin és jóindulatán múlik. Sem az alapítvány belső ellenőrzése, sem az állami rendszer nem képes a gyermekek hatékony védelmét biztosítani, és nincs olyan mechanizmus sem, amely szűrné, hogy milyen jellemű emberek kerülhetnek a gyerekek közelébe.

A tusnádfürdői és kászonimpéri bűntényeket feldolgozó cikkek után számos súlyos visszaélésről kaptunk hírt a különböző otthonokból, de a szovátai Szent József gyermekotthon még ezek közül is kitűnt, forrásaink kaotikus állapotokról, súlyos és rendszeres gyermekbántalmazásokról számoltak be. Cikkünk első részében Bogár Mónika történetére fókuszáltunk, akit elmondása szerint 15 évesen, 2015-16 fordulóján kényszerített szexuális aktusokra a gyermekotthon akkori vezetője, akit a cikkben A.-nak nevezünk. A férfit végül eltávolították az otthonból, de a hatóságokat a lány nevelésével megbízott egyetlen személy sem értesítette, és segítséget sem biztosítottak Mónikának a traumák feldolgozásához.

Hogy megértsük, hogyan történhetett ilyen mulasztás egy ennyire súlyos ügyben, az elmúlt háromnegyed évben több mint egy tucat volt nevelttel, illetve volt nevelővel beszéltünk, valamint olyanokkal, akik kívülről láttak rá a Szent József otthon életére. Az interjúk segítségével kirajzolódnak a gyermekotthon belső viszonyai, miközben némi rálátást kapunk az otthonon kívüli gyermekvédelmi rendszerre is.

Látni fogjuk, hogy a Mónikát bántalmazó A. más visszaélések és bántalmazások során is meghatározó szerepet töltött be. A ház vezetőjeként ő koordinálta az otthonban dolgozó összes nevelő, önkéntes és a többi dolgozó (szakácsok, karbantartó) munkáját, feleségével, B.-vel együtt pedig a középiskolás neveltekre is „vigyázott”. Közvetlen felettese csak maga Böjte Csaba volt, aki az alapítvány elnökeként felel minden gyermekotthonért. Az adminisztrációs feladatokat az otthonban ekkor Bojoievschi Éva végezte, aki A. távozását követően a ház vezetője is lett 2016 és 2018 között.

A témán Szabó Tündével, az Átlátszó Erdély újságírójával közösen dolgoztunk, cikkeink egy időben jelennek meg. A legtöbb forrásunk – volt és jelenlegi nevelők, önkéntesek és több nevelt – kizárólag anonimitás mellett volt hajlandó nyilatkozni, így nevüket megváltoztattuk.

„Megnéztük, ki az aki, stabil, higgadt, itt van, s tudja vezetni a házat”

Nem tudni, A. pontosan mikor kezdett dolgozni az otthonban, de Böjte Csaba elmondása szerint nevelőként kezdte ő is, a fiúkból álló csoport lett rábízva. Semmilyen korábbi nevelői tapasztalata nem volt, csak néhány méterre lakott a Szent József gyermekotthontól, illetve felesége, B. maga is az alapítványnál, Déván nevelkedett. A. helyi parasztfiúként állatokat tartott, azokkal kereskedett. 2008-ban feleségével együtt vették át az otthon vezetését, miután az akkori nevelők „puccsot hajtottak végre” az előző házvezető, Pál Mária ellen, aki 2007-ig vezette a házat.

Az akkori nevelők konkrétumok megnevezése nélkül konfliktusosként hivatkoznak az időszakra, tele menedzsmentbeli hibákkal. A legfőbb problémájuk Pállal az volt, hogy a döntésekben nem bizonyult következetesnek, a házban néha ellátási nehézségek voltak. A helyzet robbanásig fokozódott, mikor nem biztosított a csecsemőkorúak számára pelenkákat. Az étel minősége sem volt megfelelő. „Ha kaptunk valahonnan egy csomó szalámit, akkor míg el nem fogyott, minden nap szalámit ettünk” – mondja C. nevelő.

Másik házvezető lépett Pál helyére, egy fiatalabb nő, de nem bírta sokáig a terheket, és 2008-ban lemondott. Ekkor Csaba testvér választás elé állította a nevelőket: vagy visszahívja Pál Máriát, vagy A. és B. közösen vegyék át az otthont. A nevelők örültek A.-ék kinevezésének, azt gondolták, segíthet, hogy a feleségnek van már tapasztalata a gyermekotthonokról. A. is több gyerekkel találkozott, többen jártak már nála az állatait gondozni.

„Semmit nem tudtam róla, csak azt, hogy annak idején hordta a tejet, meg hogy volt, hogy a gyerekeimet odaküldte az előző házvezető dolgozni, úgy, hogy nekem nem szólt senki” – panaszolja C. nevelő.

Böjte Csaba arról, hogy milyen megfontolásból tette a ház vezetőjének A.-t, akinek nem volt köze sem az alapítványhoz, sem a neveléshez, ezt mondta nekünk, amikor hosszú hónapok után, idén áprilisban végül elfogadta interjúkérelmünket: „Ő nevelőként jött hozzánk. Most logikus, amikor elment az ottani házvezető, akkor az ember megnézi, ki az, aki egyáltalán stabil, itt van, nyugodt, higgadt, s tudja vezetni a házat. És ezeket mindig megbeszéljük a nevelőkkel, tehát nem egyedül hozom meg a döntést.”

Az ezt következő időszakról a nekünk nyilatkozó nevelőknek nincsenek kellemes emlékei. A házaspár rövid időn belül teljhatalmat épített ki, egy idő után A. anyját is odavették szakácsnőnek, unokatestvérét pedig karbantartónak.

A neveltek számára fontos lett volna, hogy stabil környezetben élhessenek, hogy a szovátai házban hosszú távon alkalmazzanak nevelőket, akikben a gyerekek is megbízhatnak. Az otthonban azonban nagy volt a fluktuáció. Ez az alapítvány más gyermekotthonaira is jellemző: a nevelők gyorsan kiégnek a 24 órás készenlétet igénylő, nagy felelősséggel járó és alulfizetett munkában – forrásaink körülbelül a romániai minimálbérnek megfelelő összeget kerestek. Sokszor szabadságot sem tudnak kivenni.

Többen kiemelték, hogy tehetetlennek érezték magukat a szovátai házakban tapasztalt embertelenséggel szemben: ahogy ezt látni fogjuk, itt a gyerekek nem mindig kaptak rendes élelmet, miközben dolgoztatták és bántalmazták őket.

Egy neve elhallgatását kérő volt önkéntes forrásunkat, Jenőt az motiválta, hogy egy alapítványi struktúrában működő keresztény szeretetközösséget alkotó otthonba érkezik, de hamar csalódnia kellett.

A Szent József gyermekotthon fizetett munkatársai közül sokan végzettség, tapasztalat és körültekintő ellenőrzés nélkül kerültek be, többször az „utcáról”. A nevelők jó részét A. és B. rettegésben tartotta, agresszíven kommunikáltak velük, semmibe vették őket. Az eleve sérülékeny helyzetből érkezőknek különösen nehéz szembeszállni a vezetővel ebben a struktúrában, és mivel ekkor még a szovátai háznak saját jogi személyisége volt, A. az intézmény vezetőjeként bármikor el is bocsáthatta azokat, akik ellenálltak neki.

„Olyan érzésem volt, hogy olyan emberek jönnek az otthonba kilencven százalékban, akiknek nincs lakásuk, egzisztenciájuk, ott nevelkedtek, olyanok, akiknek jól jött a szállás, élelem. És soha nem volt szupervíziós rendszer. Féltek A.-tól és Csaba testvértől is, és attól is, hogy ha valamit mondasz, lehet szedni a cókmókodat”

– meséli Jenő, aki szakirányú végzettséggel érkezett Magyarországról az otthonba. Elmondása szerint A. többször is figyelmeztette a nevelőket, hogy hiába mondanak Böjtének bármit, úgyis neki fog hinni. A felsőfokú végzettséggel rendelkezőkön kevésbé fogott a fenyegetés.

Egy másik volt nevelő, Lajos arról beszélt nekünk, hogy kifejezetten a hallgatásra és megfélemlítésre épült az intézmény működése, a házvezető pedig vigyázott, hogy mindez ne legyen látható azok számára, akik néha látogatóba jönnek.

„Jöttek Magyarországról önkéntesek segíteni a ház életében, azelőtt össze voltunk hívva, és meg volt mondva, hogy hallgassunk, nem mondhatunk semmit.”

A szovátai házban megvetően viszonyultak hozzájuk. A fent említett volt magyarországi önkéntes, Jenő, aki augusztus végén érkezett, és egy tanévnyi időt tervezett az intézményben tölteni, arról számolt be, hogy A. felesége azzal a felkiáltással fogadta őket: „Na, itt jönnek a táposok!” (A kifejezést az erdélyi magyarok használják gúnyosan a magyarországiakra.)

„Volt olyan magyarországi önkéntes, aki szóvá tette Csaba testvérnek, hogy ő márpedig penészes sajtot nem ad a gyerekeknek, aztán egy hét múlva el is kellett mennie emiatt”

– emlékszik vissza Lajos, aki szintén A. vezetése alatt dolgozott az intézetben.

Az ellátás színvonala folyamatosan romlott. A. anyja magánál tartotta a raktár kulcsait. Több szemtanú is elmondta, hogy míg a raktár tömve volt mindenféle élelmiszerekkel, a konyhára ezekből igen kevés jutott. „Nagyon kevés, és rossz minőségű ételek voltak, a gyerekek legtöbbször gondolkodtak, hogy a két-három szelet szalámit vagy párizsit megegyék-e reggelire, vagy tegyék bele a tízórai szendvicsbe” – meséli Lajos. Ezt megerősíti több volt nevelt is: a kenyeren néha penészt találtak, és kaptak ugyan ételt, de előfordult, hogy az ehetetlen volt.

A megvásárolt árut és beérkező adományokat sokszor a nevelők és a nagyobb fiúk segítettek lepakolni, és nem értették, hogy azok miért nem kerülnek annyira ritkán az asztalra.

„Mi a faluból szoktunk gyűjteni adományokat, és elvinni Szovátára, aztán kérdeztem a gyerekeket: na, hogy ízlett a szilvalekvárunk, mire mondták, hogy ők bizony nem kaptak belőle”

– meséli egy férfi, aki a közelben lakik, és többször találkozott a Szent József otthon gyerekeivel. Eltűntek a csíksomlyói búcsú közben, egy zarándoktól érkező mosógépek is, hiába szorult volna rájuk a háznál több család is.

A. nehéz és fárasztó, sokszor értelmetlen munkát végeztetett el a nevelőkkel és neveltekkel is. „A. elmondta, hogy le kell a rózsatöveket és a gyümölcsfákat trágyázni. Másfél napig dolgoztatott így a téli hidegben, majd beállított két lóval és lovasszekérrel, és fél óra alatt megcsinálták az egész munkát. Megalázó volt” – mesélte a magyarországi önkéntes Jenő.

A visszaemlékezések szerint a gyerekeknek nehéz rönköket kellett cipelniük, amikor megjött a tűzifa, amit egyébként lehetett volna láncfűrésszel feldarabolva is kérni. A középiskolásoknak ezen kívül sokszor kötelező volt reggel öttől A. saját házánál az állatokkal foglalkozni, semmi tekintettel arra, hogy nyolcra be kellett érniük az iskolába tanulni.

„Sokszor panaszkodtak arra, hogy fáradtak, volt olyan, hogy nem volt meleg víz reggel, és le sem sikerült mosniuk a szagot magukról” – mondja C. nevelő, aki A. távozása után is az otthonnál maradt.

„Nem értettem, miért kell például egy kőrakást hetente odébb tenni. Egyik héten tíz méterrel odébb, másik héten még odébb, majd a harmadikon vissza az eredeti helyére. A gyerekeknek sem tudtam megmagyarázni, ennek pontosan mi is az értelme” – meséli C.

Bár nagy volt a nevelők között az elégedetlenség, nyíltan senki nem mert A. és B. ellen fellépni. A gyűléseken is inkább ők lettek számon kérve neveltjeik jegyei miatt, miközben szakmai támogatást nem kaptak.

Holott bőven lett volna miről beszélni, Jenő azt állítja, amikor ő az otthonnál dolgozott, és A. volt a ház vezetője, az általa felügyelt kilenc gyerek közül hétnél fennállt valamilyen súlyosabb viselkedési vagy tanulási rendellenesség. Ez természetes egy olyan közegben, ahol a gyerekek nem saját családjuk körében nevelkednek, és amely családi közeg sokszor maga is traumatizáló volt.

„Amennyiben valakinek szakmai megoldandó kérdése lett volna, nem volt kihez fordulni, A. nem tudta, mit kell csinálni, vagy az esetek nagyobb részében nem is érdekelte”

– mondja Jenő. A. csak azzal törődött, hogy a „ház szabályai” be legyenek tartva.

A nevelők próbálták felvenni a kapcsolatot Böjte Csabával, szerették volna, ha több szakmai segítséget kapnak:

„Többek közt mi is írtunk Csaba testvérnek, és voltak ott apácák hárman, akik ott töltöttek egy hónapot, ők is írtak. Én azt fogalmaztam meg, hogy szupervíziós lehetőséget keresnénk a teamgyűlésen, de nem kapjuk meg, A. nincs jelen kilencven százalékban. Ha ott van, nem lehet rá számítani, nem kapunk támogatást abban, hogy a nevelési problémákat hogyan lehet megoldani. Nagyjából ezeket írtam le, kértem Csaba testvért, hogy ezt gondolja át, beszéljünk, egy mondatot válaszolt: »Isten áldásával kitartást kívánok, Cs. t.«. Gondolom leadta a drótot a házvezető házaspárnak aztán. (…) Rá egy pár napra a feleség belém állt, hogy mit irdogálok Csaba testvérnek, és erről még beszélünk majd” – meséli Jenő. Az önkéntest ezek után A. magához hívta és megfenyegette. A gyermekotthonon belül nem láttak más lehetőséget a helyzet javítására.

Bántalmazás és szexuális abúzus

A házaspár a nekünk nyilatkozók szerint olyan közeget teremtett, amelyben a gyerekek bántalmazása mindennapossá vált. Több volt nevelő és nevelt is megerősíti, hogy B. szinte állandóan ideges volt, ordenáré módon káromkodott, megalázta a gyerekeket meg a nevelőket is. Arról is beszámoltak , hogy a házaspár nem zavartatta magát akkor sem, amikor megütöttek egy neveltet. „Egy gyerek egyszer kilopott egy csokoládét a raktárból az ablakon keresztül, A. felvitte a padlásrészre a gyereket, és úgy megverte, hogy az bepisilt” – idézi föl Lajos.

Forrásaink azt mesélik, A. ideje alatt végig, de a távozását követően is az a mentalitás tükröződött, hogy „aki hangosabb, az a nyerő”. Ez főleg a gyerekekkel szemben nyilvánult meg, de a nevelők sokszor egymás közt is kiabálással oldották meg a konfliktusos helyzeteket. „Én is azon vettem észre magam, hogy a vége felé már kiabáltam olyat, hogy a gyerekek összerezzennek” – meséli Jenő, aki ezután el is döntötte, hogy a tanév végén mindenképpen távozni fog.

Az általunk meghallgatott történetekből az rajzolódik ki, hogy a verbális agresszió más gyermekotthonokra, sőt Böjte Csabára is jellemző volt. Jenő így emlékezett vissza arra, milyen következményekkel járt A. ellen felszólalni: „…elkapott az udvaron Böjte Csaba, és összevesztünk. Jó hangosan azt kezdte el firtatni, hogy idejöttem, etet, ruház engem, és mutassam meg, mit tettem le neki az asztalra. Amikor elkezdtem sorolni, hogy mi mindent is tettem, meg sem hallotta. Úgy üvöltött, mint a sakál.”

Mint kiderült, még az sem volt titok a nevelői közösségben – ezt többen is megerősítették nekünk –, hogy A. szexuálisan is zaklatja a rábízott nevelteket.

C. nevelő azt mondta, látta ugyan, hogy A. néha „hozzányúlt a neveltekhez”, de „nem gondolta volna, hogy le is fekszik bármelyikükkel”.

Ennek ellenére nem tudunk olyan esetről, hogy emiatt bárki nyíltan konfrontálódott volna vele, az intézmény vezetőségével, vagy jelezte volna mindezt a hatóságok felé.

Már bőven Mónika esetének robbanása előtt is keringtek történetek: „Volt nála egy cigánylány, jó testfelépítésű, érett, kellett neki cipő a suliba. 12 éves volt, A. adta ki a ruhákat, és ott valami megjegyzéseket tett neki. A lány ki volt készülve, hogy A. rámozdult, és a nevelője jött mindenkihez, hogy a lány teljesen összeomlott. Ennél többet nem hallottam, a lányt aztán nagyon rövid időn belül el is vitték onnan” – meséli Ágota, egy volt önkéntes.

A. nem csak a diákokkal szemben lépte át a határokat. „Egy volt kollégám mesélte, hogy A. egyszer csak bement a szobájába, és lehúzta a nadrágját” – emlékszik vissza C. nevelő. Az esetet 2010 körülre datálja, 2014-ben pedig egy másik nevelőnő is jelezte ugyanennek a forrásunknak, hogy A. szexuálisan zaklatja. Mindez szóbeszéd maradt, nem léptek az ügyekben. A fentiek alapján az is feltételezhető, hogy A. éveken keresztül zaklathatta a rábízott nevelteket.

Jól látszik, hogy mennyire nagy szükség volna arra, hogy az alapítványon belüli hierarchikus viszonyokban ne a félelem kultúrája uralkodjon, és különösen hangsúlyos Böjte Csaba szerepe,

aki Mónika esetében bizonyíthatóan nem fordult a hatóságokhoz, vagy amennyiben ezt másra bízta, nem győződött meg arról, hogy az eset megfelelő kivizsgálást kapjon. Fájóan hiányzik egy olyan jelzőrendszer, amelyben retorziók kockázata nélkül jelezhetők a bántalmazási esetek.

Amikor A. családjával végül távozott 2016 februárjában, miután Böjte Csaba a Mónikához kötődő „vizsgálatok lezárultáig” felmondott neki, a család több forrás szerint „jó bőven összepakolt”. „Fogalmazzunk úgy, hogy a raktárban volt bizonyos mennyiség, mielőtt elmentek, és maradt valamennyi a távozásuk után” – teszi hozzá mosolyogva Judit, aki akkor az otthonban dolgozott. A. magával vitte az gyermekotthon egyetlen alapítványi terepjáró autóját is. Érthetetlen, hogyan tudta később a saját nevére íratni, hiszen időközben Hunyad megyeiről (ide van a Szent Ferenc Alapítvány bejegyezve), Maros megyei lett az autó rendszáma, ez pedig nem történhetett meg Böjte beleegyezése nélkül.

„Hát az egy régi autó volt, amit ő tényleg használt. Az elején nem az volt, hogy kirúgtuk, hanem azt mondtam neki, hogy amíg nem tisztázódnak ezek a dolgok, vegye úgy, mintha fizetés nélküli szabadságon lenne. De a munkaszerződését is felbontottuk” – magyarázta nekünk az autó átadásának körülményeit Böjte Csaba.

Szerinte aztán A., bár megvolt a lehetősége, hogy visszatérjen, nem élt vele, mert megviselték az „alaptalan vádaskodások”.

„Le kellett vetkőznünk alsónadrágra, és nyárfavesszővel vert meg mindegyikünket”

Miután a házaspár távozott az intézményből, egy rövid ideig hivatalosan maga Böjte Csaba lett a ház vezetője, majd Bojoievschi Éva vette át az irányítást. A rendszerszintű problémákat az is jelzi, hogy hiába hagyta el az otthont a bántalmazó, számos korábbi ártalmas vagy egyenesen abuzív gyakorlatok tovább éltek (ezekről lentebb bővebben szót ejtünk), és nem vezettek be komolyabb biztonsági mechanizmusokat sem. Évára a legtöbb nevelő ambivalens érzésekkel emlékszik vissza, legtöbbször azt róva fel neki, hogy bár sokszor szerette volna visszaszorítani ezeket a gyakorlatokat, ha konfliktust kellett vállalnia ezért a nevelőkkel, akkor nem tudta az autoritását érvényesíteni.

Tudjuk az is, hogy Bojoievschi Évára ebben az időben aránytalanul nagy teher hárult. Többször jelezte Böjte Csabának, hogy nem győzi egyszerre a megnövekedett mennyiségű papírmunkát, a nevelőkkel való kapcsolattartást és azt, hogy emellett a problémás gyerekekre is odafigyeljen, mégsem vettek fel mellé senkit segítségül.

Ő maga azt mondta nekünk, nem tud olyan esetekről, hogy nevelők bántalmaztak volna gyerekeket, de a nekünk nyilatkozó áldozatok és tanúk arról számolnak be, hogy A. 2016 eleji távozása után is gyakori maradt az agresszió a gyerekekkel szemben. Erről számolt be egy volt nevelt (nevezzük itt Péternek), aki különösen sokat mesélt arról, amit a Szent József gyermekotthonban megélt vagy aminek tanúja volt. Más nevelt társa is megerősítette nyilatkozatban nekünk az általa elmondottakat.

Péterrel múlt nyáron hosszabban, azóta többször személyesen és online beszéltünk, ő több mint tíz évet töltött Szovátán, 7 éves múlt, amikor odakerült. Nehézséget jelentett számára, hogy román családból származott, de másodikosként már magyar osztályba kellett járnia. Azt mondja, A. és B. rendszeresen bántalmazták, sokszor maradtak rajta külsérelmi nyomok, és több mint 15 nevelője volt az évek során.„Volt egy nevelő, akinek eltűnt a pénze, nem került elő sem a pénz, sem a feltételezett tettes. Ilyenkor mindenkit büntettek. Szólt a házvezető feleségének, le kellett vetkőznünk alsónadrágra, és nyárfavesszővel vert meg mindegyikünket” – idézi fel Péter a történteket.

Ezekről a problémákról nem mertek beszélni senkinek a házon kívül. Elmondása szerint egy nevelője különösen kegyetlenül bánt vele. Mikor visszabeszélt neki, az szólt a házvezetőnek, aki úgy megverte, hogy az ekkor 13 év körüli kisfiú bepisilt.

Ez a nevelő túlélte A.-ék botrányát, és drákói szigort vezetett be, iskola után nem engedte ki a gyerekeket a lakásból, több volt nevelő állítása szerint ágyléccel vert meg két kisgyereket, az egyik nevelt fejét benyomta a wc-kagylóba.

„Engem fizikailag nem bántott, de lelkileg tönkretett” – mondja Péter.

A napi ellátási nehézségek megmaradtak. Hajdú Vasile már A. távozása után került a Szent József gyermekotthonba karbantartónak, előbb napi nyolc órában, ingázva. A saját járgányát állította az otthon szolgálatába. Mikor az egyik szakácsnő balesetet szenvedett, Vasile feleségét, a Mónikának később segítő Hajdú Annamáriát is alkalmazni kezdték először szakácsnőként, majd konyhavezetőként.

Ani néni érzékletesen számolt be a konyhai állapotokról. Az olajat az elkészült ételekről, például borsófőzelék tetejéről felezték le, és egy ötliteres műanyag edénybe öntötték. Ott állt az olaj napokon keresztül, az új ételhez abból merítettek, ha szükség lett rá. „Amikor megnéztem, a borsó és a krumpli meg volt büdösödve.” Friss kenyeret nem szabadott volna a gyerekeknek adni, „mert abból sokat esznek”.

„Amikor először lángost sütöttem – képzeljétek el, hogy száz gyereknek, kézzel megdagasztva – megkentem tejföllel, és azt kérdezték tőlem, hogy az a finom fehér micsoda” – meséli Ani néni. Hiába hozta ki olcsóbban a menüt már konyhavezetőként, úgy, hogy a gyerekek friss ételt is kaptak minden nap, Csaba testvérnek ez nem tetszett.

„Azt mondta, az étel nem kell finom legyen, az arra van, hogy meg kell enni. Nem szabad lássák, hogy itt bőség van, azt kell lássák, hogy szűkölködünk.”

Az orvosi ellátás kapcsán is hasonló elutasításba ütköztek. Ha egy gyereknek fájt a foga, a nevelőknek hagynia kellett, nem volt pénz rá. Egy évben egyszer jöttek a magyarországi fogorvosok, és ha egy gyereknek tíz foga volt rossz, akkor aznap mind a tizet „megoldották”. „Mészárlás volt, nem tudtuk, már mit csináljunk, a hűtőből szedtük ki a fagyos padlizsánt, hogy azzal borogassuk. Ingyen volt, most kellett csinálni” – mesélik. A házaspár felmondásához végül a Böjte Csabával való konfliktus vezetett.

Böjte Csaba személyes felelőssége

Böjte Csabáról több volt nevelő és nevelt is megerősíti, hogy komoly indulatkezelési problémái vannak, nekünk nyilatkozó szemtanúk látták, hogy maga is megpofoz gyerekeket. A szerzetes kérdésünkre ez utóbbit határozottan cáfolta, azt viszont elismerte, hogy néha elveszíti a türelmét, és olyankor rá szokott kiáltani egy-egy gyerekre.

A gyermekek érdemjegyeire nagy hangsúlyt fektettek, így egy év végi misébe, amire meghívták a tanárokat és nevelőket is, Böjte Csaba beleszőtte, hogy hálát ad az istennek, amiért egy gyerek sem bukott. Miután szembesítették a tévedésével, másnapra összehívta a kápolnába a nevelteket. „Én sokkot kaptam attól, ahogyan beszélt, a lányok sírni kezdtek. Sosem felejtem el, egy lánynak, aki mentálisan sérült volt, speciális oktatásban lett volna a helye, azt mondta, hogy ha megbuksz ezentúl, visszaviszlek a szemétdombra, ahonnan összeszedlek, és olyan kurva leszel, mint az az anyád” – emlékezett vissza Hajdú Vasile.

A gyermekekkel szembeni visszaélésekre, mint eddig is láthattuk, már nem reagált Böjte Csaba ennyire élesen. A Hajdú házaspár szerint Bojoievschi Éva megpróbált fellépni az ellen, hogy egy nevelő büntetés gyanánt teljesen meztelenül sétáltatott fel-le a lépcsőn gyerekeket, és odahívta Böjte Csabát. Az viszont inkább próbálta meggyőzni a nevelőket, hogy ne foglalkozzanak az agresszorral. A családon belüli erőszakhoz hasonlította az esetet, sajátos módon érvelve a közbelépés ellen: „A végén a feleség megbocsát a férjnek, és te leszel bajban” – mondta a szerzetes.

„Kértem, hogy adja atyai szavát, hogy ha látom, hogy egy gyereket felmosónyéllel ütnek, akkor tovább kell menjek (…) ez a Jóisten elvárása tőlem mint keresztény embertől” – meséli Ani néni. Böjte visszakozott, hogy ő ezt nem állítja, és kérte Bojoievschi Évát, hogy akkor járjon utána az ügynek. „Mindenki meglepetésére Éva meg azt mondta, meghallgatta a gyerekeket, és C. bántja őket. Na jó, ezt meg kell akkor oldani, mondta Csaba testvér, aztán nem tudni, hogyan oldotta meg, C. a mai napig nevelő ott” – teszi hozzá.

Az epizódra Bojoievschi nem emlékszik, de Böjte halványan igen. Információnk szerint a nevelő megverte a gyereket, és annyira meghúzta a fülét, hogy azon szakadás keletkezett.

„Azt hallottam, hogy meghúzta a haját egy gyereknek. Elő is vettem C.-t, de ennek ellenére én úgy gondolom, hogy jó nevelő. (…) Kritikával kell hallgatni az ilyen jellegű dolgokat. Erre konkrétan emlékszem, volt valami a gyerek fülével” – mondta nekünk Böjte.

A kérdéses nevelővel, C.-vel is sikerült beszélnünk, ő azt nyilatkozta, 2017-ben volt az eset, amikor „rá volt hívva a gyerekvédelem”, de szerinte csak térdepeltetett egy gyereket, és ráütött a térdére vonalzóval. „A gyerekvédelem figyelmeztetett, és utána Böjte Csaba elmondta, hogy ha még egyszer ilyen történik, akkor ki leszek dobva.” Azt is állította azonban, hogy nem csak miatta vizsgálódott akkor a gyerekvédelem.

A Hajdú házaspár, de több nevelt is megerősítette, hogy ebben az időszakban több nagyon problémás nevelő is megfordult a háznál. Egyikőjük kitette a gyerekeket télen a napra „melegedni”, és mire észrevették, több gyereknek is elkékültek a végtagjai. De a pszichés problémák is kezeletlenül maradtak, hiába hangoztatta például egy nevelt azt, hogy őt megfigyelik.

Az erőszak és elhanyagoltság felszámolását nehezíti, hogy az otthonban alig volt olyan szakember, aki valóban értene a hátrányos helyzetű gyerekek viselkedési problémáinak és tanulási nehézségeinek szakszerű kezeléséhez.

Bojoievschi Éva elmesélte, hogy ő szeretett volna alkalmazni szakembert, de a „környéken nem volt megfelelő mennyiségű választék belőlük, és nem tudtak volna a jelentkezők fizetési igényének sem megfelelni”. Lajos erről így nyilatkozott: „A fizetés borzasztó volt, és hiába indokolták ezt azzal, hogy a lakás és az élelmiszer ingyen van, mert utóbbit is gyakran saját költségből kellett kipótolni”. Akadt olyan nevelő is, aki saját költségén, titokban főzött a gyerekeknek. Böjte Csaba nekünk is megerősítette, hogy nem érzi problémának az alacsony fizetést a lakhatás és étkezés biztosítása mellett. Az alapítvány életpályamodell keretében ajánlhat fel lakást, de erre senki nem tud alapozni.

Ha pedig mégis akadt jelentkező, a házvezetővel és Böjte Csabával beszélgettek csak, nem estek át komolyabb vizsgálaton,

pusztán a munkaügyi orvosnál a kötelező pszichológiai vizsgálaton, a román munkaügyi törvényeket ezzel kvázi betartva. Ez a pszichológiai felmérés azonban nem sokat ér: „Kérdeztek minden hülyeséget, hogy kínoznék-e állatokat, s ilyenek” – meséli C. nevelő.

Így nemcsak alkalmatlan, de veszélyes emberek kerülhettek a gyermekek közelébe, ebben pedig A. távozása után sem állt be változás.

„Csaba testvér felhívott, hogy jött egy nevelőjelölt, és többször is beszélgetett vele, meg elvitte több helyre. Neki az volt a stílusa, hogy beültette a nevelőnek jelölteket az autójába, és elvitte jó pár házhoz [gyermekotthonhoz – a szerk.] őket, beszélgettek, és akkor nem az van legalább, hogy 10-15 perces interjúk alatt kell dönteni. (…) Csaba testvér azt mondta, neki annyi mindent állított, hogy hány egyetemi diplomája van stb., hogyha a fele is igaz, nagyon jó nevelőt nyertünk. Gondoltam, ha már ilyen tanult, motiválhatja legalább a nagyfiúkat kicsit a tanulásban. Pár hét múlva kiderült, hogy éjszaka kocsmázni jár ki a fiúkkal. Felmondtam neki, elvitte azt a készpénzt, ami a gyerekek zsebpénze lett volna, aztán telt az idő, s egyszer csak jött a rendőrség, hogy nálunk dolgozott-e, mert egy szállodában elsikkasztott valamennyi pénzt” – meséli Bojoievschi Éva.

A nevelők ugyan elvégeztek egy kötelező pszhichopedagógiai képzést, miután munkába álltak – amit az alapítvány egy magáncég szolgáltatását igényelve biztosított nekik –, azonban erről is megoszlanak a vélemények. Van, aki úgy emlékszik, hogy körülbelül 10 éve a diplomát megkapni komoly feladat volt, de az elmúlt években előfordult az is, hogy egy nevelőt már készen várt a diploma, és kapott ugyan segédanyagot, amelyben benne voltak a gyerekjogok és a törvények, de vizsgáznia egyáltalán nem kellett.

Böjte Csaba az erre vonatkozó kérdésünkre válaszolva az utóbbi esetet a puskázáshoz hasonlította, és a vizsgázó felelősségét emelte ki: „Miért nem tette oda magát, hogy tanuljon?”. Szerinte ez az eljárásmód nem rá tartozik, ha „sofőrt akar alkalmazni, akkor nem azt nézi, ki állította ki a jogosítványt.” Ez a tanüggyel is így van, folytatja: „nyolcadik végén a gyerekek fele funkcionális analfabéta. (…) Én a saját gyerekeimet elküldöm iskolába, és tudom, hogy milyen az oktatást kapnak itt is, ott is, amott is. Vannak ilyen tanárok is, olyanok is.” Azt mondta, megvan a véleménye a jelenlegi oktatásról és a gyerekvédelemről is, de erről nem árult el többet lapunknak.

A dévai Szent Ferenc Alapítvány otthonaiban nem tudni, hány gyerek lakik jelenleg pontosan, az erre vonatkozó kérdésünkre egyelőre nem válaszoltak, ha megteszik, a cikket frissítjük. Egy következő cikkben pedig bemutatjuk az alapítvány gazdasági állapotát és tevékenységeit. Böjte Csaba azt mondja, főleg az általunk közölt cikkek miatt kevesebb a támogatójuk és egyre kevesebb kedve is van a gyerekvédelemhez.

„Akár ti, akár mások, szépen vállalják át. Én odaadom a kulcsot. Én így tudtam csinálni, erre ráment 30 év az életemből. (…) Ennyit tudtam adni, ez se kötelező. Kicsit úgy érzem magamat, hogy elmegyünk ötvenen egy kolduló gyerek mellett, én odamegyek, meghívom ebédre, és akkor mások azt mondják, hogy hát azért fizethetett volna előkelőbb vacsorát is.”

Ez a cikk a Journalismfund.eu támogatásával jött létre.