Tavaly nyáron Szabó Tündével és Cseke Péterrel írtuk meg (én magam az akkor még létező Azonnali portálra), hogy a dévai Szent Ferenc Alapítvány által üzemeltetett gyermekotthonok egyik nevelője tíz éven keresztül, 2007 és 2017 között, mintegy tucatnyi kiskorúval szemben követett el szexuális bűncselekményeket. Bár akkor még nagyon kevés emberrel sikerült beszélnünk ezeknek az otthonoknak a világából, de az már akkor is jól látszott, hogy az alapítványnál olyan rendszerszintű problémák állnak fenn, amelyek megteremtik a lehetőséget a gyerekekkel szembeni visszaélésekre.

Az 1993-ban erdélyi ferences szerzetesek által létrehozott alapítvány célja „segíteni a bajban, nehéz helyzetben lévő legkisebbeket”, iskolaházak és napközik mellett 22 bentlakó otthont működtetnek a szervezet honlapján olvasható leírás szerint.

Az, hogy mi történik azokkal, akik kisgyerekként bekerülnek a rendszerbe, gyakorlatilag csak az otthonok vezetőinek kompetenciáin és jóindulatán múlik. Sem az alapítvány belső ellenőrzése, sem az állami rendszer nem képes a gyermekek hatékony védelmét biztosítani, és nincs olyan mechanizmus sem, amely szűrné, hogy milyen jellemű emberek kerülhetnek a gyerekek közelébe.

A tusnádfürdői és kászonimpéri esetet feldolgozó cikkek megjelenése után mind én, mind az ügyeken dolgozó akkori kollégáim is több megkeresést kaptunk áldozatoktól és tanúktól is, sajnálatos módon azonban a Szent Ferenc Alapítvány otthonaira, és általánosabban a romániai és magyarországi gyerekvédelmi rendszerekre jellemző problémák feltárása ma is várat magára.

Az alapítvány otthonai közül többel kapcsolatban is súlyos visszaélésekről kaptunk információkat, de a szovátai Szent József gyermekotthon még ezek közül is kitűnt. Összesen több mint egy tucat volt nevelttel, illetve volt nevelővel sikerült beszélnünk, és legtöbben kaotikus állapotokról, súlyos és rendszeres gyermekbántalmazásokról számoltak be. Cikkünk első részében Bogár Mónika történetére fókuszálunk, akit elmondása szerint 15 évesen, 2015-16 fordulóján kényszerített szexuális aktusokra a gyermekotthon akkori vezetője. A férfit végül eltávolították az otthonból, de a hatóságokat a lány nevelésével megbízott egyetlen személy sem értesítette, és segítséget sem biztosítottak Mónikának a traumák feldolgozásához. A második fejezetben rávilágítunk a gyermekotthon belső viszonyaira, de némi rálátást nyújtunk az otthonon kívüli gyermekvédelmi rendszerre is.

A témán Szabó Tündével, az Átlátszó Erdély újságírójával együtt dolgoztunk, cikkünk publikációjával egy időben jelenik meg az övé is az erdélyi portálon. A legtöbb informátorunk, volt és jelenlegi nevelők, önkéntesek és több nevelt kizárólag anonimitás mellett volt hajlandó nyilatkozni, ezért nevüket megváltoztattuk. A cikkben és a beágyazott videóban Mónika részletesen beszámol az őt ért szexuális erőszakról, valamint számos más gyerekekkel szembeni abúzusról is szó esik, ami az olvasó számára felkavaró lehet.

„15 éves kislány voltam, nem tudtam, mit csináljak”

Mónika a cikkeink tavalyi megjelenése után vette fel velünk a kapcsolatot, majd Marosvárhelyen találkoztunk egy hosszabb beszélgetésre – ebből született az alábbi videó –, de felkerestük saját otthonában is egy Maros megyei faluban, és majdnem egy éve folyamatosan kapcsolatban vagyunk vele. Az alábbiakban az általa elmesélteket foglaljuk össze. A helyszín a székelyföldi Szováta, Maros megye, a Szent József gyermekotthon.

A lány jelenleg 23 éves. 14 évesen, 2014-ben került a Szent József gyermekotthonba. A nevelőszülei keresték a helyet, mivel otthon problémák adódtak, így jobbnak látták Mónikát egy biztonságosnak tűnő, szép gyermekotthonban elhelyezni. A lányt váratlanul érte a döntés, hirtelen költözött a szovátai intézménybe, ahol hátra került a „nagyokhoz”.

A szovátai otthon annak idején egy nagy udvaron, két külön épületben működött, körülbelül 100-120 gyerek élt ott. A 14 év alattiak úgynevezett családokban, egy hosszú épületben laktak, külön lakrészben, körülbelül 10–12 gyerek egy nevelővel.

Az épületegyüttes hátsó részében éltek a középiskolás gyerekek – ide került Mónika is –, rájuk A. és felesége, B. „vigyáztak”. A férfi emellett a ház vezetőjeként koordinálta az otthonban dolgozó összes nevelő, önkéntes és a többi dolgozó (szakácsok, karbantartó) munkáját is. Közvetlen felettese maga Böjte Csaba volt, aki az alapítvány elnökeként felel minden gyermekotthonért. Az adminisztrációs feladatokat az otthonban ekkor Bojoievschi Éva végezte, aki A. távozását követően a ház vezetője is lett 2016 és 2018 között, s szintén kulcsszerepet játszott a Mónikával történtek kezelésében.

Az elárvult vagy az otthonukból valamilyen okból kiemelt gyerekek ügyében a megyei Szociális Segélyezési Gyermekvédelmi Főigazgatóság (DGASPC) lép fel, de a szülők vagy nevelőszülők maguk is fordulhatnak ehhez a hivatalhoz, ha úgy látják, hogy nem képesek megfelelően ellátni a gyermek gondozását. A megyei igazgatóság ilyenkor megpróbálja a saját maguk által adminisztrált otthonokban vagy családi típusú elhelyezésben kezelni a helyzetet. Miklea Hajnal Katalin igazgató a Mércének viszont arról számolt be, hogy a megyei rendszer mindig maximális kapacitáson működik. Ilyenkor a hivatal szolgáltatásként igényel a különböző civil szervezetek, például a dévai Szent Ferenc Alapítvány otthonaiban helyet. Ezekben az esetekben, mint Mónika elhelyezésekor is, az otthon vezetője válik a gyerek gyámjává, azaz a szülői jogok gyakorlójává, a gyermekvédelem igazgatóságtól pedig valaki, sokszor maga az igazgató a vagyoni jogok gyakorlójává.

Mónika a vakáció alatt érkezett, kevés gyerek tartózkodott a házban, kijelölt nevelői pedig állítása szerint nem sokat tettek azért, hogy otthon érezze magát. B. például a konyhába, mosodába küldözgette a lányt, de ahelyett, hogy eligazította volna, csak kigúnyolta, hogy nem tudja, hol találja a helyiségeket. A gúnyolódás később is folytatódott, az fel sem merült, hogy baj esetén hozzá lehetne fordulni. A lány elmondása szerint B. agresszíven viselkedett a neveltekkel, „bárkinek bármikor megtéphette a haját”.

Szinte rögtön elkezdett a férj is „furcsán beszélni vele, kétértelműen. Ha lehajolt valamiért, mindig odament, és hozzáérintette a nemi szervét. Mikor átöltözött, mindig pont akkor ment be a szobába vagy a fürdőszobába.” Mónika szerint nem ő egyedül volt szexuális zaklatásnak kitéve, A. több más kamaszkorú lánnyal szemben is így viselkedett.

„Ezt bárkivel megcsinálhatta, mert ő volt a házvezető, nem mondhattunk semmit. Már megszokott volt” – teszi hozzá.

B. tisztában volt azzal, hogy a férje Mónikához próbál férkőzni, „figyeli őt”. A lány ennek tudja be, hogy egy alkalommal a feleség elvitte őt Magyarországra: nem akarta, hogy egyedül maradjon otthon A.-val. Rajta kívül a nevelő csak a kedvenceit válogatta be, őt a kirándulás alatt is többször megszégyenítette a többiek előtt.

2015 decemberében súlyosabbra fordult a helyzet. Mónika egy osztálytársával kiment cigizni. Késő volt, a többiek már aludtak. Amikor vissza akart osonni, A. már várta a nappaliban, nagyon leszidta, és azt mondta, másnap visszaviszi a gyermekvédelemhez.

„Én megijedtem, csak nemrég kerültem be oda, és azelőtt voltak rémhírek, hogy mi van ott, ha visszavisznek. Én megijedtem tényleg, ezt ő is látta rajtam biztos, lesütöttem a szemem, és indultam vissza a szobám felé. Amikor hallottam, hogy visszahívott, ott feküdt a nappaliban, le volt már minden villany kapcsolva. Azt hittem, [verés következik,] mert a fiúkkal is ezt szokta csinálni: először elküldi őket, visszahívja, és jól megveri őket. Azt hittem, azért hív vissza, hogy jól agyonüssön. Remegve mentem vissza, ott feküdt az ágyon, mondta, hogy térdeljek le. Nem tudtam, most mit akar, megfogta a kezem, odatette a nemi szervéhez, és mondta, hogy kezdjem simogatni meg verni neki. Eközben, mintha természetes dolog lett volna, elkezdett nekem magyarázni, hogy ha lefekszem vele, akkor nem fog visszavinni a gyerekvédelemhez. Utána visszamentem a szobámba, nem mertem mondani senkinek semmit. Azt mondta, ő a gyámom, akkor visz vissza, amikor akar” – meséli Mónika, hozzátéve, hogy a nevelő nagyon agresszív volt, mindenki félt tőle. A. máskor is bement a szobájába, amikor öltözött, fogdosta; próbálgatta, hogyan reagál a lány.

A karácsonyi vakáció alatt Mónika félt egyedül maradni az otthonban, de a nevelőszülei nem tudták fogadni. Egész nap az udvaron és a konyhában dolgozott, hogy ne kelljen a nevelői házban lennie, de este ezt nem lehetett elkerülni. A. halkan becsukta az ajtót, és vetkőzni kezdett, Mónikát pedig vetkőztetni.

„Lefeküdt az ágyra, és azt mondta, hogy kényeztessem őt, és orálisan elégítsem ki. Nem volt mit csináljak, tettem, amit mondott, mert féltem tőle, mert tudtam, hogy mire képes. Utána megtörtént az aktus, én ott ültem az ágyon, ő fogta magát, kirohant, bevágta az ajtót maga után. Egyszerűen nem tudtam mit csináljak, ott feküdtem meztelenül, cserben hagyva, meggyalázva. Betakaróztam és sírni kezdtem. Utáltam magam, szégyelltem magam, szégyelltem a testemet. Egy rongydarabnak éreztem magam, nem volt utána többet önértékelésem, nem volt már becsületem. Tudtam, hogy ha kiderül, akkor bajok lesznek. Ez nagyon megviselt, egyedül is voltam, nem volt senki a szobában, nem volt, akinek elmondjam, mindenki otthon volt. Amikor az ember magára marad egyedül a gondolataival, arra nincsenek szavak.”

A bántalmazás ezután minden este folytatódott Mónika visszaemlékezése szerint. A férfi hozta a kulcsot, halkan bezárta az ajtót, hogy a lány ne tudjon elmenekülni.

„A nappal eltelt, mert jó volt, mert lenn a konyhán a szakácsnő is rendes volt, szépen beszélt velem, és elvoltam. De amikor közeledett az este 6-7 óra, már reszkettem, minden bajom volt.”

Mikor a szobatársai visszaérkeztek a vakációból, Mónika szerint nekik is feltűnt, hogy valami baj lehet, ahogy a nevelőszüleinek is. „Látták rajtam, hogy nemigen beszélek, nem akarok látni senkit. Ők is kérdezték, de nem akartam elmondani, mert anyukám nagyon boldog volt. Ő abban a tudatban volt, hogy tényleg ott biztonságban vagyok, és hogy milyen jó helyet talált nekem. Nem akartam, hogy összetörjön a szíve, és utána saját magát hibáztassa úgy is, ha nem tudta.”

A. azután is próbálkozott, hogy elkezdődött az iskola, és megtelt a ház. Az esti közös imák után visszahívta a lányt, bezárta az ajtót. Közben Mónikának úgy tűnt, hogy aggódni kezdett, mindez kitudódhat, és a lány bizalmába próbált férkőzni, kedvesebb lett, kivételezett vele, még a feleségére is rászólt, amikor az bántóan viselkedett a lánnyal.

„Mondta is nekem, hogy nem akarja, hogy ő börtönbe kerüljön.”

A kivételes bánásmódot a többi nevelt is észrevette, és megharagudtak Mónikára.

Ez tipikus eleme annak az elterjedt bántalmazói magatartásnak, melyet groomingnak nevezünk. A gyermekkel visszaélő felnőtt barátságnak vagy szerelmi kapcsolatnak igyekszik beállítani a bántalmazást, azért, hogy a fiatal érzelmileg kötődni kezdjen hozzájuk, miközben el is szigeteli az áldozatot másoktól. A környezet pedig abszurd módon úgy keretezi ezeket az eseteket, mintha a fiatal lenne a felelős, ami a bántalmazás elleni fellépést is ellehetetleníti.

Amikor a lány ellenállt a nevelőnek, a férfi durván bánt vele, keményen dolgoztatta, azt éreztette vele, hogy ha nemet mond, akkor „vége az életének”. Mónika segítséget is kért, hogy megvédje magát. A téli vakáció végén a szomszéd szobában élő lány (nevezzük itt Csillának), korábban tért vissza a vakációról, mint a többi gyerek. Vele Mónika megosztotta, hogy mi történik, és megkérte arra is, hogy nyisson rájuk, amikor jelez. A terv nem sült el jól, A. ezután „csúful bánt” Csillával is, aki ezután Mónikára neheztelt.

Később egy másik, szintén az otthonban nevelt barátnőjének is beszámolt arról, hogy a házvezető szexuális együttlétre kényszerítette. Ő tavaly ősszel nekünk is megerősítette ezt: „Elmondta, hogy megtörtént közte és A. nevelő közt az a dolog. Kérdeztem, hogy milyen dolog, és elmondta, hogy le kellett vele feküdjön. És elmondta, hogy mindenfélét meg kellett neki csináljon. Undorító dolgokat.”

A volt barátnő ekkor élesen kérdőre vonta Mónikát, hogy „miért ment ebbe bele?”, mire a lány azt felelte, hogy „nem volt más választása”, A. azért tudta megfenyegetni, mert vissza tudja küldeni oda, ahonnan jött. Mónika zokogva megígértette vele, hogy nem mondja el senkinek, mert ebből baj történhet.

„És persze, hogy én sem akartam bajba kerülni, nem mondtam el senkinek”

– mesélte nekünk a fiatal nő, aki a történtek idején szemlátomást maga sem volt tisztában azzal, hogy mi számít erőszaknak, és ő is kiszolgáltatott volt A.-nak, így nem tudott Mónikának segíteni.

Nagy nehezen fény derül a sorozatos bántalmazásra

Azt, hogy ténylegesen hogyan tudódott ki a kiskorúval szembeni szexuális erőszak és bántalmazás, homály fedi. Mi csak arra tudunk hivatkozni, amit a különböző szereplők elmeséltek, de a beszélgetéseink során nem volt két olyan narratíva, amely ezen a ponton tökéletesen egyezett volna.

Valamikor 2016 elején robbant az ügy, amit Mónika szerint az válthatott ki, hogy A. rosszabbul bánt Csillával. A lány ezért kezdte el szerinte mások tudtára adni, mi történik a nevelő és közte, így jutott az a többi nevelő és az iskolai tanárok fülébe. (Csilla sajnos nem válaszolt a többszöri megkeresésünkre.)

Kérdésünkre az iskolaigazgató és a nekünk nyilatkozó tanárok is tagadták, hogy tudtak volna az esetről, bár Böjte Csaba is azt mondta nekünk, hogy közvetve jutott az információ hozzá, nem a gyermekotthonból értesítették, hanem „valakik az iskolában beszélték”. Bojoievschi Éva, aki ekkor adminisztrációs feladatokat látott el az otthonban, viszont úgy emlékszik, ő értesítette Csaba testvért, miután telefonon felhívta egy kollégája, azzal, hogy mit beszélnek az otthonban.

„Nem tudtuk, mit csináljunk, páran összegyűltünk megbeszélni. Ugye A. volt a házvezető, mi is reszkettünk” – mesélte nekünk Bojoievschi. „Ha egy lány odajön elpanaszolni, hogy mi történt, az más, de hogy vidáman elbeszéli, hogy hogy volt, mi volt. Nem tudtuk, hogy menőzni akar, vagy tényleg valami történt” – fogalmazott. „Én mondtam, hogy látom, hogy én vagyok a legbátrabb, elmondom Csaba testvérnek. Azt mondta, jön, és megbeszéljük a dolgokat.”

Akárhogy is történt, azt fontos leszögeznünk, hogy a román törvények egyértelműen fogalmaznak: ha az otthon személyzetének valamelyik tagjában felmerül a gyanú, hogy abúzus ért egy gyereket, nem a mérlegelés a dolga, hanem azonnal jeleznie kell az esetet az intézmény vezetőjének és a hatóságnak is.

Azt is hangsúlyoznunk kell, hogy a traumatúlélők különbözőképpen küzdenek meg az őket traumatizáló helyzetekkel, például megpróbálják eltávolítani maguktól azt, ami velük történt. Fontos segítséget nyújtanunk akkor is, ha valaki az őt ért erőszakról meglátásunk szerint „vidáman”, esetleg mosolyogva számol be.

Ami biztos, számos volt nevelt és akkori dolgozó megerősíti, hogy ezek után több kikérdezésre sor került, az otthonba pszichológust hívtak, megjelent Böjte Csaba is. A hozzánk jutott információk alapján azonban, az érintett felnőttek nem szakszerűen jártak el, hanem házon belül akarták felderíteni az ügyet, és eközben hibát hibára halmoztak.

Így például mielőtt Mónika találkozott volna a pszichológussal, A. félrehívhatta őt, és megpróbálta a vallomását befolyásolni, megígértetni vele, hogy tagadni fog.

„Álltam a szavamat és tagadtam, de a pszichológus hamar rájött, hogy nem mondok igazat neki, és megerősítette, hogy igen, ott valami nem volt rendben” – meséli Mónika a Kolozsvári Tiborral való találkozását. A név onnan lehet ismerős, hogy Kolozsvári volt annak a tusnádi Szent László gyermekotthonnak a vezetője, amelyben a bevezetőben említett K. Sz. nevelő több mint 15 kiskorúval szemben követett el szexuális bűncselekményeket. A férfit ezért 2022 júniusában alapfokon 30 év börtönbüntetésre ítélték, a döntés ellen fellebbezett, szabadlábon védekezhet.

Mónika visszaemlékezése szerint a pszichológussal való beszélgetés után néhány héttel A. és családja elhagyták az otthont. Ebben az időszakban, amelyet továbbra is egy fedél alatt kellett töltenie bántalmazóival, paradox módon csak a férfitól kapott védelmet. „A felesége azt mondta, hogy ki fog nyírni engem” – fogalmaz Mónika, aki szerint A. nem engedte a közelébe, mert tudta, hogy bántani fogja. A férfi ebben az időszakban is közeledett hozzá, de már nem az addig megszokott zsarolással, hanem próbált kedves lenni, azt mondta a lánynak, hogy szerelmes belé, és amennyiben tagadni fog, nem lesz semmi baj. Szakértők szerint gyakori probléma, hogy valakinek úgy kell bejelentést tennie és fellépnie a bántalmazójával szemben, hogy továbbra is ki van szolgáltatva neki, márpedig Mónika esetében ez a körülmény határozottan fennállt.

Az, hogy a hatóságok értesítése és a feltételezett áldozat védelme mennyire nem volt evidens, az akkortájt adminisztratív feladatokkal megbízott Bojoievschi Éva beszámolójából is kiderül.

A nő még Böjte Csaba érkezése előtt elvitte Mónikát nőgyógyászhoz. „Gondoltam, nyugodjunk meg mi is, Mónika is. Nem tudtam, hogyan vigyem úgy ki, hogy A. ne lássa. Egy boltban szakmai gyakorlatozott éppen, elmentem a családorvoshoz, kértem küldőpapírt. De féltem, ha bármi olyat mondok, akkor értesíti a hatóságokat, ezért azt mondtam, a lánynak fáj a hasa. Amikor aztán elmentünk a küldőpapírral a nőgyógyászhoz, és elmondtam neki, mire is van szükségem, majdnem leharapta a fejem, mondta, hogy ez nem így megy, a rendőrségre, majd a törvényszéki orvoshoz kell menni, ő csak azt vizsgálja meg, ami a küldőpapíron áll. Megvizsgálta a hasát, és megállapította, hogy nem terhes” – mesélte nekünk Bojoievschi.

Mónikát, aki saját bevallása szerint ebben az időszakban meglehetősen félt, az elkövető jelenlétében is szembesítették az otthonban terjedő információkkal a kápolnában. Majd miután Böjte Csaba A.-t „autókázni vitte”, hogy kiderüljön, mi történt – a házvezető persze mindent tagadott –, a lányt egy másik pszichológushoz, Kádár Annamáriához is elvitték a Dózsa György nevű településre.

Tavaly telefonon beszéltünk Kádár Annamáriával, aki úgy emlékezett vissza, hogy Mónika elmondta neki a történteket, ő meg jelezte Böjte Csaba felé, hogy jogi eljárás keretében kell fényt deríteni az igazságra. Ehhez képest Bojoievschi Éva úgy fogalmazott nekünk, hogy Kádár Annamária azt mondta Böjtének, „Mónikának valamilyen kapcsolata biztosan volt, de nem teszi a tűzbe a kezét, hogy A.-val lett volna”.

Hogyan lehetséges, hogy a rendkívül súlyos gyanú ellenére a gyermekek védelméért felelős felnőttek csupán félinformációkra hagyatkoztak, és napokig vagy hetekig nem történt érdemi lépés A. felfüggesztésére? A legtöbb információ feltehetően Böjte Csabához futott be, és úgy tűnik, mindenki azt várta, hogy ő lépjen a hatóságok felé az ügyben.

„Mi sosem mertünk volna nélküle ilyet meglépni, ez valahogy természetesnek tűnt, ő az alapítvány feje, akkor ő a felelős személy ebben az ügyben” – fogalmazott nekünk Zsuzsa, egy akkori nevelő, aki ma is a házban dolgozik.

A szovátai házban dolgozók szemlátomást nem tudták, mit is kellene tenniük, illetve tartottak a házvezetőtől, ez is közrejátszhatott abban, hogy hiába merült fel a szexuális erőszak gyanúja, az áldozat még csaknem egy hónapon keresztül a bántalmazója felügyelete alatt maradhatott. Bojoievschi Éva szerint maximum egy hét telt el aközött, hogy Csaba testvér kiérkezett Szovátára, beszélt a nevelőkkel, neveltekkel, nyomozott, majd A.-t elbocsátották. Csakhogy Mónika és más neveltek is úgy emlékeznek, hogy a téli vakáció vége, azaz január 3. után már kitört a botrány, és a hivatalos ügyészségi nyomozás szerint A.-t február 10-én bocsátották el. Nevelői forrásainktól is úgy tudjuk, hogy az elbocsátásra egy februári dévai gyűlés után került sor, ahol a házvezetők gyűltek össze.

Böjte nem érezte, hogy „drákói döntéseket” kéne hoznia

Böjte Csabát a korábbi cikkeinkben felmerült kérdések kapcsán már tavaly ősz óta kitartóan próbáltuk meginterjúvolni, de arra hivatkozva utasította el kérésünket, hogy a ferences rend megtiltotta neki, hogy nyilatkozzon. Olyan sajtótermékeknek azonban, ahol a kászonimpéri és tusnádi esetekkel kapcsolatban nem tettek fel kritikus kérdéseket, adott interjút, érintve ezt a témát is. Nekünk végül idén április elején állt kötélnek.

„Lementem Szovátára, elővettem mindenkit. (…) Ilyenkor egyik ezt mond, másik azt. Most így utólag mondja, hogy meg volt ijedve, de Mónika nekem [akkor] azt mondta, nem történt semmi. (…) Ezt is mondta, azt is mondta. Az ügyészség kézbe vette a dolgot, ennek örülök [az ügyészségi eljárás a szovátai körbekérdezés után több mint másfél évvel később indult meg – a szerk.]. Nem akarok én igazságokat kideríteni. A. azt mondta, hogy eszébe sem jutott ilyen. Azért is tűnik nekem nagyon furcsának, mert ő a feleségével és három gyerekével bent lakott az épületben. Én B.-vel is leültem, ő is azt mondta, hogy a férjében bízik, meg merne esküdni, hogy ilyen dolog nem történt. Két felnőtt nekem ezt mondja… Ha egy férfi félrejár, akkor a felesége kicsit ideges szokott lenni. Most akkor kinek higgyél? Végül is azt gondolom, én a hatóságoknak fogok hinni” – fűzte hozzá.

Visszaemlékezése szerint Kolozsvári Tibor és Kádár Annamária, a két pszichológus is azt mondta, hogy nem lehet kideríteni, mi is történt a házvezető és a lány között. Csakhogy Kádár Annamária, mint fentebb írtuk, nekünk azt nyilatkozta, ő egyértelműen jelezte a szerzetesnek, hogy az ügy a hatóságokra tartozik.

Böjte így folytatta: „Nekem ebben a dologban semmit nem kell hinnem. A hatóság véleményét szeretném én hallani. Akkoriban volt egy kivizsgálás, hogy milyen szintű volt az a kivizsgálás, megint nem tudom. Kaptam egy hivatalos értesítést arról, hogy az egész csak egy »gyermeki vicc« volt. Most erről megint mit mondjak? Én a mai napig is hajlok arra, hogy ez a háromgyerekes családapa tényleg igazat mondott nekem. Most hogy ott tényleg mi történt, mi nem történt… Nem tudom, nem tudtam ennél jobban ezt kideríteni.”

A ferences szerzetes sajátosan kezeli a kronológiát, hiszen a hatóságok jóval később kezdtek vizsgálódni, az áldozat bejelentése nyomán: a lány ugyanis végül maga tett feljelentést 2017 októberében a szovátai rendőrségen. Elindult a nyomozás, de senki nem nyilatkozott az otthonból, még Csilla sem, aki rájuk nyitott, a szintén megkeresett A. pedig tagadott. A lánynak addigra már nem maradt más bizonyítéka. Kádár Annamária azt mondja, őt nem keresték meg a hatóságok. Arról nincs információnk, hogy a gyerekeket és Mónikát elsőként meghallgató másik pszichológus, Kolozsvári Tibor tett-e vallomást az ügyben, a Hargita megyei politikus többszöri megkeresésünkre sem válaszolt. A nyomozást lezárták, és azt állapították meg, hogy Mónika „gyermeki viccből” állítja, hogy bántalmazták.

Böjte maga tehát nem tett bejelentést, azt mondta, Bojoievschi Évára bízta, hogy szóljon a gyámhatóságoknak. „Úgy gondoltam, hogy nekem ennél több dolgom nincs ezzel kapcsolatban” – fogalmazott nekünk. Bojoievschi viszont, akit tavaly az év második felében kétszer is meginterjúvoltunk Marosvásárhelyen, a Mércének azt nyilatkozta, azt hitte, Böjte fogja értesíteni a hatóságokat, így ő nem szólt senkinek.

A hatóságokat tehát a gyermek biztonságáért és védelméért felelős személyek közül senki sem értesítette.

Amikor megkérdeztük Böjte Csabát, hogy miért nem követte a törvények előírását, azt mondta, „nem volt meggyőződve, hogy a vádak igazak”. Amikor szembesítettük azzal, hogy a törvény nem azt kéri, derítse ki az igazságot, hanem jelentse a hatóságoknak akkor is, ha a bűncselekmény gyanúja felmerül, a szerzetes azt mondta: „Én akkoriban ezzel nem voltam tisztában.”

Elmondása szerint ő mondott fel A.-nak, míg „ez a nyomozás nem zárul le”. Nem világos azonban, hogy miféle vizsgálatról beszél, hiszen a hatóságok nem folytattak ilyet, és az általunk megkérdezett akkori nevelők azt mondták, ők is csak feltételezésekből indultak ki. Nem tudunk arról sem, hogy A. távozása után vizsgálat folyt volna az otthonban.

Az A.-val szemben tehát 20 hónappal később, 2017 őszén elindított hivatalos nyomozást lezáró dokumentum tanúsága szerint a nevelő 2016. február 10-én távozott az otthonból. Ezután sem az általa nevelt kamaszok, sem a pedagógusok nem kaptak segítséget, előbbiek a traumák feldolgozásához, utóbbiak a hasonló esetek kiszűréséhez, kezeléséhez. Mindezt annak ellenére, hogy közel sem csak Mónika volt érintett: a nekünk nyilatkozók szerint A. és B. olyan közeget teremtett, amelyben a gyerekek bántalmazása mindennapossá vált. Mint az cikkünk második részéből kiderül, még az sem volt titok a nevelői közösségben, hogy A. szexuálisan zaklatja a rábízott nevelteket, de még a nevelőket is. A jelenleg is az otthonokban dolgozó nevelőktől viszont úgy tudjuk, hogy tavaly nyár óta, az akkori cikkeink megjelenése óta már kapnak ilyen jellegű képzéseket.

Mónika sokáig nem kapott segítséget

Pedig Mónikának ekkor talán mindennél jobban szüksége lett volna szakértő segítségére és támogatásra. A szobatársai őt okolták A. távozásáért, „utálták”. A lányt senki nem kérdezte meg arról, hogy van. Magába fordult, feketében járt, az indulataival küzdött. Amikor már nem bírta tovább, bekopogtatott Böjte Csabához – Mónika szerint ők a botrány robbanása után külön nem is beszéltek.

„Őszintén elmondtam neki, hogy mi volt, és hogy volt. Ő közben egy szót nem szólt, annyi, hogy feloldozott, utána berohant a szobájába, és azt vágta hozzám, azt éreztette velem, hogy ki nem állhat engem, (…) miattam kellett a barátját kidobnia. Mintha ezer kést döftek volna belém, annyira rosszul esett, úgy fájtak Csaba testvér szavai. Pedig ő volt az utolsó reménységem, hogy ő legalább hinni fog nekem. Ha már mindenki más nem.”

A lány öngyilkos akart lenni, vagdosni kezdte magát. Úgy emlékszik vissza, hogy az iskolában, a városban is beszéltek róla, megvetették, ő pedig a szemét lesütve járt, egyedül maradt. „Azt éreztem, hogy nincs helyem a földön, nem akartam tovább élni abban a tudatban, hogy mindenki úgy néz rám, mint a véres rongyra” – mondja Mónika.

Ennél a pontnál fontos megjegyezni, hogy sok gyerekkorában bántalmazott (fiatal) felnőtt küzd az öngyilkosság gondolatával. Az elszenvedett trauma sokszor annyira mély nyomokat hagy a túlélőkben, hogy néha érthető módon érzik úgy, nehéz vagy csaknem lehetetlen mindezzel együtt élni.

Nevelők jöttek-mentek a szovátai házban, Mónika önpusztítása folytatódott, egyre rosszabbul lett. Magát okolta a történtekért, törte magát, hogy mit tehetett volna, miért érdemelte ezt ki, miért nem vitték inkább vissza a gyermekvédelemhez. Szerinte a legutolsó pillanatban „hallgatta meg Isten a segélykiáltását”, és megérkezett a házhoz Ani néni a családjával. Hajdú Annamária szakácsnőként kezdte az otthonban a pályafutását, de hamarosan maga is nevelő lett: férjével együtt átvették A. és B. helyét a kamaszok felügyeletében.

„[Ő mutatta meg, milyen] a feltétel nélküli szeretet. Ő nem ítélt el soha. (…) Ő tényleg szeretett, soha nem nézett le engem, úgy, mint az egész város és az egész alapítvány”

– sírta el magát először az interjú során Mónika. „Soha nem mondta azt, hogy én hallgassak, mert csak egy ócska ribanc vagyok. Ő mindig megértett engem.”

Hónapokon keresztül minden nap foglalkozott a lánnyal. Mikor Mónikának dührohama volt, és senki nem mert közel menni hozzá, Ani néni hosszan megölelte, amíg meg nem nyugodott. A lány nagyon megszerette a házaspárt.

„Utána napról napra csak erősebb és erősebb lettem, és fel tudtam állni. Tényleg nagyon nagyon mély pontból teljesen fel tudtam állni, és én ezt neki köszönhetem. Mert ha ő nincs, akkor én sem lennék már sehol. (…) Nem tudnám most sem elmondani, hogy mi volt, és hogy volt.”

Hajdú Annamária és férje szerint, akiket tavaly ősszel marosvásárhelyi házukban kerestünk fel, ekkor a gyermekotthonban már nem kételkedtek abban, hogy a nevelő súlyosan visszaélt Mónikával:

„Amikor odakerültünk, minden nevelő arról beszélt, hogy A. mit tett, senki előtt nem volt titok a szexuális bántalmazás. Egyetlen személy nem volt, aki azt mondta volna, hogy ez nem így történt meg.”

Ennek ellenére Mónika csak a Hajdú házaspártól tudta meg azt is, hogy ha A.-t feljelenti, abból „lehet ügy”, és nem kell többet attól félnie, hogy a férfi ismét megtalálhatja. A. ugyanis hiába távozott az gyermekotthonból, előfordult, hogy továbbra is zaklatta és az utcán követte a lányt autóval, ezért Mónika nem mert egyedül iskolába járni. Ezt Mónikán kívül egy, akkor a városban élő szemtanú is megerősítette nekünk.

Mónika végül 2017 nyarának végén távozott az intézményből. Méghozzá azért, mert Böjte Csaba másik otthonba akarta vitetni Segesvárra, és azt hallotta, hogy a szerzetes vissza akarja hozni A.-t a házba. A lány úgy meséli, hiába szerette volna elvégezni az iskolát, nem akart sem más intézménybe kerülni, sem ismét A. közelében lenni. Mónika ezért inkább elszökött, és a szomszédos falu egy erdős részén bujkált a barátnőjével. A testvére vitte végül haza a nevelőszüleihez, holott az elhelyezése még mindig a Szent József gyermekotthonba szólt, így jogilag az otthon volt érte felelős.

Böjte a gyermekvédelemre és az iskolára mutogat

Böjte Csaba a Mércének azt nyilatkozta, hogy a felelősség elsősorban nem az alapítványé azokban az esetekben, ha az otthonokban a gyerekekkel történt visszaélésekre nem derül fény, hiszen egy teljes rendszer vigyáz már rájuk. Kiemelte, hogy az otthonokat rendszeresen tüzetesen ellenőrzik a gyermekvédelem szakemberei, az iskolák pszichológusokat alkalmaznak, az orvosok ellátják a gyerekeket, még a nevelőket is felkészítik az esetek kiszűrésére.

Ezzel szemben volt és jelenlegi nevelők is azt mondják, hogy a gyerekvédelemtől csak évente néhányszor jelentek meg, többször leginkább a papírokat ellenőrizték. A tisztánlátást nehezíti, hogy sokszor a rendszerben dolgozó nevelők nem tudják megkülönböztetni, melyik ellenőrző szervezet is érkezett hozzájuk látogatóba, hiszen a Szociális Segélyezési és Gyerekvédelmi Főigazgatóság (DGASPC) mellett a Szociális Kifizetési és Ellenőrző Ügynökség (AJPIS) az, ami például az otthonokat akkreditálja. Az előbbi a megyei tanács, az utóbbi a munkaügyi minisztérium alá tartozó szervezet. Miklea Hajnal Katalin, a DGASPC megyei igazgatója tavaly őszi megkeresésünkre a Mércének azt mondta, nekik nincs is lehetőségük szociális szolgáltatásokat ellenőrizni, azt az AJPIS végzi.

„Három havonta nekünk is kötelességünk monitorozni a helyszínen az otthonok tevékenységét, de ezt nem úgy kell elképzelni, mint egy ellenőrzést, bár elbeszélgetünk a gyerekekkel, alkalmazottakkal” – mondja Miklea, hozzátéve, hogy büntetni – amennyiben rendellenességet talál – viszont csak az AJPIS tud, és ilyenkor minden felelősség a szociális szolgáltatóra hárul. Azt állítja továbbá, ha az AJPIS ellenőrző szerve problémát észlel valamely gyerek kapcsán vagy a szolgáltatóval, akkor értesítik a gyerekvédelmet, akik megteszik az ilyenkor szükséges lépéseket.

A. idejében nem is volt minden gyerek hivatalosan és jogilag elhelyezve a szovátai otthonban. A Maros Megyei Szociális és Gyerekvédelmi Igazgatóság 2016-os jelentése a gyermekotthonban negyven neveltet tart számon, holott minden forrásunk megerősíti, hogy valójában 100-120 között ingadozott az ott élők száma.

„Volt olyan, hogy jöttek a gyerekvédelmisek, akkor azokat a lakásokat, ahol plusz ágyak voltak, vagy nem úgy nézett ki a lakás, bezártuk, azt mondtuk, a nevelő nincs az otthonban, így nem nézhették meg. Ilyenkor valaki értesítette az otthont az ellenőrzés előtt, évente amúgy is csak egyszer-kétszer jártak. Minden le volt kenyerezve, soha bajt nem találtak”

– meséli Lajos, egy volt nevelő, aki szintén A. vezetése alatt dolgozott az intézetben.

Arról is beszámoltak nekünk, ha helyszínre érkezett a gyámhatóság, előfordult, hogy három nevelő három felé indult a városban „sétálni” a gyerekekkel a házvezető utasítására. Van, aki szerint a gyerekvédelem nagyon is tudta a valós számokat, de mivel országosan probléma volt az elhelyezésekkel, inkább szemet hunytak a gyerekek érdekében. Miklea Hajnal Katalin azt mondta nekünk, ő nem tud arról, hogy a gyermekvédelem kiérkezésekor „sétálni” vitték volna a gyerekeket Szovátán.

Bojoievschi Éva ugyanakkor azt mesélte, hogy akkoriban változott a gyerekvédelmi törvény, amikor ő átvette az intézményt, és a gyerekvédelem szólt, hogy rendezni kell minden gyerek elhelyezési (plasament) dossziéját. Szerinte a gyerekvédelem is tisztában volt vele, hogy addig a papírok nem voltak rendben, de türelemmel viseltettek az otthon felé. Azt viszont többször emlegették, hogy amennyiben nem oldják meg a helyzetet, úgy az otthon elveszítheti a licenszét is. A volt házvezető azt is hozzátette, hogy sokáig ő volt az otthon gyerekeinek az esetmenedzsere, és csak később derült ki, hogy ezt nem kellett volna vállalnia, hiszen a gyerekvédelemnek kötelessége minden gyerek mellé esetmendzsert kinevezni.

Amikor 2017-ben Mónika távozott az otthonból, ő és Hajdú Annamária is próbálták az abúzusokat és az elhanyagolást bejelenteni, hivatalos panaszt tettek a gyerekvédelem marosvásárhelyi központjában. Mónika azt meséli, azóta sem értesítették arról, mi lett a vizsgálat eredménye, pedig többször kérte is, hogy belenézhessen a dossziéjába. Miklea Hajnal Katalin azt válaszolta megkeresésünkre, hogy a gyerekeket érintő ügyekről nem adhat ki információt, az általa vezetett hivatalnak azonban nem kötelessége a panasztevőket tájékoztatni a vizsgálatuk eredményéről. Ha viszont hivatalos kérvényt adnak be, és megjelölik pontosan, hogy mire kíváncsiak, akkor megkapják az információkat.

Mónika az elmúlt időszakban igyekezett minél több bizonyítékot találni a vele való bánásmódra, a segesvári ügyészségen pedig próbálja elérni, hogy nyissák újra az ügyét. A lány ezért szeretett volna hozzáférni az otthonban nyilvántartott dossziéjához is, de kiderült, hogy az nincs meg. A jelenleg ott dolgozó nevelők szerint a dokumentum Bojoievschi Évánál maradhatott, mert házvezetőségének vége felé már nem lakott az otthonban, így sok iratot vitt haza, és elkallódhatott nála. Bojoievschi azt állítja, jól tudta, hogy tilos iratokat kivinni az intézményből, így soha nem is tett ilyet, szerinte a dossziénak meg kell lennie. Az otthonoknak kötelező a felügyeletük alatt élő gyerekek dossziéját állandóan aktualizálni, miután pedig a neveltek távoznak az intézményből, ezeket a dokumentumokat archiválni kell – törvényszegésnek számít, ha Mónika dossziéja elveszett. Miklea Hajnal Katalin nyilatkozatában megerősítette a Mércének, ha valóban nincs meg a dosszié, Mónikának lehetősége van perben felelősségre vonni az intézményt.

A szovátai intézetbe gyermekorvos sem gyakran járt be, csak akkor látta a gyerekeket, ha a nevelők a vizsgálatokra vagy kötelező oltásokra vitték őket.

„Ha behívtam, hogy nézzen meg egy gyereket, mert kiütései lettek, közel sem ment hozzá, megállt a szoba ajtajában, és azt mondta, biztos rühös. Mondtam, hogy nem, valószínűleg rosszat ehetett”

– mesél a „konzultációkról” Áron, aki jelenleg is nevelő. Így nehéz lett volna észrevenni a külsérelmi nyomokat. Az otthon néhány éve megvált a háziorvostól, úgy tudjuk, a mostani, Bojoievschi Évát követő házvezető nem volt elégedett vele.

A Domokos Kázmér Szakközépiskolában, ahova Mónika járt, a tanárok és az igazgató is tagadták nekünk, hogy hallottak volna a lánnyal történt bántalmazásról. Vass Ferenc igazgató azt mondta, arról jutottak hozzá felkavaró pletykák, hogy A. a gyerekekkel gondoztatja az állatait, de mikor rákérdezett a férfinél, az tagadta. Szerinte általában nincs különösebb probléma az otthonból jövő gyerekkel, ha meg van, azt konstruktívan meg tudják oldani a nevelőkkel.

„Ha a gyerek nem viselkedik jól, akkor a szüleinek szólok. Régen én is adtam egy-két pofont, de mióta nem szabad, meg rám hívták a rendőrséget, már nem csinálom. Inkább az apjuknak szólok, ő otthon megoldja” – mondja.

A változásokról egyelőre főleg szóbeszédek keringenek

A tavaly megjelent cikkek hatására a romániai ferences rend vezetője bejelentette, hogy belső vizsgálatot indítanak a gyermekotthonok működésével kapcsolatban. Urbán Erik azt nyilatkozta nekünk, a vizsgálat abból állt, hogy elbeszélgettek Böjte Csabával, mert csak annyiban van hatókörük, hogy Böjte Ferenc maga is ferences szerzetes. Mivel a ferencesek közül senki más nem tagja a kuratóriumnak, a rendtartományi főnök szerint ennél tovább nem is terjedhetett a vizsgálat, és további részleteket nem volt hajlandó közölni arról, hogy morálisan felelősnek találták-e Böjte Csabát.

„Lettek lépések téve, lettek házak bezárva, átalakítások” – mondja Urbán Erik. Ezzel kapcsolatban kérdeztük Böjte Csabát is, aki azt mondta, Urbán Erikkel abban egyeztek meg, hogy bezárja a „problémás házakat”. Erről bővebb tájékoztatást nem adott, de annyit elárult, hogy ahol lehet, megpróbálják átadni az önkormányzatok fenntartásába az általa létrehozott gyerekotthonokat. Ez egy esetben már végbe is ment, a Hargita megyei Karcfalván, egyelőre nem tudunk arról pontosabbat, hogy miként. Sőt, az alapítvány dolgozói között is nagy a bizonytalanság, csak szóbeszédek keringenek arról, mi fog történni a szervezeten belül. Volt olyan nevelő, aki tőlünk próbált érdeklődni, van-e bővebb tudásunk erről.

Mónika azért állt a nyilvánosság elé, mert sokáig azt hitte, csak a szovátai otthonban történtek visszaélések, de miután tavaly nyáron megjelentek az impéri és tusnádi gyermekotthonokban történt abúzusokkal kapcsolatos írások, ráébredt arra, hogy a Szent Ferenc Alapítványnál másokkal is történhetett visszaélés, és azt szeretné, ha a nyilvánosság segítségével ez többet nem fordulhatna elő.

A szövegben szereplő egykori házvezető és felesége többszöri megkeresésünkre sem volt hajlandó nyilatkozni.

Szeretnénk megköszönni Winkler Zsuzsannának, a NANE önkéntesének a cikk szerkesztéséhez nyújtott segítségét.

Ez a cikksorozat a Journalismfund.eu támogatásával jött létre, második része itt olvasható.