Mivel az idei évben azzal teltek a mindennapjaim, hogy magyar munkavállalókkal beszélgettem a közös problémáinkról, több száz olyan kollégát, barátot, dolgozót ismerhettem meg, akiknek mind nagyon hálás vagyok, mert rengeteget tanulhattam tőlük. 2025-ben 4 nagy tanulsággal lettem gazdagabb, amiket – a titoktartási kötelezettségem betartása mellett – olyan fontos, a társadalomtudomány által is leírt jelenségeknek tartok, amelyek nélkül nem érthető meg a mai Magyarországon a munka világa. Ezzel együtt a személyes élettörténetem minden szála is ehhez a helyhez vezetett, ezért is vagyok különösen hálás azért, hogy ma ezt a munkát végezhetem.

Azért sem tudok külső, elemzői látásmóddal tekinteni ezekre a tanulságokra, mert amikor a sajtgyárban, a csavargyárban, a kertészetben, az ügyvédi és közjegyzői irodában eltöltött éveimre gondolok, akkor rájövök, hogy valójában azokat a munkahelyeket is átszőtték ezek a tanulságok – mondhatni általánosak. Ez tehát inkább egy személyes írás.

1. Egyedül nem megy, de a közösségi szerepvállalás kockázatos azoknak, akikre ma a leginkább szükségünk lenne.

A mai Magyarországon óriási kockázatot vállal az, aki munkás háttérrel közösségi szerepet vállal, pedig erre van a legnagyobb szükségünk! Nem azokra gondolok, akik az elitbe születtek, tehetős körülmények közé és rendelkeznek azzal az anyagi és kapcsolati védőhálóval, ami lehetővé teszi számukra azt, hogy olyan közéleti szerepet vállalhassanak, amiből a legtöbbször már nincs visszaút.

Magunkról beszélek, akik rengeteg lehetőségtől vágták el magukat azzal, hogy a közösségépítő munkát választották a versenyszféra helyett. Én például már valószínűleg sosem leszek multis jogász, mert meghoztam azt a döntést, hogy a tudásomat a kiváltságos kevesek érdekei helyett a dolgozói tömegek javára fogom használni és ez a döntés következményekkel jár.

Pedig mennyit mondogattam magamban a sajtgyári csomagolószalag mellett, hogy Római jog szigorlatból elsőre át fogok menni, és majd lesz egy kényelmes jogászmelóm, ahol legalább a hátam nem fáj a rosszul beállított gépektől és a rossz minőségű munkavédelmi cipőtől. Pár nappal később viszont egy olyan tragikus munkahelyi baleset történt a műszakomban a vezetői mulasztások miatt, ami örökre megváltoztatott bennem valamit.

2. A dolgozók igenis szolidárisak egymással, amit a tőke ki is használ, a fő kérdés az, hogy ez hova csatornázódik.

A hétköznapi beszélgetésektől kezdve egészen a komoly tudományos jellegű értekezésekig találkozhatunk olyan szólamokkal, miszerint – különösen a magyar – munkavállalók nem szolidárisak egymással, atomizált és individualizált világban élünk, ahol mindenki csak a saját pecsenyéjét sütögeti, nincs itt összetartás, csak egyéni érdekérvényesítés és karrierutak. Nyilván léteznek ilyen esetek is, de a nagy kép és az általános jelenség korántsem ez.

A valóság az, hogy sokkal jellemzőbb az áldozathozatal, az elvállalt túlóra, az elvállalt ingyenmunka akkor, amikor a kollégáinkat nem akarjuk cserbenhagyni.

Ebben a formában ez világosan a tőke érdeke, nálam sokkal okosabb emberek sokkal többet írtak már arról, hogy az egész gazdasági rendszerünket az tartja életben, hogy – jellemzően nők – mennyi ingyenmunkát végeznek és mennyi személyes áldozatot hoznak a közösségi célokért, amivel pillanatnyilag megmentjük ugyan egymást, de ugyanakkor be is betonozzuk a fenntarthatatlan helyzeteket. Ha nem lennénk szolidárisak egymással, ezt egyáltalán nem csinálnánk, a helyzetünk abszurditása ebben áll: emberi lényként egyszerűen antropológiailag kódolva van bennünk a szolidaritás, a közösségi létért való áldozathozatal, de ezt minden cseppig ki is tudják facsarni azok, akiket a legközösségellenesebb, egyéni célok vezetnek.

3. A szakszervezetiség nem a múlt, hanem a jövő.

Érik kritikák a létező szakszervezeti intézményrendszert, ezekből csupán a jószándékú „baráti tűz” az, amivel érdemes foglalkozni. Hogy nem hatékony, semmit nem csinálnak, nincsenek sztrájkok – és még sorolhatnám.

A valóság azonban az, hogy ezekben az intézményekben sok olyan ember dolgozik, aki az előző pontban leírt óriási áldozatot meghozta bármiféle anyagi előny ígérete nélkül. Vannak, akik páriákká váltak a saját munkahelyükön csupán azért, mert úgy döntöttek, hogy kiállnak másokért is, és szakszervezetisek lettek. Ők nap mint nap azon fáradoznak, hogy azok a szakszervezeti vívmányok, amiket az elődeink kiharcoltak, betartásra kerüljenek és minden dolgozót egyenlően megillessenek.

Ők azok a mindennapi hősök, akik rengeteg lemondás és áldozat árán végeznek egy olyan kemény melót, amit minden fronton nehezít a tőke, a gazdasági rendszer, a gazdasági szereplők és a kezükben tartott jogi környezet, ami az Unió legkizsákmányolóbbja és nehezíti a kollektív érdekérvényesítést.

A nyakunkba szakadó válságok korában az olyan erős munkahelyi közösségeké a jövő, amelyek a verseny helyett a szolidaritáson alapulnak. Csak az erős szakszervezeti jelenlét lesz képes ellenállóvá tenni a válságokkal szemben a munkahelyeinket és megőrizni azokat az értékeket, amelyek miatt valamelyest élhető marad egy munkahely és elképzelhető a jó élet. Azért, mert rajtunk kívül ez egyszerűen senkinek nem az érdeke.

Ezek a közösségek azonban nem egyik napról a másikra szerveződnek, így az sem megy csettintésre, hogy változást tudjanak elérni.

Ez hosszú évek munkája, amiben együtt újratanuljuk a közösségi érdekérvényesítést egy olyan környezetben, amiben szinte minden külső körülmény ez ellen dolgozik.

4. Az AI és az automatizáció nem a jövőben fogják elvenni a munkáinkat, hanem már elvették és ezen nem mi, dolgozók nyerünk.

Az a helyzet, hogy a kereskedelemben és a jog világában is rengeteg olyan munkahely tűnt már el csendben annak köszönhetően, hogy a munkáltatók kizárólag a profitérdekeket szem előtt tartva spórolásra és leépítésekre használnak minden technológiai vívmányt, legyen az éppen AI, vagy bármilyen trending fancy szó. Az automata pénztárak megjelenése az emberi segítség helyett, a bérszámfejtés, vagy éppen a belépő szintű asszisztensi, gyakornoki munkák tűnnek el a piacról ennek köszönhetően. Ez leginkább éppen azoknak az alapból is sérülékenyebb csoportoknak nagy érvágás, akiknek ez egy stabil belépési pont vagy megtartó erő lehetett a munka világában.

Ahhoz, hogy ezeket a technológiai újításokat ne a dolgozói réteg és különösen ne a sérülékeny csoportok érdekeivel szemben használják a gazdasági szereplők, égető szükség van az erős szakszervezetekre.

Az én kívánságom ezért jövőre az lenne, hogy ha teheted, keresd meg a munkahelyeden működő szakszervezetet, csatlakozz hozzánk és dolgozzunk tovább együtt azon, hogy megőrizzük azokat az értékeket, amikkel ma elképzelhető egy jó élet!