A hajléktalanok, a függők, a kórházban hagyott babák, a perifériára szorult, nehéz sorsú gyerekek valójában ugyanannak a polipnak a különböző karjai, amit a kormány a jó öreg rendőrségi gumibotozással próbál karbantartani.

Komikus lenne, ha nem lenne ennyire szomorú az egész: ezek a társadalmi problémák nyilvánvaló módon összefüggenek – például a 40 év alatti hajléktalanok közel fele korábban állami gondozott volt, akik nagykorúvá válva egy szebb élet reményében kiléptek az intézmény ajtaján, utógondozás hiányában pedig egyből hajléktalanná váltak. Közben a bűnelkövető fiatalok körében az államra bízott fiatalok aránya messze felülmúlja a társadalmi arányukat – Kovács Vera adatai szerint

a bűnelkövető fiatalok harmada élt a bűnelkövetés idején gyermekvédelmi intézményben vagy nevelőcsaládban.

És hát mivel lehetne egy nyomorúságos életet túlélni, ha nem alkohollal és biofűvel. A biofűben az a megdöbbentő, hogy amikor függők élményvilágát elemezték magyar kutatók, a szerhasználók kifejezetten pocsék élményekről számoltak be. Míg a sima marihuána kellemes érzéseket vált ki az emberből, szintetikus párja pszichotikus-paranoid módosult tudatállapotot okoz. Most gondoljunk bele, sokan egy ilyen szerre függenek rá, mert még ez is jobb, mint az életük. Az, hogy az olcsó biofű, amit egy élhető polgári életet élő ember magától sosem fogyasztana, folyamatosan tör felfelé, nem valamiféle morális törést mutat az országban, hanem egyszerűen az élhetetlen életek számának növekedését jelzi.

És legvégül egy nehéz szociális helyzetben lévő vagy mélyszegénységben élő ember gyerekével mit fog tenni az állam? Elveszi, hiszen szülőjét alkalmatlannak tartja a nevelésre, majd beteszi a gyerekeket az ugyanazokat a társadalmi jelenségeket újratermelő állami gondozásba. Igaz, szociális alapon jogilag elég kétes gyereket elszakítani a családjától, ráadásul, a nap végén az államnak drágább, mintha az eredeti családba fektetné a pénzt. Van azonban egy átfogóbb összefüggés is a problémák mögött: a polip, amit az intézményi közöny és a magárahagyás társadalma hoz létre.

A pszichológiában van egy jól kutatott jelenség, az attribúció, ami arról szól, hogyan érzékeljük a másokkal történő dolgokat: velük történő szerencsétlenségekként, vagy általuk létrehozott sorsokként. A hétköznapokban is sokat játszunk azzal, hogy ezt az attribúciót mozgassuk – hogy megtaláljuk egy dolog felelősét. Késik a diák a gimiből, és azt mondja, nem csörgött az ébresztőóra – tehát nem az ő felelőssége. De a tanár erre felvetheti: diákja beállíthatott volna két ébresztőt is, akkor nem késett volna el. Ebben a keretben már a késés a diák felelőtlensége. Van egy virágom, nem locsolom, megdöglik – az én hibám. A szomszéd nem locsolja a virágát, megdöglik – az ő hibája.

A „felelős vagy a rózsádért” gondolkodás nagyon természetesen jön nekünk, okozókat kereső embereknek. Ráadásul az agyunkat az evolúció úgy tervezte, hogy úgynevezett hiperérzékeny ágens detektorként működjön. Ott is ágenciát érzékelünk, ahol semmi nyoma nem lehet. Ha látunk egy képernyőn egy véletlenszerűen mozgó kockát és egy kört, automatikusan úgy érzékeljük, mintha egymást „kergetnék”. Nekem pedig hasonló okokból meggyőződésem, hogy az irodai nyomtató utál engem, bár ha kedves vagyok vele, néha segítségemre kel. Mindenhova szándékokat és érdemeket halucinálunk bele, ezzel pedig nagyon nehéz kezelni a nem éppen megszemélyesíthető rendszerszintű szenvedést.

Azonban látni kell: az attribúció trükkös dolog, mert – ahogy a tanárral vitatkozó diáknál láttuk – mozgatható. A modern társadalom egy mesterséges találmány, amelynek mai belső logikái – például a kapitalizmus, a technológiai fejlődés stb. – láthatóan fokozódó egyenlőtlenségeket, elmagányosodást és elidegenedést termelnek. Ezeket a társadalmi problémákat nem mi szültük, hanem készen kapott, ránk nehezedő társadalmi tények.

Hogy valaki hajléktalan lesz, drogos, állami gondozott, azt leginkább mégiscsak egy dolog határozza meg: nem az, hogy locsolja-e a rózsáját, hanem hogy milyen lakcímre születik.

Ki szüli erre a világra, és hova. A mai állam azonban megpróbálja átjátszani a felelősséget az egyénre – az attribúció segítségével. A hajléktalan rossz döntéseket hozott, a szerhasználó gyenge, a javítóintézeti gyerek pedig gonosz. A szenvedőknek ebben a keretben nincs önértelmezési alternatívája.

Az undort mint alapvető érzelmet emlős agyunk arra fejlesztette ki, hogy elkerüljük a fertőző és mérgező dolgokat, így ne akarjunk véletlenül se játszani egy állat tetemével vagy kinyalni egy hamutálat. Ez a „magundor” alapérzelem, tehát kultúrától függetlenül mindannyian hordozzuk magunkban és észrevétlen módon, de erősen összefügg a moralitással. Az agyunkban ugyanis a sima undor és a morális undor össze van kapcsolódva. Például ha morális döntések meghozatalának pillanatában kellemetlen szagokat juttatnak a levegőbe amit beszívunk, szigorúbb morális ítéleteket fogunk hozni. Tulajdonképpen már a náci propaganda is ezt az alapvető agyi összekapcsoltságot használta: gyakran ábrázolta a zsidókat undort keltő organizmusokként (pl. parazitaként, csótányként), hogy csiklandozza az emberek undorérzetét, és így leválassza a csoportot a többségi társadalomról.

Ugyanígy használja ma a kormányzat az undort a magárahagyás kenőanyagaként. A hajléktalan és a drogos koszos, büdös, odapiszkít. Az intézményekben módszeresen vert fiatalok morálisan koszosak, hiszen gyilkosok és erőszakolók. Az egyik legnagyobb felelősségünk, hogy ennek a trükknek ne dőljünk be, és ne hagyjuk, hogy elszakítsák a bennünk élő szolidaritás természetes csatornáit.

A fenti problémákra minden, magára adó, társadalommal foglalkozó szakember meg fogja mondani, hogy NEM megoldás a rendészet. Még csak átmenetiként is értelmezhetetlen. És ha már van pénzünk minden állami gondozott gyerek, diszkóban bulizó fiatal és elhagyott baba mellé egy rendőrt tenni, tényleg felmerül, hogy egy ekkora bértömegből aztán tényleg felvehetnénk egy hadseregnyi szociális munkást is.

Csakhát a szociális szakember – szakember – ergó szakmai alapon, társadalmi, pszichés szempontokat mérlegelve hoz döntést. Az állami rendszerbe még benne maradt szociális szakemberek pedig egyre-másra arra panaszkodnak, hogy jelentéseiket és szakmai javaslataikat fiókoknak írják. A szakmai érvek alárendelődnek a kommunikációs szempontoknak, így végül azok maradnak meg vezető szerepben, akik inkább a rendszerhez, mintsem az elesettek felé lojálisak. Így marad végül megoldásnak a rendészet, mert annak olyan kényelmes a szervezőelve: a hierarchia. Persze ne legyenek kétségeink, a rendőrök se örülnek, hogy gyermekvédelmi intézményekben kell őrizni az őrzőket. Csak hát vezényelhetők, így mást nem nagyon tehetnek.