Manapság ritkán nyílik múzeum a munkásságról – de hogy nézne ki egy kiállítás, amelyik kifejezetten a dolgozókról szól? A budapesti egykori Társadalmi Múzeum története közelebb visz ahhoz, miként képzelte el az államvezetés a 20. század elején a munkások, a népegészségügy és a „szociális kérdés” bemutatását. Az intézmény az Eötvös utcában működött, ott, ahol ma a terézvárosi polgármesteri hivatal áll, ám tárlatai Budapest ostromakor megsemmisültek. Őze Eszter művészettörténész kötete korabeli feljegyzések, fényképek és grafikák alapján rekonstruálja ezt az elveszett anyagot: milyen képet alkotott a múzeum a dolgozókról, milyen ideológiát közvetített, és miként vált a tér egyszerre a gondoskodás és a társadalom feletti kontroll eszközévé? Recenzió.

Őze Eszter A dolgozó testek múzeuma című, idén megjelent könyve a 20. század eleji Magyarország egyik legérdekesebb intézményét rekonstruálja, amely a társadalom egészségéről és jólétéről alkotott modern elképzelések szimbolikus tereként működött. A budapesti Társadalmi Múzeum vizsgálata ennek következtében nem csak a múzeum hatalmi térként való működésébe nyújt betekintést, hanem az adott korszakot meghatározó társadalmi problémákról alkotott közvélekedésekbe is. A múzeum történetén keresztül olyan társadalmi problémák reprezentációja rajzolódik ki, mint a testkultúra és egészségpolitika, továbbá a munkásosztály munkába való integrációja.

A szerző világosan megmutatja, hogyan kapcsolódik össze a múzeumban az ipari bérmunkához kötődő egészségkép, a fegyelmezés és a gondoskodás intézményi működése, valamint a látogatók engedelmességre nevelése.

Mindez az emberi test biológiai jellemzőinek bemutatásán keresztül válik láthatóvá, így tárul fel a könyvben, hogy a hatalomgyakorlás és a kollektív gondoskodás milyen módon egészítik ki egymást.

Őze kutatása egy rekonstrukciós munkával indult, ugyanis az 1901 és 1945 között működő állami alapítású Társadalmi Múzeum gyűjteménye Budapest ostromakor véglegesen megsemmisült. A múzeum működésének és az ott bemutatott tárgyak megismerésének hiányát részben ellensúlyozták a különböző feljegyzések, hivatalos jelentések és dokumentációk, megmaradt plakátok. Ezekből a forrásokból tudta a szerző megismerni azt, hogy a társadalmi múzeum kiállítóterében a látogatók a modern ipari társadalom mely aspektusaival szembesülhettek, illetve hogyan működött az intézmény. Külön kiemelendő, hogy a szerző nem csupán alapos történészi munkát végzett, hanem a múzeum történetét és működését egy igencsak gazdag társadalomelméleti kontextusba ágyazva mutatja be. Értelmezése világosan és meggyőzően fűzi össze az intézmény alakulástörténetét az ipari kapitalizmus folyamataival és a korszak politikai eseményeivel.

Az intézmény missziója több ízben is átalakult a szociálpolitikai és egészségügyi szabályozás, valamint a politikai és intézményi erőviszonyok változásai nyomán, de alapvető funkciói mindvégig változatlanok maradtak: a társadalmi és egészségügyi ismeretek gyűjtése, rendszerezése, bemutatása és terjesztése.

A múzeum egyszerre működött kutató-, oktató és ismeretterjesztő központként: gyűjtötte és rendszerezte a szociális, munkásvédelmi és közegészségügyi adatokat, feldolgozta a kapcsolódó statisztikai anyagokat.

Kiállításai és szaktanácsadásai révén aktívan hozzájárult a társadalmi és egészségügyi neveléshez, különös hangsúlyt fektetve a munkásjólét, a balesetvédelem és a munkásosztály életkörülményeinek javítását célzó jogszabályok bemutatására. A kiállítás és gyűjtemény plakátjai statisztikákkal és adatvizuálizációkkal érzékeltették a különböző demográfiai összetételeket. A múzeum tárlatainak központi elemeit ipari termékek, valamint munka- és balesetvédelmi eszközök alkották, amelyek a korszak biztonsági technikáit és azok helyes használatát szemléltették, és amelyekkel összefüggésben kapott helyet az egészséges, munkaképes testek, illetve a megcsonkított, sérült testek bemutatása is, érzékeltetve a gépek helytelen használatának lehetséges következményeit.

Őze Eszter könyvéből kiderül, hogy

a múzeum az ipari bérmunka köré szerveződő intézményrendszer klasszikus példája volt.

Ebből kifolyólag múzeum kiállítási tárgyait Őze a könyvében nem pusztán kiállítás reprezentációs keretben vizsgálja. Elemzését a kapitalista termelés kontextusába ágyazza, és azt mutatja be érzékletesen, hogyan fonódik össze a szociális gondoskodás az állami gyámkodással az intézmény működésében és kiállításaiban. A jelenség értelmezéséhez a szerző a társadalmi reprodukció fogalmát használja, amely képes megragadni a kapitalizmus és a gondoskodás ellentmondásos viszonyát. Eszerint a kapitalista termelés keretei között a gondoskodás gyakorlatai gyakran úgy szerveződnek, hogy biztosítsák az élet – vagyis a munkaerő – folyamatos újratermelését. Ezek a gondoskodási formák a kapitalista logika szerint a munkaerő fenntartását és pótlását szolgálják az árutermelés számára. Ebben a keretben az ép és sérült testek, a gépek helyes és helytelen használata, valamint a múzeum kiállításai is az állami fegyelmező és gondoskodó elemeiként értelmeződnek.

A 20. század elején a Társadalmi Múzeum sajátos társadalomformáló erővel rendelkezett, derül ki a könyvből: tekintélyes és megbízható intézményként a „tudományos igazság” és az állami érdek közvetítőjévé vált. A vezetők és támogatók

a nyilvánosság előtt a múzeumot a közművelődés szolgálatában álló, minden társadalmi réteget megszólító intézményként jelenítették meg,

megerősítve azt a hitet, hogy a tudományos ismeretek terjesztése önmagában képes a társadalom morális és fizikai állapotának javítására. Ugyanakkor a múzeum a biopolitika reprezentációs eszközeként is működött, ahogyan azt Őze Eszter Micheal Foucault hatalomelméletével^[1] keretezi: feltárja, miként szabályozza a hatalom az emberek életét, hogyan különíti el a degenerációt a normálistól, és miként emeli a higiéniai előírásokat az egészséges, hosszú élet zálogává.

Ezzel párhuzamosan a Társadalmi Múzeum az állam testkultúrában betöltött meghatározó szerepének megerősítéséhez is hozzájárult: az uralkodó kulturális keretek között értelmezte és rendezte a testhez, az élettartamhoz és az utódokról való gondoskodáshoz, valamint a szexualitás alakításához kapcsolódó gyakorlatokat, és e válogató értelmezési folyamat révén olyan elemeket emelt be a hivatalos narratívába, amelyek illeszkedtek a fennálló biopolitikai rendhez. A múzeum tehát nem pusztán a közművelődés tere volt, hanem fegyelmező és tanító intézmény is.

A múzeum nem az elzárás, hanem a bemutatás intézménye, éppen ezért bonyolult fegyelmező és nevelő funkciókat tölt be, ahogyan a tudományos objektivitás és a társadalmi normák egymást erősítve formálták a látogatót. A múzeum és hatalom viszonyrendszerének további megértéséhez Őze Eszter Tony Bennett kiállítási komplexum^[2] fogalmát használta fel a kutatásához. A fogalom Benett munkássága nyomán vált a múzeumelmélet egyik kulcsfogalmává, amely

a múzeumot nem pusztán a gyűjtés és megőrzés helyeként, hanem a fegyelmezés és önszabályozás modern intézményeként értelmezi.

Bennett a foucault-i terminológiára támaszkodva hangsúlyozza, hogy a 19. századi múzeumok kettős feladatot láttak el: a köznevelés emancipatorikus céljai mellett a hatalmi reprezentáció és legitimáció tereiként működtek, miközben a bemutatás intézményeiként a látás és láttatás megszervezésével panoptikus viszonyokat hoztak létre. A kiállítási komplexum ezért nemcsak a tárgyak rendezésének módját jelöli, hanem azt a hatalmi racionalitást is, amely a látogatókat – s rajtuk keresztül a teljes népességet – az önszabályozás gyakorlatára szoktatja.

Őze kutatása a múzeumban látható statisztikákat is ebbe az izgalmas elméleti keretbe helyezi: rámutat arra, hogy az állam a modern biopolitika széles eszköztárát mozgósította, amelynek révén az élet működését és mechanizmusait mérhetővé, számíthatóvá kívánta tenni, s a hatalom és a tudás összefonódása az emberi élet formálásának eszközévé vált. A Társadalmi Múzeum esetében ez az adatok és statisztikák vizuális megszervezésében képeződött le, amelyek a demográfiai folyamatokat – a városi zsúfoltságot, a lakosságszám növekedését, a csecsemőhalandóság alakulását, a lakáskörülmények bemutatását – tették érzékelhetővé. Ahogy a kiállításokon bemutatott adatok is tanúsítják, a biopolitika mechanizmusa statisztikák és előrejelzések révén működik, s célja nem az egyén megváltoztatása, hanem a népesség egészének formálása, általános karakterének megragadása. A hatalom elsődleges eszköze tehát nem a nevelésen keresztüli fegyelmezés, hanem az a technológiai hálózat, amely a társadalmi homeosztázist, vagyis a társadalmi rendszer azon képességét szolgálja, hogy alkalmazkodással, visszacsatolással és önszabályozással fenntartsa a stabilitását.

Őze Eszter nemcsak a Társadalmi Múzeum megértését segíti elő kutatásával, hanem egy az általa megalkotott fogalom bevezetésével, az univerzalizálás gyakorlatával hozzájárul a múzeumelméletek diskurzusához is, valamint a múzeum mint hatalmi tér reprezentációs működésének új szemszögből való megértéséhez is. Az univerzalizálás gyakorlata a Társadalmi Múzeum működésében olyan diszkurzív és vizuális logikaként érhető tetten, amely egyszerre teremtette meg a társadalom egységének látszatát és tartotta fenn a különböző társadalmi csoportok közötti hierarchiákat.

Őze fogalma kíválóan ragadja meg a kiállítótérben felmutatott egyetemességet, amely nem a különbségek eltörlésén, hanem éppen azok rendszerezett bemutatásán alapult. A múzeum kettős feladatot látott el az egységes, közös narratíva megteremtése érdekében: egyrészt a megszólítandó közönség, a városi, ipari munkásság bevonásának feladatát; másrészt össze kellett fűzni a nemzet fejlődésének és az emberiség előrehaladásába vetett bizakodásnak történetét az olyan zavaró jelenségekkel, mint a betegségek és a magas halandóság. A  múzeum a munkásságot reprezentálva a testeket az ipari társadalom peremére szorult, gyakran beteg, fegyelmezetlen vagy veszélyesnek ítéltként mutatta be, miközben az univerzalizáló narratíva érdekében e testeket az új, munkára épülő társadalmi rendbe is igyekezett beilleszteni. Így

a munkások egészségügyi állapota, sérülékenysége és magas halandósága egyszerre jelent meg az ipari kapitalizmus árnyoldalaként és a nemzet felemelkedésének megerősíthető pontjaként:

az anomália bemutatása lett a társadalmi egységre való törekvés egyik alapvető eszköze. A múzeumnak tehát egyszerre kellett vonzó, integratív narratívát kínálnia a munkások számára – bevonva őket a közös jövőbe – és egyszerre kellett a nemzeti haladás történetébe beépítenie a megbetegedéseket, a szegénységet és a társadalmi veszélyeztetettséget. Ebből kifolyólag az ipari munkásság teste nemcsak nézőként, hanem tárgyként is jelen volt a kiállításokban.

A 20. század meghatározó intézménye, a Társadalmi Múzeum ma már nehezen volna elképzelhető, mind az állami gondoskodó rendszer leépülése, mind az egyre jobban alulfinanszírozott múzeumokból kiindulva. Történetének feltárása különösen izgalmas, ahogyan Őze kutatásából jól látszik, milyen fontos szerepet is játszott abban, hogy a modern társadalom önnön egészségét és jólétét megérteni és formálni próbálta.

A múzeum és a hatalom összefonódása, aminek következtében a tér a bemutatás, a fegyelmezés és az önszabályozás tereként működött, rávilágít arra a komplex mechanizmusra, amelyen keresztül az állam a látvány, a tudományosság és a statisztikai racionalitás eszköztárával alakította a társadalom kollektívnak képzelt testét. Ebben az összefüggésben a társadalom kollektív teste olyan metaforikus konstrukcióként értelmezhető, amely lehetővé tette, hogy az állam a lakosságot egységes, szervezetszerű egésznek láttassa. E keretben a népesség egészsége, morális állapota és termelékenysége mérhetővé és szabályozhatóvá vált, miközben az eltérő élethelyzetek és testi tapasztalatok egy uralkodó társadalmi nézőpont – elsősorban a polgári normák – alá rendelődtek. Őze Eszter könyve mindezt nemcsak történetileg rekonstruálja, hanem értelmezési lehetőségeket is kínál a modern múzeumi gyakorlatok megértéséhez: megmutatja, hogy a tudás, a hatalom és a reprezentáció miként hálózzák be a kulturális intézményeket.

Az univerzalizálás gyakorlatának fogalma, amelyet Őze Eszter a Társadalmi Múzeum működésének értelmezéséhez vezet be, termékeny hozzájárulás a múzeumelméletekhez, mivel érzékenyen ragadja meg azt a kettősséget, ahogyan

a kiállítások és általában a kulturális intézmények egyszerre teremtenek egységet és tartanak fenn hierarchiákat.

A fogalom ereje éppen abban áll, hogy jóval túlmutat az adott intézmény történeti kontextusán: rávilágít arra a modern államhoz és a reprezentáció rendszereihez kötődő logikára, amelyben a látszólag semleges objektivitás lehetővé teszi társadalmi csoportok vagy társadalmi problémák rendszerezését, miközben a különbségek és alá-fölérendeltségek láthatatlanul megmaradnak. Ez a mechanizmus nemcsak a kortárs múzeumi gyakorlatokban érhető tetten, hanem az oktatási rendszerek és tankönyvek „egyetemes tudásként” tálalt narratíváiban is, amelyek meghatározzák, kinek a története válik általánossá, és milyen csoportok maradnak háttérben; valamint a nemzeti múzeumokban, ahol a „nemzet egységének” megjelenítése gyakran a konfliktusok és marginalizált csoportok láthatatlanná tételével jár együtt.

Az univerzalizálás gyakorlatának fogalma így nemcsak a társadalmi múzeum történeti elemzéséhez kínál új értelmezési távlatokat, hanem hatékony eszközzé válhat mindazon intézmények és diskurzusok feltárásában, ahol az egység ígérete a sokféleség láthatóvá tételét a rend, a szabályozás és a hatalmi racionalitás szolgálatába állítja.