Én úgy nőttem fel, hogy azt tanultam, minden arab terrorista.

A TV-ben általában hosszú szakállú, köntösben örjöngő, artikulálatlanul Allahu-akbar-t üvöltöző hordákat mutattak, akik puskáikat, és nem ritkán kardjaikat lengetve tömörültek leszakadt teherautók platóján, néha valamilyen kiszáradt pusztaság poros közepén amerikai zászlót égetve.

A filmekben Mohammed és Abdullah sötét tekintetű, burnuszos alakok voltak, akik kicsiny létem demokratikus biztonságát fenyegették, miközben egymást öldökölték. De én biztonságban éreztem magam, mert magas, jobbára szőke, de mindenképpen jóképű és jól felszerelt katonák őriztek engem és világunk, demokratikus, liberális, szabadságelvű biztonságát. Mi, akik nemcsak, hogy meghaladtuk ezt a fajta ősemberi létet, de mostanra már egy magasabb rendű, kölcsönös megbecsülésen és szabadságon alapuló társadalmat építettünk fel.

A hírek messziről jöttek, a harcok, robbantások és pusztulás két dimenziósak maradtak.

És hát lássuk be, megérdemelten pusztultak halomra éppen ők, akik a mi világunkat akarták megsemmisíteni, csupáncsak azért, mert mi magasabb rendűek vagyunk. Bármi is történt velük, megérdemelték, hiszen az ő hibájuk volt, hogy egy olyan országban élnek, ahol a nők elkendőzött rabszolgák, a halálra kövezés a mai napig használt büntetési forma, a máshogy gondolkodók, érzők, szeretők és cselekvők pedig üldözöttek.

Ahogy cseperedtem, egyre többet véltem tudni róluk, köszönhetően a szabad újságírásra épülő és arra oly büszke nyugati hírforrásoknak, mint a CNN, BBC, France 24 vagy ZDF.

Hosszú évtizedek teltek el kiforrott véleményem igazába vetett hitem nyugalmában.

Ez az október 7-i gyáva és bestiális támadás után változott meg.

Az első hírek – mint oly sokunkat ebben a cipőben – sokkoltak. Elképzelhetetlennek tűnt az a nem-civilizált kegyetlenség, ahogy a Hamasz terroristái lemészárolták a békés izraeli családokat. Kedves, egyszerű, szerető embereket, nőket, öregeket, gyerekeket. Válogatás nélkül, figyelmeztetés nélkül. Nem emberhez, nem katonához méltó módon.

Haragot, felháborodást és félelmet éreztem.

Aztán belebotlottam egy TikTok videóba, ami azt állította, hogy a palesztinok az áldozatok. Nem ők kezdték. Ők csak visszaütöttek. Egy 75 éve dúló háború következő lépéseként, amiben ők az elnyomottak, és a mi tiszta tekintetű, tiszta erkölcsű, tiszta ruhás izraeli zsidóink az elnyomók.

Ez képtelenségnek hangzott, egy újabb álhírnek, amit agymosott emberek készítettek agymosott emberek számára.

Aztán láttam még egyet, meg még egyet meg még egyet.

Bevallom, összezavarodtam. Apám már nem élt, szóval nem volt kit kérdeznem, hogy eloszlassa a kételyeimet, és elmagyarázza a helyzetet. Chomskyhoz és Norman Finkelsteinhez fordultam. Ők arról beszéltek, hogy milyen szerepet játszott, és játszik azóta is az USA. Egy átkozottul jól átgondolt, megtervezett forgatókönyv végrehajtását látjuk, ami a mindig is legfontosabbnak tartott terület-birtokláson, olajon, pénzen és persze hatalmon alapszik. Nem először Amerika történelme során. Valójában Amerika külpolitikája mindig is ez volt.

Eszmélésem egyik nagy ajándéka az volt, hogy már nem hittem el azt, amit addig. Semmilyen forrásból. Tehát az eddigi tudás elutasításával igyekeztem nem beleesni abba a csapdába, hogy most már elhiszek mindent, amit a „másik oldal” tár elém. Merem állítani, hogy egy olyan robusztus gondolati rendszert sikerült felépítenem, amiben mindent kritikusan tudok kezelni, és nem engedek be új tudást, csak akkor, ha előbb megvizsgálom minden oldalról, és csak miután az eddigiekkel harmonizációban lévőnek találom. Ezzel egyidejűleg nem zárkózom el attól, hogy alapjaiban változtassam meg a véleményemet – ha az indokolt.

Mindez igazán időszerűnek bizonyult, mert sem a háború, sem a hírek áramlása nem szűnt meg.

Az egyik oldalon voltak az egyszerű emberek megélt tapasztalatain alapuló személyes vélemények, a másik oldalon meg a jól ismert és eleddig megbízhatónak tartott hírforrások, amik ontották magukból a videókat és egyéb híradásokat, jobbára fehér újságíróktól, egyenesen a frontvonalból, első kézből, halált megvető bátorsággal tudósítva minket arról, mi is történik valójában.

Először is észrevettem, mennyire mások a gondosan megválasztott szavak, amiket használunk, attól függően, hogy melyik oldalról beszélünk. Egyfelől „terrorista csoportok ártatlan civileket öltek meg”, versus „az izraeli katonák bátran megvédték magukat” és „az izraeli telepeseket lemészárolták”, illetve a „palesztinok meghaltak”.

Később nyilvánvalóvá vált, hogy a „hiteles” videók mennyire eltorzítják a valóságot. És ha találsz valamit, amiről kiderül, hogy hazugság, akkor elkezdesz azon töprengeni, hogy miért is volt erre szükség, és vajon a többi dologból mennyi igaz. Végül pedig látod, hogy a király meztelen.

Izrael mindig is a Közel-Kelet jófiúja volt, és mint ilyen, hosszú ideje élvezi a világ szimpátiáját. Egyértelmű volt, hogy ők az egyetlen demokratikus, liberális (nem az újkeletű szitokszóként használva) állam, mintegy szigetként az őket körülvévő ellenséges, arab országok tengerében. Bármi is történt odaát, automatikusan az ő pártjukat fogta minden értelmes, civilizált, érző és az emberi értékeket fontosnak tartó nyugati ember.

Ezúttal azonban Izrael nem volt felkészülve az információ demokratizációján praktikusan alapuló új világrendre. Bár a hivatalos hírcsatornák továbbra is ontották az őket támogató és igazoló híreket, az Instagramon, TikTokon, Twitteren posztoló emberek ennek igencsak ellentmondó információkat tettek elérhetővé. Ráadásul egyre több izraeli híradásról derült ki, hogy nemcsak egyszerűen csúsztatás, de egyenesen hazugság. Szerte a világban több ezer ember dolgozott a tények ellenőrzésén, földrajzi helymeghatározások, időbélyegek, összehasonlító analízisek és mesterséges intelliencián alapuló képelemzések, és egyre jobban kikristályosodott, hogy a tömegmészárlást és népirtást ezúttal Izrael követi el a palesztinok ellen. És ez így megy már több mint hetven éve.

Mindeközben egyre több – talán kicsit hitelesebb – szervezet szólalt fel, többek között az Amnesty International, az ENSZ, a UNICEF, az Orvosok Határok Nélkül, az Al Jazeera, folyamatosan és következetesen azt az üzenetet közvetítették, hogy ami történik, az túlmegy minden határon, emberiség elleni bűncselekmény, népírtás.

Ezzel párhuzamosan a CNN, a BBC, a német, ausztrál és francia hírek még mindig ennek az ellenkezőjét ismételték véget nem érően.

Újra meg újra, a védekező ellentámadás jogosságát és Izrael védekezési jogát hozva fel.

Az ENSZ különmegbízottja ezt vitatta, mondván, hogy ez egy megszállt terület, tehát jogilag nem önvédelem. Mindeközben a hágai Nemzetközi Büntetőbíróság háborús bűnösnek nyilvánította Netanjahut.

Felmerült az a kérdés, hogy ha Izraelnek valóban joga is van megvédeni magát, elfogadható-e minden eszköz bevetése? A nemzetközi jog szerint nem. Erkölcsileg nem. Az Egyetemes Emberi Jogok szerint nem. Még a háborúban is vannak szabályok és törvények, amelyeket be kell tartani, és Izrael gyakorlatilag és tényszerűen mindegyiket megszegte. A válogatás nélküli gyilkosságok, az egészségügyi dolgozók és újságírók elleni célzott támadások, a kórházi robbantások, az iskolai robbantások, a fejlövéstől halott gyerekek soha véget nem érő sora, a romok feletti érzéketlen ünneplések, a kollektív büntetések, az éheztetés, a villany és víz kikapcsolása, a felrobbanó mentőautók.

És közben, mindig és állandóan megkapod, hogy antiszemita vagy, ha odáig merészkedsz, hogy akár csak tétovázz egyetérteni, nem is beszélve a vitáról. Mert hiszen a holokauszt…

Aktívan zsidó barátaim továbbra is határozottan és messzehangzóan támogatják Izraelt és minden cselekedetét, miközben a nemzetközi zsidó közösség egy része már elítéli és tiltakozik ellene.

Innen nézve a helyzetet, barna bőrű emberek egy csoportja, minden rendelkezésükre álló eszközt felhasználva kétségbeesetten próbál harcolni a szabadságukért. Miközben egy, valamivel fehérebb bőrű, de kétségtelenül fejlettebb technikával, és jelentősen nagyobb hatalommal bíró támogatókkal rendelkező csoport továbbra is elnyomja, terrorizálja és gyilkolja őket. Szintén minden rendelkezésre álló eszközt felhasználva.

Tehát a legjobb esetben is, nincs különbség a két oldal között. A legrosszabb esetben, Izrael az agresszor.

Izrael álláspontja mindig is az volt, hogy ők a demokrácia és a liberalizmus szigete egy civilizálatlan, sátáni, iszlámmal átitatott arab tenger közepén. Ők mindössze annyit tesznek, hogy védik magukat az ellenséges terrorista szervezetekkel szemben, amelyeket a körülöttük lévő legitim arab kormányok aktívan finanszíroznak és támogatnak.

Újra és újra kijelentették, hogy támadásaik arányos, célzott támadások, szigorúan katonai célpontok ellen. A civil halálesetek sajnálatos velejárója – mintegy járulékos kára – annak, hogy a Hamász és a Hezbollah terrorista harcosai erkölcstelenül civilek mögé bújva iskolákat, kórházakat és lakóépületeket használnak katonai bázisként.

Támadás előtt ők mindig figyelmeztetik a polgári lakosságot, hogy „meneküljenek a veszély útjából”, és hagyják el ezeket a területeket.

Ezzel szemben a valóság az, hogy nem hihető egy olyan fejlett technológiával rendelkező hadseregről, ami a távolból képes precíziós csapásokat végrehajtani, teljesen izolálva és kontrollálva az okozott károkat, hogy hibáznak, és mintegy véletlenül semmisítenek meg teljes épületblokkokat. Az infrastruktúra mára szinte teljes, szisztematikus megsemmisítése nem lehet tévedés. Ugyanígy, nincs elfogadható magyarázat a biztonsági folyosók bombázására, a segélyekért sorban álló emberek halomra lövésére sem.

De tegyük fel, hogy Izrael igazságos, törvényes háborút vív, a jogos önvédelem nevében. Mi is az, hogy igazságos és törvényes? A hadviselés célja hagyományosan az ellenség totális megsemmisítése. Minden eszközzel. Még akkor is, ha az alkalmazott eszközök a szisztematikus dehumanizálás, nemi erőszak, kínzás, a háttérország lerombolása, kollektív büntetés, civilek, gyerekek, idősek, nők elleni célzott támadások, éhezés, kútmérgezés, stb. Ugyanis ezek mind ugyanazt az egyetlen szent célt szolgálják: hogy biztosítsák, hogy ami az ellenségből megmaradt, soha többé nem támadhat ellenük.

Azonban az emberiség megpróbált tanulni a történelmi hibákból, és a két világháború után megállapodások, konszenzusok és rendeletek sorozata született. Megszületett az Egyetemes Emberi Jogok Megállapodása, az Oslói Egyezmények, a Genfi Egyezmény, és az emberiség közösen megállapodott, hogy a háborúknak mostantól kezdve szabályok szerint kell lezajlaniuk. A fenti atrocitások törvénytelennek minősülnek, és az elkövetőknek a Nemzetközi Bíróságnak kell felelniük. Nem vitatkozhatunk azzal, hogy a fent felsorolt bűncselekmények miatt ez a bíróság az izraeli miniszterelnököt háborús bűnösnek nyilvánította.

Ne higgy nekem. Ne higgy az Al Jazeerának, az ENSZ-nek, az emberi jogoknak, az Amnesty Internationalnek. Ne higgy annak a több ezer egyszerű embernek, akik rögzítik és feltöltik a felvételeiket a közösségi oldalakon. Nincs rá szükség, hogy nekik higgy, hiszen több ezer izraeli tartalomkészítő tölti fel büszkén ugyanazokat a videókat. Videókat, amiken fegyvertelen, civil embereket ölnek meg. Gyerekeket lőnek le. Lakossági épületeket robbantanak fel. Hadifoglyokat használnak emberi pajzs gyanánt és erőszakolják meg őket. És minden videón boldogan pózolnak, énekelnek és táncolnak.

Hogy mi lesz ezután? Ki tudja?

Ami egyértelműen változóban van, az az, hogy talán először a modern történelem során, az átlagembereknek lehetőségük nyílik kevésbé központosított, kevésbé Izrael-barát kormányzati forrásokból tájékozódni.

Másodszor, Izrael és a zsidók általános megítélése világszerte romokban hever. A nácikra való hivatkozások, ami 1-2 éve még a szélsőjobb kizárólagos használatára volt fentartva, mára már napi „viccé” sülyedt. Az antiszemitizmus újra felerősödött, és civil és gazdasági szervezetek bojkottálják az izraeli szervezeteket, vállalatok, sportolók és termékek hosszú sorát.

Harmadszor, világméretű bizalomvesztés tapasztalható az eddig hagyományosan az emberi jogok és az erkölcs védelmezőinek, a demokrácia fellegvárának tekintett országokban, mint Anglia, Németország, Franciaország és legfőképpen az Egyesült Államok.

Végül pedig megfontolandó, hogy minden Izrael által lemészárolt palesztin csak egy újabb mártírrá avatódik, ami csak tovább táplálja az erőszakot. Ez az igazi probléma.