Péterről sokan sokszor elmondták, hogy érdeklődése, tudósi hevülete milyen szerteágazó. A Magyar Tudományos Művek Tárába bejegyzett 574 db közleménye (!) valóban rengeteg témát foglal magában. Művészetfilozófiai esszé, színházi és filmkritika, művészettörténeti tanulmány, művészetfilozófiai értekezés, városantropológiai jegyzetek, kiállítás- és könyvbírálat, múzeumelméleti, irodalomtörténeti vagy emlékezetpolitikai szaktanulmány, közpolitikai vitairat és í. t. Van azonban egy a hivatalos fórumokon nem regisztrált műfaj, mely sokszínű érdeklődése mellett Péter politikai és etikai tudatosságára mutat rá: ez a helyreigazítás. Egyszer megemlítettem neki, milyen nagy hatást gyakorolt rám egy nyomtatott HVG-ben megjelentetett helyreigazítási kérelme, melyben az igaztalanul megvádolt Rajk László számára követelte megfellebbezhetetlenül az ártatlanság vélelmét. Amikor ezt megemlítettem neki, azt válaszolta, nem emlékszik rá, s különben is miért kell nekem minden sz*rt elolvasnom, s megjegyeznem. „Ezt épp te mondod” – válaszoltam somolyogva. Aztán nagy boldogan átmentünk kávézni a Feketébe.

A helyreigazítás: alulértékelt műfaj. Gyermekkoromból élénken emlékszem dr. Del Medico Imre úgyszólván minden magyar sajtóterméknek elküldött alapos helyreigazításaira, melyekben felhívta az újságíró vagy a szerkesztő figyelmét olykor jelentéktelen, másszor súlyos tévedésekre. A gesztus lényege a tisztánlátás óhajtása volt. Azt tette szóvá, ami tényeken nyugodott, s amit a nyolcvanas években már nem lehetett a sajtóban ideológiai előfeltevésekkel elmaszatolni. Péter nem véletlenül emlegette szívesen del Medicót. A helyreigazítás ugyanis a kommentár történeti és filológiai műfajának kései utódja, mely 1989 előtt szellemi magatartásformává nőtte ki magát. Benne volt a „megérteni a világot, s icipicit igazítani rajta” kikezdhetetlen etikája. Ez az attitűd azonban a rendszerváltás éveiben úgyszólván „kötelezővé” vált, a kritikai értelmiség jó része pár évre beköltözött a Magyar Televízióba vagy az Országgyűlésbe. 1990-ben Esterházy amellett tört lándzsát, hogy az újsütetű demokráciában nehezebb az író, tágabban az értelmiség helyzete, mivel nem a pártállam, a „gonosz hatalom” áll vele szemben, hanem a tágabb értelemben vett barátai. Feltette a kérdést: „hogyan változik ebben az új helyzetben író és hatalom viszonya? Azt állítom, hogy alig változik”.

Ebben a válaszban azonban akaratlanul benne van ama előfeltevés is, hogy az értelmiség, s a hozzá kapcsolódó szerep fontos, lényeges – és az is marad. Péter azok közé tartozott, akik hittek ebben, de nem tudta nem észrevenni a kritikai értelmiség súlyának csökkenését a globális kapitalizmus – mifelénk, akkor – új világában. Sőt, azt a pillanatot sem vétette el, amikor a kritikai értelmiség kritikus tekintete már az elvben azonos oldalon álló politikusokat és újságírókat is zavarta. Megítélésem szerint ennek a változásnak a lenyomata Az Ó–új világ című könyve 1997-ből. Nem csak azért, mert utalásszerűen megjelennek benne később kidolgozott s ismertté vált témái, mint a Munkásmozgalmi Panteon, a plázák, a Kádár-kori, mára javarészt elfeledett irodalmi alakok, Zámbó Jimmy, a pasaréti Törzs, Trianon, a hazai monokultúra zártsága, a romák és a fogyatékkal élők emberi jogai és reprezentációs képességük és í. t.

Sokkal inkább azért, mert némileg ingerülten rámutatott a Kádár-korszakból átmentett értelmiségi szerepdilemma tarthatatlanságára.

És ez még akkor is lényeges, ha Az ó–új világ olyan liberális szerző könyve volt, aki a korszellemnek megfelelően meg akarta érteni a Kelet-Európára szakadt globális kapitalizmus kulturális logikáját. Érvelése azonban – a mából visszaolvasva – nem teljesen koherens. Azt hiszem, ez korabeli diagnózisának egyik legnagyobb értéke: a dilemmázás, a belső őrlődés, az örök kétely. Ez tartotta lendületben gondolkodását.

Talán kevesen emlékeznek már rá, hogy a hajdani Magyar Napló hasábjain Péternek Tér/kép címmel tárcasorozata jelent meg (mely 1993-ban az Utánzatok városa című munkájában konkludált). A feuilleton feltett célja az volt, hogy az 1989 után gyorsan átváltozó budapesti városképet rögzítse az emlékezet számára. (A később születettek számára írom, hogy ebben az időben tényleg egyik napról a másikra zártak be a közértek, a maszek öngyújtótöltők, butikosok és órások, a ruha-, cipő- és könyvesboltok, hentesek és szemfelszedők. Embernek kellett lennie a talpán annak, aki követni tudta az üzletek megmagyarázhatatlan eltűnését, ami így alaposan összezavarta a városlakók komfortérzetét.) A sorozat egyik legszebb darabja a Krisztina körúti Rill órásmester üzletéről szól (ma a Csészényi kávézó van a helyén, ahol Péterrel utóbb sokat időztünk).

„A kirakatokban ugyanis – írja Péter a Magyar Napló 1992/2. számában –, általában, kiváltképp a kapitalizmusban, mindig az épp aktuális jelen fogyasztási cikkei láthatóak. A kirakat képei a divat diktátumai által formáltak, a Pénz uralma Pesten ismét iszonyú sebességgel maga alá hajtotta az utcaképet. Pesten már csak itt-ott látható egy-egy, a szocializmus korszakának kövületeként értendő kirakat, amelyben nem a fogyasztás az úr, s ugyanígy eltűnőben vannak az olyan boltok is, mint a Rill famíliáé. Az ő kivilágítatlan, estére vakon sötétlő, ugyanakkor pompásan keretezett kirakatukban ugyanis még nem a Pénz, hanem – óráshoz illően – az idő, és elsősorban saját múltjuk az úr, azt reklámozzák a maguk módján. Mintha nem műhelyt, kisebb boltot, hanem talán akaratlanul, kicsit tévetegen létrehozott múzeumot látnánk”.

A Tér/kép című feuilletonban szerintem lehetetlen nem észrevenni a 2000-es évektől kidolgozott nagyobb témáit: az emlékezet, a kulturális áthagyományozódás, a múltfeldolgozás, a múzeumizálódás őt izgató kérdéseit. Az Ó–új világ azt veti fel: a nosztalgiának vége, nem lehet úgy élni és gondolkodni, mint 1989 előtt, s ezzel látszólag állást foglalt a kapitalizmus mellett. Ám akkori munkái egyszersmind azzal az elkerülhetetlen kulturális veszteséggel is számolnak, melyet a pénz uralma jelent, éppen ezért kulturális jóvátételt sürget mindazoknak, akik eme átalakulás kárvallottjai, vesztesei, elesettjei. Mintha első számú feladatává tette volna a kulturális elmúlás, az emlékezet rostáján való kihullás, a kánonból való kiesés elleni küzdelmet. Nyomot hátrahagyni. Nyomkövetőként, nap nap után dolgozni a felejtés ellen.

Péter a rendszerváltó értelmiség azon kevés tagjainak egyike volt, aki utóbb élesen bírálta a rendszerváltás nem szándékolt társadalmi és kulturális következményeit.

„Egy dologban vagyok bizonyos – fogalmaz 2020-ban a Literán –: az értelmiségi panaszkodás semmit sem ér, és sehova nem vezet. A – maradjunk ennél – mai magyar értelmiség panasz nélkül vette, pontosabban vettük tudomásul, hogy az államszocializmus utáni években miként ment tönkre százezrek, ha nem milliók élete, s a szolidaritásnak nyomát sem láttuk, amikor a tükörbe néztünk. Ettől persze még tény, hogy az értelmiség szerepe megváltozott, nem mi vagyunk a hőmérőben a higany”.

Ugyanitt élesen bírálta saját tanácsadói szerepét az egykori liberális pártban, s nemegyszer tette szóvá azokat a helyrehozhatatlan hibákat, melyeket a korabeli, a politikai akaratképzéstől éppenséggel nem független értelmiség elkövetett. Könnyen eme megállapítás ellen vethető volna, hogy – több mint harminc év alatt – Péter változtatott álláspontján. Ez igaz. Ám ez éppen mellette szól, hiszen ilyen változtatás a nyilvánosság színpadán színre vitt, végiggondolt módosítás volt, melynek az intimitás tárgykörébe tartozó, őt megviselő személyes dilemmáit és következményeit közelről láttam.

„Meghaltatok”. Ezt írta 2019 szeptemberében, Rajk László és Konrád György halálakor az azóta szintén halott Tamás Gáspár Miklós. E sorok írója a rendszerváltás évében még gimnazista volt, a „vagány értelmiségi” mintáit kereső koravén kamasz. Vagánynak számomra akkor az tűnt, aki érzékeny és sebezhető volt, de vitában nem lehetett lerázni, mert határozott véleménye volt, s egyáltalán nem tűrte a lekezelést. Akkoriban olvastam a rám elementárist hatást tévő A látogatót, Gazsi korabeli, szarkazmussal, szellemességgel, intellektussal átszőtt publicisztikáját, hallottam Rajk beszámolóját egy hetvenes évekbeli verekedésről az Ifiparkban (őt már a Verzióbeli Recsky csendbiztos szerepe miatt is módfelett kedveltem), illetve az éles vitában határozott álláspontot képviselő, megingathatatlanul érvelő Pétert. Ha módom volna találkozni azzal a fiatalemberrel, aki akkor voltam, bizonyára ezek a nevek szerepelnének nem létező zászlaján. (Bár az is az igazsághoz tartozik, hogy a fiatalember ezt sosem merte volna bevallani, s joggal kérdezné most meg: „hol a büszke és szabad Magyarország?”). Életének utolsó bő évtizedében, ahogy ezt az édesanyja halála feletti gyászról szóló Lépcsőházi katarzisból megtudhattuk, Péter életében már „semmi sem működött”, illetve „akárhogy működött, az végül mindig elfogadhatatlan volt”. Talán nem képrombolás azt állítani, hogy eme gyászkönyv az igaz barátok sírfelirata is egyben. A régi barát, Rajk László halála láthatóan megtörte Pétert; míg élek nem felejtem el azokat a nagy hallgatással megtoldott hosszú perceket, amikor telefonban elcsukló hangon bejelentette, hogy „Laci meghalt”. Az ifjonti hevülettel érvelő, a sokakat irritáló, még többeket olyannyira vonzó, ellenállhatatlan retorikával fellépő Péter lelassult. A sodró lendülettel élő középkorú férfi pár év alatt Rajk Laci botjával közlekedő idős úrrá változott. „– Szeretem az öreg urat – rebegte Szindbád, és fulladást érzett a torkában. (…) Csendesen kisompolygott a szobából. Az ajtóból félénken visszanézett. (…) Az orra elpirult, mint a gyermekeké sírás közben, és furcsa, zokogó hang tört fel a melléből”.

Meghaltatok. A rendszerváltás idején késő harmincas, kora negyvenes, tagadhatatlanul nagy hatás gyakorló szabadelvű nemzedéknek az elmúlt tizenöt évben nem osztottak lapot. Eme közösség tagjainak útjai elváltak, az azonban mégis összefogta őket, hogy rengeteg gyalázatot és becsmérlést kaptak. Ebben alighanem az a mozzanat is szerepet játszott, melynek során Péter etikai alapelveket kért számon a mára szélsőjobboldali vezérré hízott, akkor még fiatal pártemberen. Az utóbbi által felépített rendszer kiüresítette, eltorzította, kigúnyolta, semmissé tette a rendszerváltás demokratikus értékeit, bármit gondoljunk is ma róla, s ezzel mintha kiradírozni óhajtaná eme generáció munkáját a magyar történelem lapjairól. Szökés az életből. A megszámlálhatatlanul sok és elviselhetetlenül fájdalmas veszteség után mintha ez az egyetlen út maradt volna. Pedig tudom, tudjuk, hogy Ninive nem él örökké.

„A szó tiéd, a fegyver az enyém. / Te csak prédikálj, Jónás, én cselekszem. / Ninive nem él örökké. A tök sem, / s Jónás sem. Eljön az ideje még, / születni fognak ujabb Ninivék és jönnek uj Jónások, mint e töknek / magvaiból uj indák cseperednek, / s negyven nap, negyven év, vagy ezer-annyi / az én szájamban ugyanazt jelenti”.

Ninive nem él örökké. De amíg él, Péter, tudom, te odaát sem fogsz nyugodni. Atyai jóbarátomat gyászolom.