Egy év telt el az újvidéki vasútállomás tragédiája óta, amelynek nyomán sosem látott módon bolydult fel Szerbia. Amint az évforduló eseményei mutatják, a rezsimmel szembeni düh nem csitul, továbbra sem látszik a teljes országot felforgató lázadás lázadás vége. Míg az egyik áldozat édesanyja éhségsztrájkba kezdett, a rezsim továbbra is erőszakosan lép fel a tiltakozókkal szemben, amit ezúttal a magyar-szerb határon átkelni kívánók is megtapasztalhattak. Itt tart a félperiféria lázadása. 

A múlt szombaton Szerbia-szerte rendezett tüntetések és megemlékezések résztvevői igazságot követeltek a tavaly ilyenkor leomlott újvidéki baleset áldozatainak illetve – immár sokadjára – felszólították a hatóságokat az ügy körülményeinek tisztázására, az őrizetbe vett diákok kiengedésére, és a tragédia felelőseinek megnevezésére. Bár a tüntetéseket jobb híján Vučić-ellenes megmozdulásokként szokás beállítani, ennél jóval többről van szó. Amint Kocsis Árpád írása is felhívja rá a figyelmünket,

a tragédiához többek között az évtizedes dereguláció, a Szerbia ellen bevezetett szankciók és a neoliberális intézkedések vezethettek. Az egy éve tartó tüntetések ennek megfelelően az egész gazdasági-politikai rendszert hívják ki.

Az újvidéki megemlékezőkhöz szombaton több tízezren csatlakoztak más városokból is: sokan már napok óta meneteltek, hogy részt vehessenek az akción –hiszen péntek óta szünetel a vonatforgalom Újvidék és Belgrád között. A Srbijavoz vasúti társaság közlése alapján bombariadó miatt kellett leállítani Szerbia teljes vasúti közlekedését. Március 14-én állítólag szintén bombariadó blokkolta a távolsági vasúti közlekedés az országban, pont a márciusi gigademonstrációt megelőző napon. Amint az a tüntetők számára is világos: a rezsim a tömegközlekedés akadályozásával próbálja nehezíteni, hogy a résztvevők eljussanak a demonstrációk helyszínére.

Egy édesanya éhségsztrájkba kezd

Úgy tűnt, hogy a tetőszerkezet leomlása után kirobbant lázadás idén őszre kimerülhet, ám a tragédia évfordulója új ellenállási formát hívott életre.  Az egyik áldozat, Stefan Hrka édesanyja, Dijana Hrka éhségsztrájkot hirdetett. Hrka szombaton, az újvidéki megemlékezésen jelentette be, hogy vasárnap 11:52-kor (a katasztrófa pontos időpontjában) megkezdi a tiltakozást annak érdekében, hogy teljesüljenek a követelései, melyek – az országos mozgalom követeléseivel összhangban – a következők: indítsanak eljárást a felelősök ellen, engedjék szabadon a fogva tartott diákokat, illetve írjanak ki új választásokat.

Hrka vasárnap a belgrádi parlament elé vonult támogatóival, de a rezsim reakciója nem változott érdemben az eddigiekhez képest: letartóztatásokkal, őrizetbe vételekkel és rendőri erőszakkal válaszolt. A szerb belügyminisztérium tájékoztatása alapján 37 embert vettek őrizetbe az eseményen, a „közrend megzavarásának” vádjával. A hatóságok szerint a tüntetők „veszélyeztették a polgárok és a közvagyon biztonságát”. Emellett hozzátették, hogy a rendőrség folyamatosan dolgozik, hogy azonosítsa és megtalálja a további résztvevőket, és intézkedik „a közrend és a köznyugalom fenntartása érdekében”.

A belgrádi Masinának nyilatkozó Predrag Voštinić aktivista szerint „a hatalmon lévő emberek annyira gőgösek”, hogy Hrka áldozatvállalása valószínűleg semmit nem jelent nekik. Ugyanakkor az éhségsztrájk – mint az áldozatvállalás példája – új löketet is adhat a mozgalomnak. Az azonban még mindig nem látszik, hogyan fog tudni feloldódni a fennálló patthelyzet a tüntetők és az elnyomó rezsim között, hiszen a hatalom elzárkózik a párbeszédtől, a tömeg viszont kitart követelései mellett. Noha az államelnök bejelentette, hogy a 2027 decemberében esedékes választásokat előrehoznák, ennél közelebbit nem mondott, márpedig a tiltakozók azonnali választást követelnek.

Az éhségsztrájk egyaránt értelmezhető új taktikai elemként, és a mozgalom leszálló ágát tükröző jelként is.

Annak ellenére, hogy Hrka-hoz sokan csatlakoztak vasárnap, akciója egyéni áldozatvállalásra épít, szemben az eddigi népgyűlésekkel, blokádokkal, demonstrációkkal, melyek évtizedek óta nem látott tömegeket mozgattak meg.

Ezek sikerét az alulról építkező, demokratikus jelleg mellett a „sokaság” ereje adta, amely ellenállóbbá is tette a résztvevőket a nyomásgyakorlással szemben, amint azt Losoncz Márk is kifejtette a tragédia évfordulóján. Bár az eddigi országos, tömeges ellenállás nem tudta alapjaiban megrengetni az Aleksandar Vučić államfő által irányított kormányzatot, a miniszterelnök és több miniszter is lemondott, a társadalom pedig mély transzformáción megy keresztül.

Szolidáris magyarok feltartóztatva

A rezsim pánikját mutatja, hogy a tüntetés napján a határokon átkelők is kiemelt figyelemben részesültek. Szombaton magyar diákok is csatlakozni szerettek volna az újvidéki megemlékezéshez, de legtöbbjüket nem engedték át a határon. A szerb határőrök indoklás nélkül, hosszú várakoztatás után fordították vissza az egyetemistákat és a Hallgatói Szakszervezet tagjait. Beszámolójuk szerint elvették eszközeiket, matricáikat és kitűzőiket, majd kaptak egy dokumentumot arról, hogy „nemzetbiztonsági fenyegetést” jelentenek a szerb állam számára. Két lányt fehérneműre vetkőztettek, s egy busz utasainak feljegyezték a telefonszámát – mindezt valós magyarázat nélkül.

Paczolay Máté külügyi szóvivő közlése szerint nem érkezett panaszbejelentés sem a magyar diákok, sem a szerb hatóságok részéről, ezért még nem tudtak intézkedni az ügyben. Felvetődik a kérdés, hogy vajon akkor is ilyen higgadt maradna-e a külügyminisztérium, ha a magyar kormány viszonya nem volna ilyen baráti a Vučić-rezsimmel?

A társaságból végül 11 fő be tudott jutni az országba, főként azok, akik korábban még nem jártak Szerbia területén. A kiutasított diákok pedig szombat este 19:52-kor 16 perces néma csenddel fejezték ki szolidaritásukat a budapesti szerb nagykövetség előtt.

Patthelyzet a társadalom és a hatalom közt

A tavaly november 1-i baleset után a szerbiai egyetemek több mint felét blokád alá vonták és elfoglalták az egyetemisták, majd tiltakozások, illetve sztrájkok kezdődtek. A diákok egy mindenféle politikai intézménytől független, autonóm módon szervezett kampány keretében országjárásba kezdtek, melynek eredményeképp népgyűlések alakultak ki, melyek kisebb településeken is rendszeressé váltak. A tiltakozási sorozat csúcspontjain – március 15-én, május 1-jén, illetve november 1-jén – hatalmas tömegek lepték el az utcákat Belgrádban és Újvidéken.

Bár a diákmozgalom kezdetben tartózkodott attól, hogy belépjen az elektorális politika színterére, a tavasz végére már előrehozott választásokat követeltek, sőt, saját választási listát is állítottak. Vučić azonban eddig nem mutatott hajlandóságot az előrehozott választások kiírására — feltehetően azért, mert a – nem túl megbízható – közvélemény-kutatások szerint a hallgatók listája jelenleg népszerűbb, mint a hatalmon lévő pártok.

Amint Losoncz Márk az évforduló napján közölt írásából kiderül, a mozgalom több irányba tart egyszerre, és többféle ellenállási formával operál. Nem rendelkezik ideológiai homogenitással, s célok tekintetében is inkább hibrid jellegű: vannak csoportok, akik csak korrektebb állami és intézményi működéseket szeretnének, míg mások egy teljes körű rendszerváltásért küzdenek.

A vajdasági filozófus úgy látja, a szerbiai történések kimenetele kétesélyes: a változás elősegítheti a társadalmi párbeszéd megindulását, de könnyen eredményezheti a káosz további mélyülését is. Az viszont világos, hogy a mindenféle legitimitását elveszítő Vučić-rezsim sem tud valódi stabilitást nyújtani a szerb társadalomnak.

A diákmozgalom tiltakozása a posztszocialista szerb állam eddigi legjelentősebb társadalmi-politikai eseménye. E folyamat jelentős hatást gyakorol a szerb társadalomra, hiszen megtapasztalják a közvetlen demokrácia és az ellenállás erejét. Emellett gondolatébresztő lehet a szomszédos országok számára is arra vonatkozóan, hogy milyen ellenállási stratégiák és formák vezethetnek eredményre az autoriter, félperifériás politikai rendszerekben, illetve az információs autokráciákban.