Milyen út vezet a világirodalmi státuszig és az irodalmi Nobel-díjig? Mit díjazott Krasznahorkai prózájában az Akadémia? Mit mond a fiatal olvasóknak ez az életmű, és miért érdemes olvasnia azoknak, akik eddig ódzkodtak tőle? 

Szegő Jánost, a Magvető kiadó munkatársát, a Nobel-díjas Krasznahorkai László szerkesztőjét kérdeztük.

Mérce: Mit mutat meg és mit fed el az akadémia méltatása Krasznahorkaiból? Bagi Zsolt Mércén közölt írása szerint az akadémia azt állítja, hogy Krasznahorkai irodalma a „kultúripar posztapokaliptikus világainak magaskulturális változata”. Csak a fogyasztásra felkínált világvége szépírója lenne ő?

Szegő János: A méltatásban fontos, hogy nem egy bizonyos művére, hanem egész eddigi életművére hivatkoznak, ugyanakkor a kérdésben is említett posztapokaliptikus világ mintha a nagy első művek, a Sátántangó (1985) és Az ellenállás melankóliája (1989) regényvilágára illene igazán. Egy ilyen zsebkendőnyi méltatás is interpretáció, sőt, kevés kanonikusabb gesztus létezik ezeknél a Nobel-magyarázatoknál, amelyek akár az idők végezetéig ott vannak – akár hídként, akár falként – a művek és a leendő olvasók között. Az akadémia méltatása azt a közkeletű – és a kongeniális Tarr Béla-filmek által fekete-fehér színekkel megmutatott – olvasatot erősítette meg, amely szerint a Krasznahorkai-életmű a permanens válság, sőt a megszakíthatatlan és egymásból következő válságláncolatok krónikája, sőt, mintha maga a szerző lenne ennek a folyamatosan felbomló epikai világnak és világvégének a krónikása, mi több kalauza. Amit nem említ, sőt elfed a méltatás az a művek groteszk humora, egyre karneválibb iróniája és az az állandó kísérletezés, ahogyan a szerző az idők folyamán emblematikussá vált Krasznahorkai-hosszúmondatot műről műre és korszakról korszakra újrahangolja prózapoétikai és narratológiai szempontból is.

Krasznahorkai továbbá azért sem csupán a fogyasztásra felkínált világvége szépírója, mert nagy témája például a hagyomány is: hogy mi a tradíció, hogy miképpen maradhat fenn és örökíthető tovább és hogy menetközben hogyan klónozza magát. Eszünkbe juthatnak a levéltáros, könyvtáros, zenetörténész hősök, akik valamilyen archívum, könyvtár megszüntetve megőrzésén dolgoznak.

Több könyvében is a műalkotás születése, a művészet fenomenológiája foglalkoztatja. Ezeknek a figuráknak és léthelyzeteknek külön elbeszéléskötetet is szentelt (Seiobo járt odalent, 2008). És ha már a rövidebb szövegeknél tartunk: a nagyobb lélegzetű művek mellett megbújnak Krasznahorkai rövidprózái. A pályakezdés nagy csúcsa a posztmagyar tematikába is illő, Vörösmartynak ajánlott Kegyelmi viszonyok (1986) novelláskötet, olyan remekművekkel, mint a Hermann, a vadőr. Kafkai és bernhardi dimenziók egyfelől, a további művekhez képest egészen más mondattan és prózapoétika másfelől. Aztán külön tömb a már említett Seiobo és a Bagi Zsolt által is recenzált Megy a világ. Többszólamú és sokrétű ez az életmű.

Krasznahorkai minden könyvében feltűnő, hogy azokban a valóság mint értelem nélküli, történelmen kívüli vagy túli jelenik meg: a világ adott, és minden magyarázata hiábavaló hazugság lenne csupán. Mégis, ez a vízió nem a történelmen kívül jött létre, nagyon is tapad a késő-Kádár korhoz, Kelet-Európához. Hogy fogadta ezt a valóságábrázolást a létező szocializmus?

A Sátántangó kritikai sikere leginkább a regény kettős kötésével magyarázható. Ez a kettős kötés azt jelenti, hogy egyszerre, illetve egyaránt olvasható szociografikusan és metafizikusan is. A nyolcvanas évek nagy kritikai ünnepe volt a Sátántangó recepciója. Érdemes megnézni ki mindenki és főleg mit írt róla. Mintha a szürke és ínséges, „szűk nyolcvanas évek” (Balassa Péter) a kritikai örömök korszaka lett volna. A Sátántangó (1985) mellett az értelmezői közösség paradigmatikus pillanata volt az Emlékiratok könyve és a Bevezetés a szépirodalomba 1986-os megjelenése. Hogy a hivatalos, pártállami Magyarország, a kérdésbe fogalmazott létező szocializmus érvényében hogyan fogadta azt nem tudom, de első művei nagyon hamar fontos tájékozódási pontjai lettek a korabeli – nem csak professzionális – olvasóknak. Lehet akár egy Tar Sándor – Krasznahorkai László – Bodor Ádám háromszögről is beszélni. Ha egy ilyen konstellációt belülről vizsgálunk, akkor olyan következtetésre juthatunk, hogy Tar a valóságon innen „marad”, Bodor csodálatos művészete pedig a zónázással a valóságon túli világot térképezi fel. Krasznahorkai két említett regénye pedig folyamatosan táncol ezen a határvonalon.

Még a pályakezdés kontextusában két fontos közeget szeretnék említeni. Az egyik a „régi Mozgó Világ” vidéke. Krasznahorkai 1977-ben ott publikál először és ezekben az években ez a közösség úgy tűnt valóban felülírja és meghaladja az úgy nevezett népi-urbánus ellentétet. A másik pedig a szentendrei neoavantgárd művészvilág közössége: írók, zenészek, képzőművészek. Innen is érkezik Krasznahorkai, és több művész barátsága a mai napig innen datálható.

Helyhez kötöttsége ellenére miért rezonál azóta is számos nem kelet-európai olvasóval Krasznahorkai prózája, Németországtól Amerikáig?

Anélkül, hogy újra felhúznám a berlini falat, fontos megnézni a Herscht (Herscht 07769, 2021) kelet-német kontextusát. Thüringia egyszerre és egymás mellett Johann Sebastian Bach, a DDR és a neonácik otthona.

Létezik egy posztszocialista sáv Lipcsétől Csepelig, ezt a dermedt otthonosságot elképesztő pontosan és melankolikus empátiával tudja ábrázolni Krasznahorkai.

Ez azonban egy része csak a világnak és valóban, Krasznahorkai az elmúlt évtizedekben a világirodalom fontos írója lett. Ennek fontos része az észak-amerikai nimbusz is. Az a sejtésem, hogy ez leginkább a világ és Európa jelenségei iránt fogékony amerikai liberális értelmiség találhatott Krasznahorkai könyveiben fontos tájékozódási pontokat, iránytűket és térképeket is akár. Aztán ott vannak azok a szöveghelyek, ahol vagy maga a szerző vagy egy hőse kerekedik fel és megy el New Yorkba. Ott épp az ő külső nézőpontja lehet izgalmas az ottaniaknak.

Közelről végigkövetted Krasznahorkai könyveinek recepcióját. Milyen utat jártak be, mik voltak a mérföldkövek és milyen volt ez az út pl. Kertész Imre könyveinek sorsához viszonyítva? Mi egy magyar nyelvű könyv útja a világsikerhez?

Nehéz kijelölni egy kezdőpontot, ez a nagy történet valamikor a kilencvenes években indul. Az említett Tarr-filmek bizonyára lendítették Krasznahorkai recepcióját, de önmagában ez nem lett volna elegendő. Susan Sontag azzal, hogy Gogol és Melville tette Krasznahorkai nevét egy nagyon fontos kánonba tette és nem mellesleg az apokalipszis mesterének nevezte. Mintha a Nobel-méltatásban is ez visszhangozna. Fontos mérföldkő volt a 2015-ös Nemzetközi Man Booker-díj.

Kertész Nobel-díja alighanem nagyobb meglepetés volt, Krasznahorkai 10-15 éve fontos részese a világirodalomnak. És miközben Kertész és Kraszahorkai között fontos és személyes kapcsolat volt és van, más az életmű szerkezete. Némiképp igazságtalan, hogy a Sorstalanság kitakarja a többi fontos Kertész-művet, de valahol szükségszerű. A Krasznahorkai-életmű mellérendelőbb, művek láncolatáról beszélhetünk és akár a recepció láncreakcióiról is. A világsikerhez nincs recept, talán a szerencsés pillanatok együtt állasáról érdemes beszélni. A szöveg minősége evidens, de legyen olyan fordító, aki fontos világnyelven (angol, német, francia) úgy interpretálja, hogy az megtalálja a külföldi olvasókat. Ezen a ponton lesz fontos, hogy hol jelenik meg: fontos folyóiratban, jegyzett kiadónál. Van-e olyan erős ajánlója, aki bevezeti a művet és a szerzőt. (Nem mindegy, hogy magyar nyelvű mű vagy magyar nyelvű szerző világsikeréről beszélünk.)

Mostanra két, egyazon széles generációhoz tartozó Nobel-díjas írónk is van. A később induló magyar szerzők pályája hozzájuk képest szabdaltabb, rögösebb, bizonytalanabb – különösképpen azok esetében van ez így, akik a rendszerváltás utáni társadalmi bizonytalanság és gazdaságpolitikai sokk idején jelentkeztek első köteteikkel. Milyen társadalmi feltételei voltak annak, hogy a magyar nyelvű irodalom egy bizonyos generációja ilyen erős hatással bírjon a világirodalomra (hisz Kertész Imre és Krasznahorkai László mellett jelentős nemzetközi recepcióval bír például Nádas Péter és Esterházy Péter is)? Ezek a feltételek mennyire adottak ma?

Valóban, ha készítettünk volna egy pillanatfelvételt 2000 körül, akkor azt látnánk, hogy Kertész Imre, Konrád György, Nádas Péter és Esterházy Péter Nyugat-Európa és legkivált a német irodalmi és politikai kultúra megkerülhetetlen figurája. Mindannyian nagyon jól tudtak németül, többüknek ráadásul olyan személyes története volt a német állammal és a német nemzeti emlékezettel, amiről nem szabad megfeledkezni. De ugyanilyen fontos volt Konrád és Nádas esetében az ellenzéki státuszuk a hetvenes évektől. Berlin is egyfajta otthonos terepük lett. (Ha az Emlékiratok könyvére gondolunk, akkor éppenséggel a fallal körül zárt Kelet-Berlin is.) Ebbe a sorba valamelyest illeszkedik, a félnemzedékkel idősebb Krasznahorkai is, aki már 1987-ben DAAD-ösztöndíjas volt és utána is többször lakott, élt Berlinben.

Ami megkülönbözteti a másik négy remek írótól, az az, hogy alkatától távol áll a politikai esszé vagy akár a politikai publicisztika. A magyar boom az 1999-es frankfurti díszvendégség környékén tetőzött, erre jött pár évre Kertész Imre Nobel-díja, aki azon a derűs októberi napon pont a Wissenschaftskolleg zu Berlin ösztöndíjasa volt. Az évtized végéig megjelent németül, nem teljes felsorolással, Bodor Ádámtól Parti Nagy Lajosig sok magyar író. És azóta is vannak fontos magyar sikerek Darvasi Lászlótól Danyi Zoltánig, de kétségkívül megváltozott a német irodalom percepciója is. Ennek oka nemzedéki, esztétikai és politikai is.

Ma is vannak, a példánál maradva, Németországban bemutatkozási lehetőségek. Ilyen a Horváth Péter-ösztöndíj, ami stuttgarti és berlini kint tartózkodással és fordítástámogatással is jár. És még vannak más kezdeményezések is. Ami megváltozott Krasznahorkaiék akkori és a fiatalabb alkotók mostani lehetőségei között, az a perspektíva. Akkor egyfajta együttes figyelem fordult a magyar és a környező nemzetek irodalma felé. A kilencvenes évek német szép reménye, az úgynevezett Mitteleuropa újraindítása mára több sebességgel és lapos kerekekkel ugyan, de végbement. A külföldi megjelenés másik fontos kritériuma a fordítástámogatás.

Rátérve az ellenállásra, ami nekünk különösen fontos: ha Krasznahorkai szerint a világ értelem nélküli, akkor a világnak való ellenállás sem lehet tudatos, szervezett, közös. Így hősei ugyan ki akarnak lépni a világból, de cselekvőképesség nem jellemzi őket, nem hisznek az utópiákban. Ellenállásuk apró, széttöredezett, érzelmi állapotuk a szomorúság és a melankólia. Mennyiben köti ez műveit a posztmodern kulturális állapotához? És mit kezdjünk ezzel ma, amikor a posztmodern ellenállás lehetősége is reménytelennek/értelmetlennek látszik, amikor már nem sodródni együtt a világgal – az algoritmusok uralta feedel, a politikai közbeszéd irracionalitásával, a mindent felzabáló közvetlenséggel – sem lehetséges már? Másképp megfogalmazva mit mond Krasznahorkai a 21. századba születő z-generációnak?

Talán azt, hogy most is és épp ezért is érdemes visszalassulni egy nagyregény belső idejéhez.

A Krasznahorkai-hősök apró és széttöredezett ellenállását, azt hiszem, éppen cselekvésük hiábavalósága teszi példaértékűvé, vagy akár heroikussá. Esetükben van valami, ami belülről indukálja őket, természetük szerint ilyenek, ha szétszálazható ilyen különbség, akkor okaik és motivációik evolúciósak és nem ideológiaiak. Az ideológia ezekben a regényvilágokban általában a manipuláció, a megfélemlítés, a megbélyegzés, végül a rombolás és a pusztítás képében jelenik meg.

Minden művében fontos a helyi viszonyok feltérképezése, de üzenete egyetemes: létezésünk, annak természeti mivolta és kulturális tartománya is veszélyben van. Épp az ember és az emberi logika veszélyezteti az emberi civilizációt és magát a természetet, a natúrát is. Ezért látjuk meg az emberben az antropológiai rész mellett az állatit, az animálist is. És ezért ír sokszor megsebzett, menekülésre kényszerülő vagy leölt állatokról. Vagy láttatja az embert ilyen préda-pozícióban.

A kérdés végén szereplő Z-generációnak ajánlom például a Hajnalban kel (Seibo járt odalent, 2008) című elbeszélést, ami egy japán nó-maszk készítő egy napjának az egymondatos megörökítése. Itt a maszk evidensen mást jelent, mint a manapság a nyilvánosság szerkezetét szétromboló hamisítás vagy deepfake. Mégis valami módon az elleplezés és a dominancia médiuma. Ennek a szövegnek ez a zárlata:

„(…) ennek ellenére ő mindig és gyakran hibázik, nem beszélve arról a számára aztán tényleg a teljes összeroppanással fenyegető esetről, mikor az egész befejezett maszk egy hiba, hogy így fejezze ki a dolgot, tudniillik amikor egy-két napig kedvtelve nézeget egy maszkot, amikor úgy érzi, hogy elégedetten szemlélgetheti, mert ez most, úgy véli – nyilván a véletlennek hála – sikerült, és akkor egyszer csak elkezd hideg lenni a szíve körül, és akkor hideg és elfogulatlan érzéssel is rá tud már nézni, és azonnal látja, hogy rossz, hogy elrontotta, hogy hibás, és tudják, miért, vonja fel a szemöldökét ilyenkor, mert, adja meg rögtön a választ, és ilyenkor soha nem dadog, mert, néz körbe az alkalmi tanítványokon, mert senki nem tud véletlenül jó maszkot csinálni, véletlenül jó maszkot csinálni lehetetlen, a véletlennek ebben az egészben semmiféle szerepe nincs, miközben azt persze nem tudja, minek van benne szerepe, talán, engedi le a hangját, a gyakorlatnak és a tapasztalatnak van szerepe, és csak ezeknek, semmi másnak, mert a maszk csak egy fa, egy festett, faragott fa, amelynek a felszínére mi odalátunk egy arcot, és ezt mondaná most is, és ezt érzi most is, amikor eljön a nap, és befejezettnek nyilvánítja új művét, ezúttal pontos nevén egy shiro-hanyaként ismert s az Aoi no ue című noh-darabhoz készült pokoli fejet, nekikezd a selyemzacskó-szabásnak és megvarrja aztán, és még nézegeti egy darabig ezt a rémületes lényt, a szörnyeteget, az óriásira tátott szájjal, kidülledt szemeit és a szarvakat a homlokán, még nézi, vizsgálgatja legújabb mesterművét, majd óvatosan beteszi végleges helyére, a selyemzacskóba, és még csak nem is sejti, még csak meg sem fordul benne, hogy a keze alatt ezúttal alig valamivel több mint másfél hónap alatt megszületett egy démon, és ártani fog.”

Visszatérő elem a szerző műveiben, ahogy erre szintén kitér az akadémia méltatása, hogy valamiképp a művészet maga képes kiutat mutatni egy kilátástalan világból, vagy legalább némi feloldozást ad. De mennyiben művészetvallás, sőt, akár giccs ez, vagy miképp, hogyan több ennél? Mit mondanál azoknak az olvasóknak, akik eddig pont attól ódzgottak, amit az akadémia méltat: hogy az apokaliptikus terror közepette is a művészet erejét bizonyítja (csak) újra.

Fontos, hogy Krasznahorkai műveiben a kultúra nem a hamis tudat médiuma vagy paravánja.

Visszatérnék Kertészhez. Kettejüket összeköti a belső és külső emigrációk mellett az a fajta művészi radikalizmus, ami eredeti, korábban nem ismert prózanyelvek létrehozásában ölt testet, bár ezek egymástól eltérő poétikák (atonális vs. multifokális) és az, hogy a nyugati, humanista világ romjain néznek szét. Értékelve e civilizáció és kultúra csodálatos teljesítményeit, de tisztában vannak annak végességével és rettenetes következményeivel Birkenautól Srebrenicáig. Akár az Ellenállás (Az ellenállás melankóliája, 1989) barbár pusztítására gondolok, akár Herscht 07769 című regény Bossz figurájára, aki lokálpatrióta és neonáci, épp az a radikális és emlékezetes, hogy az emberi rombolás és az emberi teremtés egymás mellett és nem csak egymás ellenében zajlik. Ezek között a világállapotok között közlekednek a Krasznahorkai-történetek hermészi figurái.

Műveiben külön panoptikuma van azoknak a félkegyelmű, az orosz irodalomból ismert szent bolond alakoknak, akik máshogyan érzékelik a világ, a hatalmi rendszerek vagy a természeti rend összefüggéseit és így sokkal sebezhetőbbek és kiszolgáltatottabbak is a világgal szemben. És mintha rajtuk tükröződne a világ szépsége és brutalitása.

Ilyen kulcsfigura Valuska és Florian Herscht is. Vagy itt van a 2024-es januári Jelenkor folyóiratban közölt Angyal szállt el felettünk című elbeszélése, amelyben egy jövőkutató beszél az ukrán háború mélyéről.

Hamarosan (november közepén) fog meglenni a szerző új könyve, a provokatív című A magyar nemzet biztonsága. Mire számíthatunk, és mi magyarázza a címadást?

A fentebb említett Krasznahorkai-panoptikum újabb fontos szereplővel bővül. Ezúttal egy lepkekutatót ismerhetünk meg közelebbről; a motivációit, hogy miért lett lepkekutató és a perspektíváját, ahogyan és ahonnan szemléli a világot. A világ pedig egyszerre napjaink Magyarországa és a természet törékeny rendszere. Közben napról napra történnek olyan események Krasznahorkai körül, amiket pár hete még a kéziratban fikcióként olvastam. De hogy Magyarországnak milyen a nemzetbiztonsága, és hogy milyen törésvonalak vannak a társadalomban, az is szóba kerül a regényben.