Ha bárkiben volt még kétség – mint például bennem –, hogy Magyar Péternek valós esélye van a választási győzelemre, az most, az október 23-ai valóban tömegrendezvénye után biztos lehet benne: a Tisza nem csak komoly kihívó, hanem minden jel szerint jelen pillanatban erősebb mint a Fidesz. És ha ez valóban így van, akkor az esélylatolgatás/szurkolás mellett itt az ideje, hogy a kormánypárttal kritikus közvélemény valóban elkezdjen gondolkodni arról, hogy milyen legyen, és milyen lesz egy leendő Tisza-kormány országa.

Magyar Péter Nemzeti Menetén járva e kérdés fénytörésében próbáltam meg megérteni a párt karneváli ‘56-értelmezését, közvetített önképét, és erről kérdeztem a meneten részt vevő embereket is.

Az új nemzeti együttműködés

Az október 23-ai politikai rendezvények nem csak számháborút jelentenek, a narratívaalkotás mezején is összecsapnak ilyenkor a felek: ki tudja ‘56 emlékezetét magának megszerezni, olyan ‘56-múltat kreálni, amely hitelesen illeszkedik saját politikai céljaihoz. Ebben a versenyben a Fidesz hagyományosan nagyon erős. Orbán Viktor a ruszkikat egymaga hazaküldő beszédétől Nagy Imre újratemetésén egészen a pesti srácokig és a jobboldali, szuverenista forradalom képéig (amit Schmidt Máriáék most már évtizedek óta tudatosan kurálnak) a Fidesz a politikai közösségét szimbolikusan megalapozni tudó ‘56-mítoszt hozott létre.

A különböző ellenzéki értelmezők idén viszont e síkon is Magyar győzelmét ünnepelték. Csakhogy, ahogy Orbán Viktor, úgy idén Magyar Péter sem mondott újat: már tavaly feltálalta a se nem jobb, se nem bal 1956-ot, ahogy ezt akkor meg is írtam. A tiszás vízió lényege, hogy szemben a Fidesz 56-mítoszával, a forradalom nem jobboldali volt, és nem a nemzeti szuverenitás a lényege, hanem a nép: a forradalom egy széles, nemzeti összefogás volt, ahol a kisgazdáktól a szocdemekig „egy nemzet mondta együtt, hogy elég volt” – a szocialisták egyébként idén is kimaradtak a felsorolásból, annak ellenére, hogy ha a felkelők többségét kérdeztük volna meg mik ők, vélhetően ezt mondták volna. Ám ahogy Magyar idei beszédében fogalmazott: „nincsenek jobboldali vagy baloldali mártírjaink, csak mártírjaink vannak”.

Ez az ‘56-kép egyenesen elvezet minket a Tisza nemzeti populista politikai ajánlatáig, egy olyan rendszerváltó koalíció képzetéig, ahol az ideológiai különbségek félretehetők-zárójelezhetők, mert a nemzet egysége mindent felülír.

Magyar ezt nem is nagyon rejtette véka alá:

„1956 csoda, mert egységbe forrt megannyi különböző ember. A szabadság erei patakokba, a patakok folyókba, a szabadság mindent elsöprő erejű folyójába torkolltak”

– mondta el allegóriáját Magyar a Hősök terén, és azt már rábízta a közönségére, hogy magától rájöjjön, hogy a szabadság e folyóját természetesen Tiszának nevezik.

A szabadság folyója, minden forradalmi képzet és retorika ellenére, kifejezetten csendes folyású lesz: Magyar ezúttal sem ígért forradalmi változásokat, csupán egy „működő Magyarországot”, amelynek ideológiai-politikai keretei tehát nagyjából a NER-éhez hasonlóak maradnak,

hisz ez is egy nemzeti együttműködésnek lesz a rendszere, csak az ígéretek szerint „jobb” állami ellátórendszerrel, kevesebb korrupcióval, több jogállammal stb. Ennek megfelelően Magyar – Orbán Viktorral szemben – általában nem bocsátkozik, és most sem bocsátkozott világpolitikai, történelmi és eszmetörténeti elmélkedésekbe. Magyar nem tervezi egy teljesen új rend megalapozását, hanem a mostani jobboldali populista politika folytatását, kicsit EU-barátabban, jogállamibb keretek között, emberarcúbban. Úgy tűnik, ez a minimumajánlat, amely most a lehető legszélesebb közönség számára, ha nem is lelkesítő, de legalább meggyőző, mert kivitelezhetőnek tűnik, realista. Politikai fantáziánk a NER 15 évében eddig terjed – 15 év folyamatos vereség és jobboldali hegemóniaépítés után ez nem meglepő.

Pedig ahhoz, amit tulajdonképpen minimumprogramként ígér, szükség lenne a most elképzelhetetlennek tűnő radikális változásokra is. Az egészségügy, az oktatás rendbetétele, az élhető bérek és életkörülmények biztosítása nem nagyon fog menni radikálisan más újraelosztás megszervezése, a munka-tőke viszonyok átrendezése, a nemzetközi szövetségek és alávetettségek revíziója stb. nélkül.

A világösszefüggések helyett tehát Magyar a beszédében a mindennapok és a kisemberek világa felé fordult, „Bátonyterenyétől Győrszentivánig”. Beszélt a bérből és fizetésből élők küzdelméről, a tanárokról, a gyermekvédelemben dolgozókról, arról, hogy egy fizetésből nem lehet megélni, empátiával és átérzéssel. Mindeközben azért ő budai maradt, megköszönte a magyar vidéknek, hogy kedvesen „fogadták őt”, amikor alászállt közéjük.

Talán e ponton vált a legnyilvánvalóbbá a párt egyszemélyes volta: nagyon kellett volna, hogy a pódiumon megjelenjen valaki, aki nem csak empátiával közelít a vidék és a mindennapi emberek felé, hanem mondjuk tényleg vidéki, esetleg munkáscsaládból jön, Magyarnál eggyel hitelesebben, nem kívülállóként tudja képviselni az életüket. E képviseleti hiányt hivatottak betölteni a Tisza-szigetek, amelyek száma mostanra (már csak a tüntetésen megjelenő zászlóra írt helységnevek tömkelege alapján) számos, viszont sehol nem kaptak helyet a programban, mintha nem is léteznének.

Ehhez hasonlóan, mintha a párt sem létezne: a tüntetés díszletei Magyar Péter személyi kultuszát építették. Ezt a legszebben a Telex tudósítója énekelte meg, amely leírást tegnap este óta már sokan méltán idéztek a közösségi médiában:

„A borús, sötét időben pedig a napnyugtával előkerültek a fáklyák, amelyek Magyar arcának adtak természetes megvilágítást, a pódiumra tett fény mellett. Mire lement a nap, és Magyar Péter a beszédének legfontosabb részéhez, az ígéretekhez ért, addigra úgy tűnt, mintha ő lenne a legnagyobb fényforrás a Hősök terén, a magyar uralkodók szobrai előtt.”

Nos, ha ennél kritikusabban viszonyulunk az épülő Magyar-kultuszhoz, a helyzet kellemetlen kényszerességét érdemes talán észrevenni: nem áll annyira jól Magyarnak a kultusz, de tényleg nem nagyon lehet rajta kívül senkit kirakni a plakátokra, az óriáskivetítőn futó reklámokra, a színpadra. Nincsenek ismert, bejáratott arcai a pártnak, ez még mindig egy egyszemélyes politikai projektként tűnik kifelé. Kérdés, végig lehet-e csinálni egyszemélyben egy országos választási kampányt. Úgy tűnik, Magyar szerint igen: beszéde végén bejelentette, hogy november 5-én jön az „út a győzelembe”, az újabb országjárás, az eddigi legnagyobb, ahol ismét személyesen járja végig Magyarország minél több települését.

Ám talán még a kampány ügyénél is aggasztóbb kérdés, hogy lehet-e egyszemélyben kormányozni majd? Magyar szakértők bevonását ígéri, a nemzeti populizmust a technokrata populizmussal vegyítve. Ami kampányígéretként, csakúgy mint az új nemzeti összefogás képzete, szódával elmegy – a tömegeket nem lelkesíti úgy igazán, de a legtöbbeket nem is háborítja fel. Azonban a tényleges kormányra kerülés esetén ez a projekt hamar a Tisza körmére éghet: nincs ideológia és érdekmentes szakértelem, előbb-utóbb politikai döntéseket kell majd hozni. Döntéseket, melyből egy társadalmi csoport egy másik kárára fog profitálni (na vajon melyik és melyik kárára?), ez pedig már a kormányzás legelején a Tisza széles társadalmi bázisának szétfeszítésével fenyeget.

Még kér a nép, de már nem sokat

Magyar Péter tehát  – minden híreszteléssel ellentétben – nem rendszerváltásra, hanem kormányváltásra készül. Ami ennél talán meglepőbb, hogy a magszavazói sem várnak tőle drasztikus lépéseket. A nagyon vegyes összetételű tömegben – nyugdíjasoktól az anime zászlós fiatalokig – minden korosztály szép számmal képviselte magát, és különböző emberekkel beszélgetve mindenki nagyon hasonló dolgokat mondott. Egyrészt, hogy senki sem „tiszás”, csak „kormányváltásos”, másrészt, hogy legalább két év türelmi időt megszavaznak a Tiszának, senki nem vár annál radikálisabb változást, mint amit Magyar Péter kínál.

Anna és Balázs, egy fiatal pár például elsősorban átláthatóságot és elszámoltatást vár egy leendő Tisza-kormánytól. Úgy érzik, a mostani állapotok, főleg a hatalom gőgje, és az, hogy folyamatosan át akarja verni őket, elviselhetetlen, azonban megértik, hogy a változás sok időbe kerül.

„Nem három nap alatt fog megváltozni a NER, hanem évek, évtizedek alatt. Nem is tudjuk, mennyi a kár.” – mondta Balázs.

Szabolcsnak és Virágnak, egy középkorú párnak az Európai Ügyészséghez való csatlakozás volt a legégetőbb kérdés. Egy idős pár szinten a jogállamiságot emelte ki, de hozzátették, hogy nyugdíjasként az egészségügy helyzete is nagyon fontos ügy számukra. Két nagyon fiatal, még gimnazista srác szintén az egészségügyet emlegették, bár számukra – korukra hivatkozva – az oktatás is prioritást élvez.

Ők, és mások is, akikkel szóba elegyedtem, egyaránt a mostani rendszer elviselhetetlenségét hangsúlyozták, de nem érezték úgy, hogy azonnal meg kéne vagy meg tudna változni. Sokan egymástól függetlenül két év türelmi időt adtak a Tiszának: ennyi idő alatt kell változtatniuk valamit a NER működésén.

„Van annyi összetartás ebben a közösségben, hogy tudunk várni”

– magyarázta a középkorú pár férfi tagja.

A magyar ellenzéki magválasztók tehát, miközben radikálisak kormányellenességükben, nem kívánnak semmi radikálisat, láthatóan a realizmus és a polgári józanság talaján állnak. Azt tanította nekik az elmúlt 15 év összes kudarca, hogy taktikusnak kell maradni, a politikai kérdéseket nem kinyitni, és csak a minimumot szabad követelni. Mindezzel csak az a baj, hogy a változás vagy rendszerszintű, vagy semmilyen.

Az a realista, teljesíthető minimum, amit Magyar kínál, és úgy tűnik a törzsbázisa elvár, könnyen illúziónak, hamis reménynek bizonyulhat.

A „működő” ország nem elérhető pusztán azzal, hogy jobban akarunk csinálni dolgokat, tudni kéne azt is, mit és hogyan szeretnénk alapjaiban máshogy csinálni, kiket akarunk ehhez megnyerni, és kiknek vagyunk hajlandóak hátrányokat okozni.

Addig is marad a polgári alku: rendszerváltásunk már megint kormányváltásra cserélnénk. Valódi, mélyreható változásnak helye nincs, ezt minden józan választópolgár tudja. Talán majd máskor. Majd a következő rendszerkormányváltáskor!