Az államszocialista rendszerek nem múltak ki a rendszerváltásokkal és az átmenet évei alatt.. A ma is létező államszocialista társadalmak összességében jobban teljesítenek, mint bármikor valaha – miközben Közép-Kelet-Európa és posztjugoszláv térség államai, amelyek nagy gázzal visszatolattak a kapitalizmusba, tizenöt-húsz évet vesztettek a globális versengésben. Böröcz József szociológus elemzésének első részét közöljük.^[1]

Rükverc, nagy gázzal

Több mint egy emberöltő telt el azóta, hogy Kelet-(Közép-)Európa és Észak-Eurázsia^[2] egykori államszocialista társadalmai visszatolattak a (fél)perifériás kapitalizmusba. Sok-sok emlék- és élményfoszlány, értelmezésféle, podcast-okosság, kommentár, történelemhamisítás, rögeszme és ideológiai vagdalkozás hangzik el ennek kapcsán. Az alábbiakban egy fogalmi vázlat és két egyszerűen hozzáférhető adatsor segítségével próbálom megrajzolni az államszocialista társadalmak és rükverckapitalista utódaik pályaívét a kapitalista világrendszerben.

Összehasonlításról lévén szó, először nem árt meghatározni, mely társadalmak tartoznak a témánkhoz kötődő csoportozatba, s melyek nem. Többé-kevésbé marxizáló megközelítésben^[3] azoknak az országoknak a politikai-gazdasági-kulturális rendszereit nevezem „államszocialistának”, amelyekben:

1. A társadalom – a szocialista beszédhagyomány stíluseszközeivel szólva –
   • megszabadult az alkotmányos kiváltságok sorával védelmezett, magántulajdonon alapuló kizsákmányolás terhétől,
   • a fő termelési eszközök többségét társadalmi tulajdonnak nyilvánította, és
   • az állam kezelésében – mai terminussal: az állam tulajdonosi holdingjában – helyezte el, kisebb részt egyéb – így szövetkezeti – tulajdonformákban működtette, majd
2. az e termelőeszközök működtetéséből, értékesüléséből származó bevételeket a magánprofit közbeiktatása nélkül
   • a társadalom egészének javát szolgálni hivatott, ingyenes vagy kedvezményes állami ellátásra,
   • a kollektív fogyasztás és a közjószágok biztosítására,
   • a társadalmi lét és a köztulajdon bővített újratermelésére,
   • az egyéni jövedelmek és vagyonok egyenlőtlenségeinek minimalizálására és
   • a tömeges, felfelé irányuló mobilitás intézményesített eszközeinek megteremtésére és működtetésére fordítják.^[4]

E definícióból következik, hogy elemzésem szempontjából a mai Kínai Népköztársaság, nemkülönben Észak-Korea, Kuba, Laosz és Vietnám mind olyan államoknak számítanak, amelyek 1989 után megőrizték alapvetően államszocialista jellegüket. A gondolatmenetet a világrendszer-elemzés fogalmi nyelvén mondom el.

„Nyugaton” – pont nem jött össze

Térségünk szellemi életének alaptechnikája – „arccal »a Nyugat« felé” – nem alkalmazható e tárgykörben. A Párizsi Kommün brutális elfojtása és a kieli, müncheni, berlini, bécsi és budapesti felkelések gyors megsemmisítése megakadályozta annak a marxi várakozásnak a megvalósulását, hogy a szocialista világforradalom Nyugat-(és Közép-)Európa fehér társadalmaiból robbanna ki, s onnan terjedne át a világ „elmaradottabb” (és színesebb) részeire. Az államszocializmus első, viszonylag tartósnak bizonyult formáit a félperifériás, cári Oroszországban^[5] (1917) és a perifériás Mongóliában^[6] (1921–24) pörögte ki magából a történelem. Az októberi forradalom óta a világban ma létező, mintegy kétszáz-valahány állam közül összesen huszonhárom tért át valamely, adott ponton egyfajta államszocialista modellre.

Ellentmondva a nemzetközi munkásmozgalom eurocentrikus-teleologikus hagyományának – amely a nyugat-európai, eurofehér,^[7] nagyvárosi ipari, szervezett munkásosztály kollektív mozgósításától várta, hogy megdönti a kapitalizmust –, az a történelmi eseménytípus, amit a marxista hagyomány szocialista forradalomként képzelt el, várt és próbált megvalósítani, a szó szigorú értelmében

csak egy volt

a sok, igencsak különféle esemény, széttartó lázadásforma, társadalom-átalakítási játszma és technika, háborús viszály és véletlensorozat közül, amelyek következtében az államszocialista intézményrendszerek ma ismert, viszonylag tartós formái létrejöttek.

Az elmúlt öt évszázadban a globális tőke két, egymástól igencsak különböző birodalmi struktúrában irányította a kapitalizmust.^[8]

1. Az egybefüggő birodalmakat ^[9] – az emberiség hosszú távú, több ezer éves történelméből öröklött szupraállami formát^[10] (v.ö.: a birodalom feje mint a „királyok királya, sahinsah” stb.) – csak viszonylag tökéletlenül, eresztékeiben recsegve-ropogva sikerült átszabni a globális tőkés felhalmozás, a magántulajdon rendszer-mivoltára alapozott totális emberiség-kizsákmányolás céljaira. Ennek alapformáiról viszonylag kedélyes, kritikára kevéssé kiélezett formában, sőt, KuK-vonatkozásban kimondottan nosztalgiával elég sokat sejtenek-tanultak térségünk társadalmai is, főként a saját történelmükből. E birodalmi múlt figyelembe vétele nélkül „nemzeti” történelem sincs.
2. A másik impériumváltozat – a tengeren túli, gyarmati birodalom – a kapitalizmus létrejöttének terméke. A gyarmatbirodalom két-háromszáz év alatt – azaz hosszú történelmi léptékben pillanatok alatt – az egész világot átfogó rendszerré vált. Világunk gyarmati kötelékrendszere az első világháború előtt teljesedett ki, amikor is a világon nem kevesebb, mint 163 gyarmathálózati kötődést tartottak számon.^[11] Ezek közül 152 gyarmattartó-kolónia kapcsolatot nyugat-európai nagyvállalatok és államapparátusok üzemeltettek.^[12]

A világ mai kétszázvalahány országa között nagyítóval sem igen találunk olyat, melyek történelmében ne játszott volna főszerepet valamely egybefüggő vagy gyarmati birodalom, illetve (mint pl. a portugál, spanyol, francia, brit, német múltban) a kettő valamilyen kevercse. Az Európai Unió nevű, ma regnáló meta-gyarmati-szupraállami uralmi rendszer^[13] a globális gyarmati rendszer bomlásterméke volt: a gyarmataikat vesztett nyugat-európai társadalmak eurofehér uralkodó osztályai, értelmiségi elitjei és államapparátusai közötti véd- és dacszövetségként jött létre a második világháború után. Különféle szárazföldi, egybefüggő birodalmi központok és törmelék-utódállamocskák beolvasztásával bővült-bővülgetett, míg el nem jutott növekedésének ma már nagyjából mindenki által érzékelt, stratégiai korlátaihoz.^[14] Mai formájában egyfajta – az egybefüggő és a gyarmati birodalmak ismérveit vegyítő – geopolitikai és geoökonómiai szempontból igencsak kétes hatékonyságú,^[15] a szövetségi állammá válásban megrekedt,^[16] birodalmias helytartóság-hálózatnak tekinthető. Ez az újfajta szupraállami szerkezet – Fritz Scharpf szellemes megfogalmazásával: a „kormányzatok kormányzata”^[17] – döbbenetesen eltérő birodalomtörténeti múltakba ágyazott, e múltak egymásnak sok tekintetben ellentmondó érzelmi, társadalmi és kulturális következményeit cipelő, az önbecsülés és a globális nyitottság erényeiről időről-időre meg-megfeledkező, morálisan befelé forduló, progresszív célképzetek nélküli „nemzeti tizenegyeket” – bármiféle közös transzcendencia híján „üres” politikai formákat – próbál összetartani, több-kevesebb sikerrel. Történik mindez a globális kapitalizmus évszázados hegemóniarendszerének mára nyilvánvaló krízise, az USA – az eddigi, utolsó hegemón – széles körű válsága közben.

Szembeszegülés a kapitalizmussal és a birodalommal

Ahol az adott zendülések, felkelések, forrongások, zavargások és rendszerösszeomlások többé-kevésbé megfeleltethetők voltak a „szocialista forradalom” marxi elgondolásának, e megmozdulások, forradalmi kísérletek szinte kivétel nélkül gyarmati felszabadító harcokkal, a világ újraelosztásáért vívott, így vagy úgy birodalmi struktúrákkal kapcsolatos belföldi vagy nemzetközi háborúkkal egybekötve, azok részeként valósultak meg. Nemigen tudunk példát olyan esetre, ahol államszocialista átmenet kizárólag progresszív – nem is beszélve kimondottan szocialista – ideológiák valamelyike által inspirált, belföldi, eurofehér, ipari proletariátus aktív vezetése alatt történt volna.

A „tisztán” „belföldi” osztályharc, így a kizárólag belső osztályalapú forradalom, e formájában: utópia.

Ennyit a forradalmi formák „tisztaságáról”.

A létező/létezett államszocializmusok tehát nemcsak a „belső” osztályok között lezajlott összecsapások következményei, hanem a globális birodalmi struktúrák által a világra kényszerített általános erőszak okozta agóniával – mondjuk így, globális birodalmi rendszerrel – szembeni önvédelmi küzdelmek eredményei is. A két, elméleti kontextustól függően, analitikusan talán szétszálazható társadalom-bántalmazási folyamat – (1) a termelőeszközök magántulajdonán alapuló kizsákmányolás és (2) a birodalmi-geopolitikai elnyomás – tehát annyira elválaszthatatlan, annyira összegubancolódott egymással a modern kapitalizmus történelmében, hogy az egyikkel – mondjuk: a belső osztályelnyomással – szembeforduló lázadások bármely formájának automatikusan a birodalmi elnyomással való ütközést is meg kellett „lépnie” – és viszont. Ez az összefonódás, s a forradalom által megdöntendő hatalmi, uralmi, elnyomó és a legkülönfélébb progresszív céltételezéseket eleve érvénytelenítő, a kollektív cselekvést gátló struktúrák elképesztő politikai, gazdasági és kulturális egymásba ékeltsége, az elnyomó rendszer ebből következő komplexitása magyarázza, hogy miért voltak a tartós sikerhez vezető szocialista forradalmak oly ritka eseményei a kapitalizmus öt évszázados történelmének.

A kukac és az alma: államszocialista rész – kapitalista egész

Az államszocialista kísérletek körülbelül négy évszázaddal a kapitalista világrendszer kialakulása után jelentek meg. Az emberiség makrotársadalmi evolúciójában beállt államszocialista félfordulat először egyetlen, többségében posztjobbágyi földműves társadalomban – földrajzi kiterjedését tekintve a világ legnagyobb egybefüggő birodalmában – ment végbe. Pár évvel később csatlakozott hozzá egy rendkívül gyéren lakott, óriási területű, sztyeppei lovasnomád létformájú szomszédos ország. Egy generációval később jött létre a földrajzilag ugyancsak szomszédos államszocialista országok tömbje, benne egyebek mellett, hellyel-közzel ipari termelést is folytató, részben globális kereskedelemre is orientált helyi társadalmakkal is.

Csakhogy, mivel még ekkor, a második világháború végén sem „lobbant fel a szocialista világforradalmi láng” – s utóbb is csak viszonylag gyéren pislákolt –, az államszocialista társadalmak fennállásuk során végig egyfajta karanténba voltak zárva az egyébként kapitalista-imperialista rendszer részükre rendelt, többé-kevésbé félreeső zugában. Lehettek (volna) mégoly rendíthetetlenül antikapitalisták a belső intézményeik, nem tudták megváltoztatni a világrendszer egészének kapitalista jellegét. A világrendszer tőkés közege ugyanakkor se lenyelni, sem pedig kiköpni nem tudta a rendszer logikájával részben ellentétes belső intézményeket működtető, a rendszer működését némileg irritáló, ám a kapitalizmus globális működését alig érintő államszocialista zárványt. Az a tény, hogy az államszocialista kísérletek, bárhol történtek is, mindig s mindenhol beágyazottak voltak-maradtak a kapitalista világrendszerbe, oda vezetett, hogy

nem tudjuk, és soha nem is fogjuk megtudni, milyen lett volna az államszocialista társadalom „tiszta” formája – az az államszocialista berendezkedés, amelynek létrejöttét, működését ne torzította volna el a világ antiszocialista erőinek ellenségeskedése.

A dolog kontextuális, geopolitikai, erkölcsi, történeti-szociológiai értelmében az államszocializmusok tehát soha nem voltak „tiszta formák”. Ha máshogy nem, a múltból megmaradt „kapitalizmus-örökség” és a környezettel való interakcióik eredményezte negatív kooperációs játszmák formájában sosem hiányoztak belőlük a globális tőkés rend bizonyos kulcselemei. Hogy még több csavar legyen a történetben, az államszocializmust tartalmazó tőkés rend a maga részéről szintén tartalmaz-tartalmazott bizonyos „múltból áthagyományozódott” elemeket, a rendi társadalmakra, azaz a még eggyel „korábbi” termelési módra jellemző vonásokat, a rabszolgatartás és a kényszermunka különféle formáiról nem is beszélve.

Az államszocialista társadalmak össznépessége 1917 után alig egytizedét tette ki az emberiségnek. Ez az arány az 1960-as évek elején elérte az egyharmadot – eddigi csúcsát.^[18]

1950 és 1990 között a világ államszocialista gazdaságai a világ bruttó világterméknek tartósan körülbelül az egyhetedét tették ki. (E dinamikát az 1. ábra mutatja be.^[19]) A második világháború vége és az 1989-90-es vízválasztó között a modern kapitalista világrendszer államszocialista összetevője kétszer érte el történelmi rekordját – a bruttó világtermék 16,5%-át –: 1958-ban és 1986-ban.

A „hidegháborúnak” az a közkeletű keretezése, mely szerint ez egymással összemérhető riválisok közötti gigászi küzdelemről lett volna szó, sem demográfiai értelemben, sem pedig gazdaságilag nem állja meg a helyét.

Ha olyan szempontokat keresünk, amelyek tekintetében a „hidegháború” két oldalának viszonyát valamiféle matematikai szimmetria jellemezte, ezt a globális katonai patthelyzet egyes stratégiai vonatkozásaiban, elsősorban a nukleáris, bio- és űrtechnológia terén találhatjuk meg. Mivel a kölcsönös megsemmisítés lehetősége előidézte paritás mögött mély gazdasági egyenlőtlenségek húzódtak meg (mint láttuk, az államszocialista oldal gazdasági összsúlya jóval, ötször-hatszor kisebb volt, mint riválisaié), könnyű belátni, hogy a katonai-stratégiai „hidegháború” vélt vagy valós egyensúlyának fenntartása aránytalanul nagyobb terhet rótt az államszocialista „félre”. E teher fenntarthatatlansága nagyban hozzájárult ahhoz, hogy a gorbacsovi szovjet vezetés adott pillanatban – kapitalizmus-hegemón geopolitikai versenytársainak szirénhangjait hallgatva – a kiszámíthatatlan következményekkel járó összeomlás helyett a szovjet- és kelet-(közép-)európai típusú államszocializmusok többé-kevésbé önkéntes eutanáziáját választotta.

Mivel az államszocialista országcsoport addig szovjetközpontú tagjai 1990 körül visszataláltak a tőkés kerékvágásba, a megmaradt államszocialista gazdaságokban előállított hozzáadott érték aránya globális mélypontra, 7%-ra zuhant. Azóta azonban – mint az 1. ábra jelzi – meredeken emelkedik az államszocialista gazdaságok globális részesedése. E mutató a használt adatbázisban rendelkezésemre álló, utolsó adatpontnál (2018-ban) 17,4-17,5% körül járt. Azóta minden bizonnyal még feljebb is kúszott – azaz a ma is államszocialistának tekinthető országcsoport globális súlya minden bizonnyal legalább egy-két százalékkal meghaladja a világ államszocialista részének – akkor még a Szovjetuniót és kelet-(közép-)Európát is tartalmazó – világrekord részesedését a „hidegháború” idején.

Más szóval, a világkapitalizmus geopolitikai-geoökonómiai egészének ma is államszocialista szelete, nagyjából egyhatod körüli kisebbségben, de annál makacsabbul továbbra is „tartja magát” a tőkés világ közegében. Bármely, a kapitalizmusba ékelt államszocialista zárvány minimum kettős intézményrendszert kell, hogy üzemeltessen: (1) az érintett társadalmak belső viszonyaiban, s néha még egymáshoz fűződő kapcsolataikban is működtetnek bizonyos, többé-kevésbé felismerhető, államszocialista jellegzetességeket, míg (2) kontextuális, globális kapitalizmussal való, elkerülhetetlen – sőt, a globalizáció mértékének exponenciális növekedése, a világ összekapcsoltságának egyre intenzívebbé válása^[20] miatt egyre meghatározóbb – interakcióikban akarva-akaratlan egy másik szabályrendszert, a világkapitalizmus általános logikájához illeszkedő racionalitást és viselkedési sémát érvényesítsenek. Ebben az értelemben tehát globális integrációjuk alapeleme továbbra is a kettősség – ezen belül a kettős függőség.

Világunk egyik, ha nem „a” legfontosabb, jelenleg megválaszolatlan kérdése az, hogy a megmaradt államszocialista politikai rendszerek mit kezdenek példátlan, s egyre növekvő részesedésükkel tőkés világrendszerben, miként alakítják át magát a globális rendszert.

Geopolitikai szomszédság – belső hasadás

A hidegháborús időszak másik alapvonása az volt, hogy a termelési módjuk vonatkozásában a többségtől elkülönülő, államszocialista társadalmak fizikai-geostratégiai értelemben is sajátos helyet foglaltak el. Az államszocializmus élesen körülhatárolt regionális jelenség volt, a hidegháború korai szakaszának államszocialista társadalmai a Balti- és Adriai-tengertől a Dél-kínai-tengerig és a Kamcsatka-félszigetig terjedő, térképészeti értelemben résmentesen egybefüggő területen helyezkedtek el. Ellenfeleik közös, globális nézőpontjából egyetlen, egybefüggő földrajzi zónát alkottak, amit a birodalmi geopolitika évszázados hagyományán iskolázott „nyugati” stratégák könnyűszerrel, analógiás módon többé-kevésbé szárazföldi birodalmi típusú nagytérszervezési egységként fogtak fel. Ez a geoökonómiai adottság messzemenő következményekkel járt a rendszer befektetési, piacszervezési, katonai, hírszerzési stratégiáira nézve a hidegháború mindkét „térfelén”. Az egymáshoz tapadtság, a térbeli érintkezés annyira meghatározó része volt az államszocialista geopolitikai valóságnak, hogy a kelet-(közép-)európai térség társadalmai túlnyomó többségének államszocialista „átmenetét” is a földrajzi fekvés determinálta a második világháború végén.

Az államszocialista Jugoszlávia – amely a második világháború nemzeti-felszabadító, antikapitalista-antifasiszta gerillaharcainak terméke volt – nyílt szövetségi együttműködési politikát folytatott az immár független volt-gyarmati államok 1955-ben, a Bandungi Konferencián létrehozott 29 tagú szövetségével, s alapító tagja volt az El Nem Kötelezett Országok 1961-ben, Belgrádban megalakított Mozgalmának.^[21] Szintén az ötvenes évek első felében a Szovjetunió is kiépített bizonyos, jelentős geoökonómiai kapcsolatokat a „harmadik világban”, méghozzá nemcsak a világ legnagyobb, addigra már szocialista „útra lépett” társadalmával – a Kínai Népköztársasággal^[22] –, hanem az egykori gyarmati világ újonnan felszabadult, másik óriásával, Indiával is.^[23] Kialakultak a kereskedelem, a befektetések, a technológiatranszfer, az oktatás és a katonai-stratégiai együttműködés fontos és ambiciózus, gyakorlati láncolatai.^[24] Stratégiai szövetségek jöttek létre a korai-államszocialista Kína és a gyarmati háborúk sújtotta Indonézia, Vietnám, Észak-Korea és Kambodzsa között is.

A gyakorlati kapcsolatok kialakításán túl egy 1960-ban, Moszkvában tartott nemzetközi konferencia, amelyet a világszocializmus céljának, irányának, teloszának^[25] konkrét meghatározását célzó globális stratégiáknak szenteltek, jelezte, a szovjet vezetés nyíltan és hivatalosan is beépíti a gyarmatosítás elleni küzdelmet mint a politikai cselekvés elismerten progresszív formáját saját központi teleologikus víziójába. A gyarmat-felszabadító háborúkban harcoló, s az e harcok következtében függetlenné váló társadalmakat a szovjet hivatalosság e ponttól kezdve „termékeny talajnak” tekintette, tele izgalmas lehetőségekkel a kapitalizmus meghaladására és a szocializmus felépítésére, sokkal nagyobb, a globálisra már egyre jobban emlékeztető skálán.

A nyitás a „harmadik világ” felé növelte az európai és eurázsiai államszocialista államok ideológiai, hírszerzési, katonai, tervezési stb. apparátusainak érdeklődését a világ földrajzilag velük nem egybefüggő területei, így Afrika és Ázsia szinte egésze iránt is. Ez elkerülhetetlenül  „hidegháborús” dimenziót adott a gyarmatosítás elleni, amúgy is meglehetősen komplex, többszereplős küzdelmeknek.

Ugyanezen az 1960-as moszkvai konferencián tört ki ugyanakkor a  „kínai-szovjet szakítás” néven ismertté vált, addigra már évek óta készülődő politikai vihar is. Az államszocialista társadalmak szövetségének kettészakadása új, történelmileg példátlan frontvonalat hozott létre. Egyik napról másikra megszűntek a Kínának (és Albániának) nyújtott szovjet segítségprogramok, a szakértők és tanácsadók csapot-papot hátrahagyva távoztak az érintett országokból, a külföldi diákokat is hazazavarták – majd évtizedekig tartó ideológiai csetepaték, hírszerzési szemétkedés, sőt katonai konfrontáció következett a világ két legnagyobb-legerősebb államszocialista állama és a mögöttük felsorakozott, közvetlen szövetségeseik között. A szakítás strukturális feszültségek és ellentmondások egész sorához vezetett a világ államszocialista társadalmainak globális helyzetében. Egyrészt – a globális tőke és birodalmi struktúrái szemszögéből – az államszocialista csoportozat továbbra is egyetlen, többé-kevésbé egybefüggő „tömbnek” volt tekinthető, ahol tűzzel-vassal akadályozták-üldözték a magántőke-alapú gazdasági felhalmozás térnyerését. Másrészt – a „tábor” belső dinamikáját tekintve – a viharos kínai-szovjet válás véget vetett a hatékony össz-államszocialista együttműködés lehetőségének a globális rendszer minden pontján. A szakítás az államszocialista együttműködési rendszer hatékonyságának katasztrofális válságához vezetett. A közös társadalmi, gazdasági és technológiai jövő célképzete, a fogyasztói kapitalizmus valóságos, érdemi, egységes, államszocialista geopolitikai alternatívája megsemmisült – úgy tűnik, végleg.

A kínai oldalon a dolgokat egyenesen tragikussá tette, hogy a „Nagy Ugrásnak” nevezett, belső erőforrásokat leszívó, erőltetett iparfejlesztési politika – amely egyebek mellett a kínai vezetés pánikreakciója volt a Szovjetunióval való hivatalos kapcsolatok „elhidegülésére” –  tömeges éhínséget idézett elő Kínában. Eközben a volt gyarmattartó centrumhatalmak által erőltetett gyarmati és imperialista háborúk a világ államszocialista részeinek egész régióit perzselték föl. A „kulturális forradalom” tovább roncsolta Kína társadalmi és szellemi erőforrásait. A kínai–szovjet szakítás után a világ minden államszocialista társadalmára ráterhelődött a hatékony, kollektív, nagyszabású, össz-államszocialista együttműködés bármely formájának katasztrofális hiánya, a kulturális innováció és inspiráció áramlásának vége, a Balti- és Adriai-tengertől a Csendes-óceánig terjedő szocialista gazdasági térség funkcionális ellehetetlenülése.

Kelet: előre!

A nyolcvanas évek végére, amikor a válság elérte Európa és Észak-Eurázsia államszocialista rendszereit, már több mint egy generáció óta megvolt a hasadtság a szocialista „tömbön” belül. Az érintett társadalmak egyik csoportja szinte teljesen elszigetelődött a szakadék „másik oldalától”, s viszont – nemcsak politikai és gazdasági értelemben, hanem a kultúra, az identitás, az erkölcsi, érzelmi és esztétikai világok és érzékenység tekintetében is. A Kínára vagy Észak-Koreára, Észak-Vietnámra stb. vonatkozó, elemi „népi” ismeretek, tudás helyét Kelet-(Közép-)Európában és Észak-Eurázsiában egyrészt egy mélységes mély űr foglalta el, másrészt egyfajta, döbbenetesen kultúrrasszista ideológiai képződményben, sajátos, államszocialista orientalizmusban öltött testet.

A hatvanas évek végére a kelet-(közép-)európai társadalmak átlagos állampolgárai számára sok esetben már-már kimondottan rutinizált,

a mindennapi életformákba beépített dolog volt a vasfüggönyt átszelő kapcsolatok kialakítása, a „nyugati” javak fogyasztása, beleértve akár a „nyugati” utazást is, sokkal inkább, mint mondjuk a Kínával vagy annak kisebb szomszédaival való kapcsolatkeresésnek akár csak olyan kezdetleges formái, mint például a nyelvtanulás.

A kelet-(közép-)európaiak számára még a „távol”-keleti államszocialista országokba, de még a szomszédos Szovjetunióba való utazás lehetőségeit is szigorúan korlátozták (és még jobban a másik irányban). Történt mindez annak ellenére, hogy térségünkben addigra már több évtizede folyt a kötelező – értsd jól: érettségizők esetében nyolc, a felsőoktatásban résztvevőknek tízéves – orosznyelvképzés. A (mégoly „nyugati nyelvet” beszélő) Kuba, a kubai államszocializmus karibi életvilága szinte kizárólag a politikai és kulturális elitek aprócska, kiválasztott töredéke számára volt elérhető, egy-egy pár féléves ösztöndíj, ilyen-olyan vállalati „kiküldetések” vagy az 1980-as Világ Ifjúsági Találkozó idejére, illetve pár tucat kubai szövőnő vendégmunkás-foglalkoztatásának erejéig Kelet-(Közép-)Európában. A többi: néma csend.

Beindult bizonyos, rendkívül ígéretes fejlesztési együttműködés számos újonnan független, egykori gyarmatosított állammal – például Nyugat-Afrika frissen felszabadult nagyvárosainak belvárosát, kormányzati negyedeit, egyetemi épületeit jórészt kelet-(közép-)európai (főként jugoszláv és lengyel) építészek tervezték,^[26] némely infrastrukturális nagyberuházásokban sikerrel vettek részt egyes kelet-(közép-)európai mérnökök és vállalatok (Kolkata, az akkorra már 8-15 milliós indiai nagyváros metróhálózatának építését például magyar szakemberek irányították a hetvenes-nyolcvanas évek fordulóján), és viszonylag nagy számban érkeztek egyetemisták a „harmadik világból” Kelet-(Közép-)Európába csakúgy, mint a Szovjetunióba. (Így aztán az egykor „szocialista orientációjú harmadik világ” mai vezető, főleg műszaki és orvosi értelmiségének jelentős hányada kelet-[közép-]európai vagy szovjet szakképzés után kezdte meg otthoni pályafutását. E tanulmányok emléke ugyancsak része e társadalmak régiónkhoz fűződő viszonyának.) A vietnámi háború végén – 1973 és 1975 között – a Nemzetközi Ellenőrző és Felügyelő Bizottságban indonézek és kanadaiak mellett lengyel és magyar katonák teljesítettek szolgálatot.

Ezzel együtt, a szocialista orientációjú „harmadik világgal” ki-kialakulgató kapcsolatok ritka kivételnek számítottak az elszigeteltség, a tartós morális érdektelenség és – mondjuk a szocialista világforradalom elvileg „hivatalosan szent” gondolatával kapcsolatos – szinte totális közöny és össznépi elbutultság állapotában. A „szocialista harmadik világ”, a latin-amerikai baloldali tömegkultúra vagy az afrikai szocializmus eszméje (például a Kwame Nkrumah-, Julius Nyerere- vagy Léopold Sédar Senghor-féle afro-szocializmus, netán az indiai baloldal sajátos kérdésfeltevései, komplex belső vitái és esetenként fegyveres csetepatékig menő harcai) soha nem jelentek meg az európai államszocialista társadalmak szellemi elitjének erkölcsi, érzelmi, politikai horizontján. Ahhoz is egy Ryszard Kapuścinski nevű, világsztárrá vált lengyel újságíróra volt szükség, hogy a térség társadalmai akárcsak a benyomások szintjén fogalmat alkossanak mondjuk az angolai polgárháborúról és az abban való kubai részvételről.^[27] A hetvenes évek elejére egyfajta mély, ontológiai magány kerítette hatalmába a világrendszer államszocialista szeletét.

Az állítólagos „táboron” belüli kettéhasadtság addigra három évtizedes története lehetetlenné tette például a Kínán belül mozgolódó reformista erők számára – a kormányzó egy párton belül és kívül –, hogy a Szovjetunió és a kelet-(közép-)európai államszocialista társadalmak életének, valóságának ismeretében dolgozzák ki, kalibrálják és terjesszék az államszocializmus kínai jövőjére vonatkozó, szándékuk szerint progresszív elképzeléseiket, javaslataikat, követeléseiket.

Eközben az 1989-1990-es átalakulás Kelet-(Közép-)Európában és Észak-Eurázsiában anélkül zajlott le, hogy bárkinek akár csak egy pillanatra eszébe villant volna, milyen alternatív „irányok” volnának lehetségesek, ha jövőképünkbe, elképzeléseinkbe „beszámítanánk” például Kína vagy az államszocialista Globális Dél – mára igencsak más „megvilágításba került” – létét, szempontjait, jelen(tő)ségét.

Az államszocializmus kartográfiai értelemben 1989-90-ben eltűnt… Észak-Eurázsiából, Európából és Afrikából (lásd a 2. ábrát). Globális „súlypontja” több ezer kilométerrel keletre tolódott; ma már szinte kizárólag Ázsia keleti és délkeleti részén, valamint néhány geopolitikailag elszigetelt, karib-tengeri enklávéban találjuk. Az 1989-es időszakból és annak utóhatásaiból rendelkezésre álló bizonyítékok alapján levonható az a következtetés, hogy Kelet- és Délkelet-Ázsia társadalmainak belső társadalmi-politikai és szociokulturális jellemzői jobban elősegítették társadalmaik államszocialista jellegének megőrzését, mint európai és észak-eurázsiai társaiké. Úgy tűnik, ez utóbbiak adott történelmi pillanatban (dél-)kelet-ázsiai társaiknál fogékonyabbak voltak az antikommunista, antiszocialista – konkrétan (neo)liberális, eurocentrikus, nacionalista, konzervatív, rasszista, adott esetben nyíltan fasiszta/neonáci – eszmékre. Ezek aztán együtt sikeresen aláásták az államszocializmus mint megélt termelési mód bármely elemének történelmi legitimitását a helyi közegben. A túlnyomórészt munkás- és paraszt-hátterű európai és észak-eurázsiai poszt-államszocialista társadalmak arra használták jórészt az államszocializmus időszakában, a korábbi, birodalmi elitektől eltanult, mímelt, eurofehér – azaz feltétlen, globális előjogkövetelésen alapuló – új habitusukat, hogy eldobják a rendszert, amely egy-két generációval korábban felemelte őket vagy felmenőiket.

Történeti államszocializmus-szociológiai szempontból talán az a legfontosabb empirikus megfigyelés, hogy

az 1989-90-es kelet-(közép-)európai és észak-eurázsiai Nagy Geopolitikai Visszatolatás keleti határvonala mennyire akkurátusan reprodukálta az államszocializmuson belüli, 1960-as hasadás vonalát a geopolitikai világtérképen. (Az egyetlen kivétel az 1989-90-ben a perifériás kapitalizmusba visszarepített, egykori Kína-szövetséges Albánia.)

Mark Twaint parafrazálva, az államszocializmusok haláláról szóló ujjongás és gyászjelentések tehát erős túlzásnak bizonyultak. Az államszocializmus térben összehúzódott, s központját Kelet- és Délkelet-Ázsiába helyezte át. Az európai és észak-eurázsiai társadalmak  „kiesése” okozta, kezdeti visszaesés után az államszocialista mivoltukat megőrzött államok, népek, identitáskategóriák csoportozata ismét felemelkedett, s e csoport mára felülmúlta az államszocialista társadalmak korábbi gazdasági teljesítményét. Mindez anélkül történt, hogy „új” államszocialista rendszerek jöttek volna létre az elmúlt öt évtizedben.

Az 1989-90-es átalakulások jelentős változásokat hoztak Európa és Észak-Eurázsia egykori államszocialista társadalmainak globális helyzetében. E változásoknak három fő megnyilvánulási formája volt:

1. 1. Teljes körű, katasztrofális fogyókúra az érintett makrorégiókban;
   2. a szövetségi államaikat szétcincáló szeparatista nacionalizmus belpolitikája okozta széttöredezettség; és
   3. a széthullás háborúi.