Szeptember 13-án Nagy Britannia valaha látott legnagyobb bevándorlásellenes, szélsőjobboldali tüntetésére került sor London belvárosában. A leginkább minimalista becslések szerint 110 000, míg a legtöbb forrás szerint egyenesen 300 000 ember vonult fel a brit fővárosban az ország minden részéről, hogy részt vegyen a Tommy Robinson szervezte muszlimellenes, és a bevándorlók deportálását követelő eseményen. Robinson, akinek valódi neve Stephen Yaxley-Lennon a nyíltan neonáci „Angol Védelmi Liga” (English Defense League – EDL) soraiban a nagyszámú muszlim közösséggel rendelkező Lutonban vált hírhedtté, itt társaival muszlimok megverésével „tűnt ki” politikailag.

A hatalmas felvonulás riadalmat keltett a brit antifasiszta és szocialista szervezetek körében. A kommunista párthoz kötődő Morning Star nemrég arról írt, a Jeremy Corbyn veresége után szétszéledő brit baloldalnak végre „fel kellene ébrednie”, hiszen több százezer embert szeptember elején csupán pár ezer ellentüntető próbált megakadályozni. Egyre nagyobb a társadalomban is az általános, kötelező és tömeges deportálást követelők aránya. Mások pedig már az „illegális migráns” mint ellenségképet is átlépnék, és az összes brit bevándorló kisebbség „kötelező remigrációját” követelik, attól függetlenül, hogy hol születtek és családjuk mióta él ott. Az ezt a programot magáévá tévő Ben Habib (aki maga is dél-ázsiai származású) a remigráció tervét Martin Sellner osztrák neonácitól vette át, aki korábban egy titkos felvétel tanúsága szerint már a németországi AfD képviselőit is győzködte annak előnyeiről.

Az az újfasiszta jelleget öltő utcai mozgalom részéről elég egyezményes követelés, hogy „a bevándorlókat deportálják”. De hogy pontosan kiket: az „illegálisakat”? Az utóbbi években érkezőket? Azokat akik menedékkérőként dolgoznak? Netalán a nem-fehér bőrűek összességét? Menjenek a kelet-európaiak is, vagy ők maradjanak? Mindenki menjen, aki egy bizonyos évszám előtt költözött az országba? Ezekkel kapcsolatban ahány tüntető, annyi válasz születhetne. Még olyan is van, aki szerint inkább háború kellene ellenük, mert a deportálással már elkésett az állam. De olyan is, aki ettől már elképed és inkább valamiféle „jogi megoldást” szeretne.

Az elmúlt években nagy vihart kavaró, pakisztániakhoz kötődő prostitúciós botrány már Robinson politikai aktivista karrierjének kezdetét is végigkísérte. Az 1980-as és 2010-es évek között, dél-ázsiai férfiak által rabszolgaságba kényszerített fehér, és angol kamaszlányok képe tökéletes toborzó volt a fasiszta szervezetek számára. Most Robinson – akinek amúgy volt EDL-es párttársát is kiskorú elleni erőszak miatt ítélték el, igaz sokkal enyhébb büntetést kapott – Nigel Farage, sőt még Elon Musk is ezt az ügyet melegítették fel, azt állítva, hogy a kormányzó Munkáspárt emberei a bűnelkövetőket védelmezik. Még Blair alatt elindult az ilyen maffiatevékenység elleni, nehézkes és bürokratikus büntetőeljárás. A faji implikációktól félve azonban később a munkáspárti és konzervatív kormányok alatt is mély hallgatás és jelentős mértékű hanyagság övezte a kiskoúak prostituálására szakosodott banda kisebbségi jellegét.

Ez a szimbolikus ügy már korán mutatta, miféle indulatok forronganak a mélyben a gazdaságilag egyre csak süllyedő brit vidék mélyén.

A bomba Boris Johnson miniszterelnöksége alatt, 2019 után robbant. Ezt követően ugyanis az Európai Unióból érkező, kelet-európai vendégmunkásokat az állam még a korábbiaknál is inkább Indiából, Pakisztánból és az egykor a Brit Birodalomhoz tartozó afrikai országokból (Ghána, Nigéria) pótolta. Ezzel a zabolázatlan, kizsákmányoló- és egyenesen egyfajta rabszolgamunkát is legalizáló bevándorlási hullámmal Johnson végül elérte azt, hogy a brexit ellenére a covid alatt a bevándorlás megsokszorozódott. 2023-ban például több mint 906 000 ember érkezett dolgozni az Egyesült Királyságba, 2024-ben pedig további 788 000. ezzel minden rekordott megdöntöttek az adatok.

A megélhetési válság közepébe így berontott egy etnicizált feszültség is. S régebben a brit Munkáspárt által uralt és képviselt, általában szorosabban összetartó, jobban szervezett vidéki, etnikai angol közösségek (legyenek azok akár munkások, kispolgárok, vagy a középosztály tagjai) egyszerűen eldöntötték, a bevándorlás veszélyes a saját közösségeik életére. 

És immár túl a brexit körüli vitákon: egyszerűen nem akarnak többé együtt élni szomszédaikkal, a gyerekeik barátaival, tanáraival, a boltossal, az utcaseprővel és munkatársaikkal, akiknek náluk sötétebb a bőrük. Minderre a politikai propagandában az általános bűnözéstől elkülönített „migránserőszak” témája jelent legitimációt.

A tudomány által felhozott tények, statisztikák persze rendre kimutatják, hogy a bevándorlók által elkövetett erőszakos bűncselekmények száma alacsonyabb mint a nem-bevándorlók által elkövetetteké, de az érzelmek és benyomások fontosabbak, ezekkel a jobbos retorikára vevő közönség nem törődik, álhírnek, hazugságnak tartja.Ebben számos, eddig a partvonalra rekedt brit politikai kisvállalkozó találja meg jövőjét és számítását, Nigel Farage Reform pártja immár a kormány várományosa, Robinson mozgalma is országossá és erőssé vált, de Ben Habib „értelmiségi” remigrációs mozgalma is erősödik. A még náluk is vadabbaknak ott van a lényegében teljesen fasizálódott régi UKIP, a párt, amit Farage immár otthagyott.

Arról, hogy korántsem csupán a „migránserőszak” hívószava a döntő, árulkodik az is, hogy az idén nyáron a brit szigeteket (és Írországot is) meghódító „zászlós” mozgalom kiindulópontja például éppen a „migránshotelek” problémája volt. Starmer és kormánya ugyanis, miközben kritikusai szerint „lassan deportált”, nem volt hajlandó az amerikai, vagy magyar államhoz hasonlóan kizárólag gyűjtőtáborokban elhelyezni az országba érkező menedékkérőket, hanem egy kormányzati partnerségi séma keretében hotelek, és Bed&Breakfast jellegű, kihasználatlan fogadók szolgáltak szállásul az újonnan érkezőknek, akiknek döntő többsége nem európai. Ez már önmagában is tiltakozásokat váltott ki a helyi etnikai angol (valamint skót, walesi, cornwalli) csoportokból. De egy online jobbos aktivista azt is feltárta, hogy Kelet-Londonban, egy kifejezetten előkelő szállodában a biciklisfutár-cégek a meneddékkérő lakókat illegálisan alkalmazzák, a dolgozni járókat és kerékpárjaikat pedig az utcáról paravánnal takarták ki. Az élő videósok szokásává vált átmászni a paraván tetején és úgy kérdezgetni a vendégmunkásokat, akik érthető okokból semmit nem válaszolnak nekik, hiszen valószínűleg a munkáltatójuktól függ, deportálják-e őket, vagy nem.

A fő probléma abból adódott, hogy a szegényebb helyiek között felháborodást keltett, hogy „bezzeg ezek az emberek luxusban élhetnek”, a futárcég viselkedése pedig azt is bebizonyította, hogy a nagy platform-techcégek, így az Amazon és a Deliveroo, JustEat és az UberEats tényleg elveszik a helyiek munkáját, lényegében illegálisan alkalmaznak a cégeknek kiszolgáltatott, ezért nem sok érdekérvényesítő képességgel rendelkező menedékkérőket.

A botrány után az angol Szent György keresztes, a skót Szent András-keresztes és a wales-i sárkányos zászlók a magukat „bennszülöttnek, tősgyökeresnek” tartó, főként alacsonyabb státuszú fehér / etnikai felsőbbrendűségi mozgalmának jelképévé váltak: a Jobbik felívelésének időszakában megismert Magyarországhoz hasonló kép fogad manapság mindenkit a vidéki Angliában, az utcákon és az országutak mellett: a vörös-fehér, fehér-kék, és vörös-zöld-fehér zászlók erdeje fogad. Az egykor multikulturális mintaállamnak számító briteknél ezek jelentése: „mi vagyunk itthon, ti nem tartoztok közénk.”

Milyen jó, hogy ilyen helyzetben ott a „baloldal” is, hogy a társadalmi feszültségek ellen tartson szolidaritási akcióival, ugye?

Nos, jó lenne, ha lenne ilyen, szervezett politikai erő. Igény mindenesetre lenne rá.

A miniszterelnöktől, Keir Starmertől nem lehet semmit várni. Hiába szidalmazza ugyanis a jobboldali lázadás összes vezetője ez ügyben a brit kormányfőt, rajta az látszik, hogy talán szívesebben tartana velük. Starmer, így a maga részéről csak annyit reagált a vidéki jobboldal „zászlós” kihívására: ő maga is kedveli a Szent György zászlót, biztosíthat mindenkit hogy szép hagyomány ez, maga is kiteszi otthon, minden nap elnézegeti a kandalló fölött és így tovább. Ezért, mondta, a „nemzeti jelképeket nem engedhetjük át az erőszakos tüntetőknek.”

Kevés az esélye annak, hogy Starmer nem érti, miről szól a mozgalom. Viszont szembeszállni egy az egyben már nem mer velük. A múlt nyári zavargások után egy kormányrendelet a szélsőségesnek ítélt kommenteket kezdte el tiltani, a rendőrség azok íróit kezdte letartóztatni, bevinni, pénzbüntetésre, esetenként börtönbüntetésre ítélni.

Ez viszont csak olaj volt a tűzre.

Később hiába nyilvánította illegálissá a kormány a baloldal palesztinpárti direkt akcióit szervező Palestine Actiont is, csak az derült ki: az autoriter kormányzati válasz csak megnöveli az új és valóban fasisztikus jobboldal népszerűségét, és egyre több ember áll ki mellettük nyíltan is.

Ha viszont Starmer és a régi Munkáspárt nem tud kiállni a fenyegetett kisebbségekért és a helyi munkásközösségekért, majd megteszi Jeremy Corbyn és Zarah Sultana új pártja, nem? Hiszen ők közel egymillió érdeklődő tagot gyűjtöttek össze a nyár folyamán, amikor belengették, ősszel zászlót bont új pártjuk, a Your Party.

Csütörtökön kiderült, az alapítók méltatlan huzakodásba kezdtek a részletek fölött: Corbyn évtizedek óta vele lévő „belső köre” kifogásolta az ifjú, és dühöngő ambícióit nem titkoló Zarah Sultana képviselő társelnök-jelöltségét. Belső információk szerint olyan „régi corbynisták” mint Pamela Fitzpatrick, vagy Kerry McCarthy attól féltek, a társelnöki rendszer kikezdheti a Corbyn személyéhez kötődő, informális hatalmukat. Eközben Sultanának az nem tetszett, hogy miközben erről a reménybeli tagság nem szavazott, McCarthy ki akarta sajátítani a tagdíj-kassza ellenőrzését, mondván, Corbyn pénzügyeit mindig ő kezelte.

Sultana végül megunta a színfalak mögötti veszekedést, és egyeztetés nélkül, a párt neve alatt, saját honlapon és kör-emaillel biztatta az érdeklődőket, vásároljanak nála tagságot. Erre Corbyn és köre – a pártot vele együtt alapító férfi képviselők – közleményt adtak ki Sultana kezdeményezése ellen, és kérték a tagokat, „hagyják figyelmen kívül” levelét és gyűjtését.

Ez az elmérgesedett vita, ami felfedte, Corbyn és Sultana már nem is beszélnek, már a Twitteren, a nyilvánosság előtt zajlott le. A sokk és csalódás akkora volt, hogy a főbb elemzők szerint elveszett az esélye annak, hogy a munkásosztály körében megosztó de még mindig nagy táborral rendelkező Corbyn és a progresszív fiatalok körében népszerű Sultana valaha is együtt tudnának működni.

A jelenetek inkább a Monty Pythonra hasonlítottak, mint egy komolyan vehető politikai pártra.

A problémák a Barátok köztbe illő veszekedésnél természetesen sokkal mélyebbek. Ahogyan a párt megalakulásánál röviden már jeleztem, az új politikai térben – amelyből az osztálypolitika kiszorul, Starmer katasztrofális kormányzása során pedig az „antifasiszta összefogás” mint jelszó elkopik, hiteltelenné válik, a kapuk egyszerűen tárva-nyitva maradnak egy mindent elsöprő jobboldali (ellen)forradalom és hegemónia előtt. A Your Partynak már a neve is mutatta: ez a kezdeményezés és az élén állók maguk sem tudják pontosan, hogy mit akarnak, amikor „baloldali pártot” alapítanak: baloldali populizmust? Progresszív kisebbség- és jogvédelmet? Radikális szakszervezeti aktivizmust? Senki nem tudott semmit elmondani erről. Sokáig éppen az antifasizmus szolgált volna talán utolsó kötőanyagként, de minderre nehéz lenne pártot alapozni, ráadásul látszólag a civakodó ex-munkáspártiakat különösebben nem is érinti meg ez a feladat.

A Corbyn-árvák a mostani, óriási csalódás után aligha fognak bízni volt vezéreikben. Adódik helyette a háborúellenes-progresszív új, zöldpárti vezér, Zack Polanski, aki maga is hasonló irányvonalat akar venni. A Zöldek koalíciójából viszont biztos hogy hiányozni fog a Corbynnal még szimpatizáló, szociálisan konzervatív munkásság. A párt Angliában is hagyományosan a környezettudatos de jobb módú középosztályt vonzza. A Your Party és a Zöldek együtt talán egy – a régi Munkáspártéra így is csak nyomokban hasonlító – társadalmi koalíciót még el tudott volna érni. Az atomenergia-ellenes, a vasútfejlesztést kritizáló, autókat korlátozni kívánó „hippi-párt” talán vidéki gazdálkodókat igen, de a szavazatszerzés szempontjából mindennél fontosabb kis- és nagyvárosi munkásosztályt aligha tudja meggyőzni.

A politikai-választási „baloldal” tehát egyre kevésbé, egyre kevesebb helyen tud megbirkózni az új idők kihívásaival. Angliában a baloldali-populista, antifasiszta „gyűjtőpárt” koncepciója a politikusok rövidlátása miatt máris szertefoszlott. A kérdés csupán annyi: valóban végleg leáldozott az antifasiszta évszázadnak a brit szigeteken?

A legvalószínűbb válasz, hogy egyelőre biztosan: a muszlim közösségeket, vagy feketéket célzó rasszista mozgalmakra a reakció hosszabb távon az lehet, hogy ezek a közösségek is vallási, etnikai identitás köré szerveződő csoportokban találják meg az ellenállás lehetőségeit.

Akkor ez már a balkanizáció? Korántsem. AhogyanAris Roussinos publicista prognosztizálta,

„…a modern brit állam nagyon messze van a nyílt [etnikai] konfliktustól. Azonban a kisebb zavargások, mivel következményeik kevésbé súlyosak, biztosan nagyobb valószínűséggel terjednek el, és válnak új, normává, pedig mindezt könnyedén el lehetett volna kerülni.”

Ez várhat tehát az országra. Ahogyan – hosszabb távon Európára is, akkor ha a munkásmozgalom és az ahhoz hű politika nem talál magára, hogy ismét osztályalapon szervezkedjen. Ironikus módon, erre Nagy Britanniában is lenne igény: hiszen a hangos utcai szélsőjobbos akciók ellenére a felmérések szerint a csendes többségben egyre elterjedtebb a nemzeti identitás és nemzeti büszkeség éles elutasítása. Épp csak az a probléma, hogy ez a csendes többség szervezetlen. Nagyon kár a tömegek szempontjából, és örvendetes az egyre gazdagodó tulajdonosoknak, hogy úgy tűnik, ez a roppant tömeg Jeremy Corbynra és Zarah Sultanára már nem számíthat.