Pár éve egy haveromnak eszébe jutott, hogy doktori disszertációt ír a Fidesz ideológiai bőgőmasináiból. Rendszerkritikus, baloldali nézőpontból. Bogár Lászlóból, Schmidt Máriából, stb. Legyen meg szisztematikusan összeszedve, tudományosan, módszeresen feldolgozva mindaz, amit ezek összehordtak. Krausz Tamás mondta neki, hogy oké, de ezekből nem lehet tudományos művet, doktori disszertációt írni, lévén egy katyvasz az egész, írni csak ezekről lehet. Arról a rendszerről, ami kitermelte, arról a történelmi korról, ami feldobta őket.

Ugyanez áll Horst Mahlerre is.

A rendszer, a történelmi kor

Hogy megértsük azt a miliőt, ahol Horst Mahler felbukkant, a ´68-as diáklázadásokat, az APO (Außerparlamentarische Opposition – Parlamenten Kívüli Ellenzék), a RAF (Rote Armee Fraktion – Vörös Hadsereg Frakció), és a K-Gruppenek (Kommunistische Gruppen – Kommunista Csoportok) születését az NSZK-ban a ‘60-as évek végén, a ´70-es évek elején, ahhoz a hidegháború kezdetét, a hidegháborút elindító washingtoni politikát kell tisztán látnunk.

A Marshall-tervből eredetileg, ha feltételekkel ugyan, de a szovjetek is kaptak volna. Az amerikaiak közös európai újjáépítésben gondolkodtak, csak Franco Spanyolországát zárták ki a kezdetektől fogva. „Úgy bízom George Marshallban, mint saját magamban„ – mondta Sztálin korábban, de Washingtonban változott a széljárás, és a történeti emlékezet szerint George F. Kennan moszkvai diplomata „hosszú távirata” (long telegram) meggyőzte főnökeit, hogy a fegyverkezési verseny, a kapitalista profit- és hatalomhajsza nagyobb üzlet, mint a békés együttműködés. A táviratból:

„A kapitalista világot belső konfliktusok sújtják, amelyek a kapitalista társadalom természetéből fakadnak. Ezek a konfliktusok békés kompromisszummal nem oldhatók meg. A legnagyobb közülük az Anglia és az Egyesült Államok közötti. A kapitalizmus belső konfliktusai elkerülhetetlenül háborúkat eredményeznek. Az így keletkező háborúk kétfélék lehetnek: két kapitalista állam közötti kapitalista háborúk, és a szocialista világ elleni intervenciós háborúk. Az okos kapitalisták, hiába próbálva elkerülni a kapitalizmus belső konfliktusait, inkább az utóbbiak felé hajlanak.„

Márpedig a tegnap még szövetséges, a nácizmus leggyőzéséért iszonyatos áldozatokat hozó Szovjetunió (a történettudomány jelenlegi adatai szerint 27 millió halott, ennek fele civil, és az ország összvagyonának 30% feletti pusztulása) most gyenge és legyőzhető.

Megszületett tehát a döntés, hogy elárulva és hátba döfve a szovjeteket, a ma is jól ismert „szabadság és demokrácia védelme„ szlogenekkel és kommunistaellenes ideológiával elindítják a hidegháborút. Aztán jöttek Franciaország és az USA indokínai háborúi, a népirtások Vietnámban, Laoszban és Kambodzsában. Kialakult a két nagy tömb, a kétpólusú világrend, a természeti és humánerőforrások brutális lerablásán alapuló, keleten gyors kényszeriparosítást, nyugaton óriási üzletet jelentő fegyverkezési versennyel.

Az NSZK-t a hidegháborús szembenállás miatt gyorsan talpra kellett állítani. Így nem volt idő sorcserére.

A társadalmi nácitlanítás (Entnazifizierung) elindult ugyan, de gyakorlatilag minden NSDAP tagot azonnal rehabilitálni kellett, az erőszakszervezeteknél és a titkosszolgálatoknál is.

Volt nácik vezették a legfontosabb intézményeket, az ügyészséget, a bíróságokat (ekkoriban még a Szövetségi Legfelsőbb Bíróság is körömszakadtáig védte a náci népbíróság volt bíráit), a gyáriparosok szövetségét (ismert Hans-Martin Schleyer elrablása, majd kivégzése 1977. október 18-án, de Mahler akkorra már szakított a RAF-fal), stb. A náci háborús bűnökből és emberiesség elleni bűncselekményekből brutális hasznot húzó ipari, gazdasági cégek, szereplők pozícióinak megingásáról szó sem lehetett.

Például az 1953-1959 között a CDU színeiben szövetségi mezőgazdasági miniszteri, majd 1959-1969 között államelnöki posztot betöltő Karl Heinrich Lübke korábban a peenemündei Katonai Kísérleti Intézetben a „Schlempp-csoport” (alvállalkozói csoport) építésvezetője volt. 1943 és 1945 között pedig ő felelt az üzemben a koncentrációs táborok foglyainak kényszermunkájáért.

Hans Globke pedig, aki Adenauer – a Német Szövetségi Köztársaság első kancellárja – jobbkeze volt, és „szürke eminenciásaként” és legközelebbi bizalmasaként felelős volt a személyzeti politikáért, a kabinet munkájáért, a szövetségi hírszerző szolgálat és az alkotmányvédelmi szolgálat felállításáért és ellenőrzéséért, valamint a CDU pártvezetésének kérdéseiért, 1945-ig minisztériumi tanácsosként és állampolgársági ügyekért felelős referensként dolgozott Hitler birodalmi belügyminisztériumában. Ebben a minőségében írta meg annak a négy kommentárnak az egyikét az 1935-ös nürnbergi faji törvényekhez, amelyek jogi keretet adtak a zsidók üldözéséhez Németországban.

Adenauer egész politikája elmondható Washington hidegháborús hozzáállásának függvényében. Több pálforduláson átesve pár évvel ´45 után támogatta az újrafelfegyverkezést, egészen az atomfegyverekig. Országlása alatt vélhetően mind a CIA, mind a német hírszerzés sokat tudott a náci háborús bűnösök (pár évvel korábbi főnökeik) hollétéről Dél-Amerikában, de például Eichmann felkutatásában kulcsszerepet játszó Fritz Bauer hesseni főállamügyész munkáját mind az ügyészség, mind a nyomozó hatóságok, mind a szövetségi kormány kifejezetten hátráltatták.

Az Adenauert követő kancellár, a Marshall-segély utáni gazdasági csodát Adenauer gazdasági minisztereként levezénylő Ludwig Erhard semmiféle ellentmondást nem tűrt, vezetői stílusa teljes egészében a náci időkre emlékeztetett. ´33-ig egyébként kritikus volt az NSDAP gazdasági elképzeléseivel kapcsolatban, de utána „igazodott„, sőt profitált is a náci rezsimből.

1966-ban Bonnban CDU-SPD nagykoalíció alakult az 1933-tól náci párttag Kurt Kiesinger vezetésével. Egyedül a csekély létszámú (49 helyett birtokló a 496-ból) frakcióval rendelkező FDP jelentette az ellenzéket, ami sokak szemében az ellenzéki lehetőségek szubsztanciális elvesztésének tűnt a Bundestagban.

Így a ‘60-as évek végén egy egész generáció lázadt, akart szakítani az apák/nagyapák világával.

Claus Peymann színházi rendező, aki később a börtönben színházterápiás foglalkozásokat tartott a RAF második generációja egyik vezéralakjának Christian Klarnak, hangsúlyozta, hogy velejéig áthatotta a társadalmat a visszarendeződés félelme, a régi/nem is olyan régi időkbe való visszaesés réme (0:55-től). Mint Peymann mondta (4:47-től), a lázadók, még a RAF sem, nem egy ezoterikus, elszeparált, messzi világbeli csoportot jelentettek, jelen volt a lázadás hangja még az SPD parlamenti képviselőcsoportjában is (kisebbségben maradt), a legmagasabb szellemi, kulturális, művészeti körökben. Peymann akkori színésznő barátnője is azt az álláspontot képviselte, hogy „ha Ulrike Meinhof (a RAF alapítója és egyik szellemi vezetője) kopogtat nálunk, akkor itt lakik„. Ezen sokat vitatkoztak… (Peymann és Meinhof személyesen ismerték egymást.)

Jöttek a ´68-as diáklázadások, az APO – ennek volt emblematikus vezetője a marxista Rudi Dutschke –, Nyugat-Berlinben megalakul az SDS (Sozialistischer Deutscher Studentenbund), a Szocialista Német Diákszövetség (TGM a RAF: Búcsúszinfóniában arról számol be, hogy eme megtagadott korábbi szerelme kezdőbetűt rejtette Haraszti Miklós 1988-ban az SZDSZ nevébe). Majd ebből a miliőből kinőttek fegyveres csoportok is, a Bewegung 2. Juni, azaz a Június 2-a Mozgalom (amely a nevét arról kapta, hogy 1967. június 2-án a perzsa sah nyugat-berlini látogatása elleni tüntetésen egy civil ruhás rendőr, Karl-Heinz Kurras, hátulról tarkón lőtte, szabályosan kivégezte a tüntetésen részt vevő 26 éves Benno Ohnesorgot), illetve a RAF.

Horst Mahler személye

Mahler a diáklázadások vádlottjainak védelmére az 1969. május 1-én létrehozott Szocialista Jogászok Kollektívájának alapítója és vezéregyénisége volt, itt együtt dolgozott többek között Hans-Christian Ströbelével. Mahler azonban nemcsak innentől, hanem már addigi tevékenysége miatt is a hatóságok látókörében volt.

Ismert figura volt akkor, amikor az áruházgyújtogatások miatt börtönben ülő Andreas Baader ügyvédjeként védence egyszeri eltávozását kérvényezi, hogy a Deutsches Zentralinstitut für soziale Fragen (Társadalmi Kérdések Német Központi Intézete) Berlin Dahlem városrészében lévő épületében találkozhasson az ismert baloldali újságíró Ulrike Meinhoffal, aki Baaderrel közösen tervezett könyvet írni a fiatalság helyzetéről az NSZK-ban. Az 1970. május 14-i találkozón fegyveresek rontottak be az épületbe, lövések dördültek, egy biztonsági őr életveszélyesen megsérült, Baadert kiszabadították, Meinhof pedig az előzetesen megbeszéltekkel ellentétben kiugrott a földszinti ablakon, és szintén elmenekült. Ezzel az akcióval megszületett a RAF.

Egy hónappal később 1970. június közepén a csoport a keletnémet Állambiztonsági Minisztérium tudtával és hallgatólagos jóváhagyásával a kelet-berlini Schönefeld repülőtéren keresztül Jordániába utazott a Palesztin Felszabadítási Front (PFSZ) egyik kiképzőtáborába. Wolfgang Kraushaar, a Hamburger Institut für Sozialforschung (Hamburgi Társadalomkutatási Intézet) RAF-szakértője hangsúlyozza, hogy az NDK vezetés eme hallgatólagos jóváhagyása nélkül a RAF nem tudott volna kibontakozni (6:16-tól). Nagyjából két hónapot töltenek itt, köztük Mahler is. A RAF közel-keleti kapcsolatai a következő 20 évben is meghatározóak, de Mahler akkor már nincs a csoportban.

Visszatérésük után Berlinbe (augusztusban, megint Schönefelden keresztül) Mahler ötletgazdája és előkészítője volt annak a négy párhuzamos berlini bankrablásnak, amiből végül hármat sikerült végrehajtani (a negyediket egy helyszínen ért meglepetés miatt el sem kezdték), az egyik sikeres bankrablásnak tevőleges résztvevője is.

Októberben azonban, elsőként a RAF-ból, őt kapták el. Kollégái, akikkel sokat dolgozott korábban együtt, a későbbi Zöld képviselő Hans-Christian Ströbele, és az SPD színekben később szövetségi belügyminiszter Otto Schily védték a bíróságon. Ströbele szolidaritása kinyilvánításaként Mahler talárját vette fel a tárgyalásra. Mahler végül 14 évet kapott, de 1980-ban tíz év után szabadult. Schily (1:25:38-tól) és Ströbele (16:48-tól) arról számolnak be, hogy véleményük szerint egész jól összerakták a védelmet, de Mahler mindent megtett, hogy provokálja a bíróságot. Az utolsó szó jogán azt mondta: „A bíróval nem beszélünk, a bírót lelőjük” (Mit dem Richter spricht man nicht, den Richter schießt man).

1975-ben a Bewegung 2. Juni elrabolta Peter Lorenz CDU-s berlini főpolgármester-jelöltet, és bebörtönzött társaik szabadon bocsátását kérték az elengedéséért. A szövetségi kormány engedett, többen szabadlábra kerültek, Lorenz is megúszta egy karcolás nélkül, Mahler azonban megtagadta, hogy ilyen módon szabaduljon. Érvelése szerint önkritikussá vált: az egyéni terror, így a RAF is elszakad a harcoló munkásosztálytól, így szükségszerűen zsákutcába kell jutnia. Az ő helye pedig továbbra is a munkásosztály mellett van.

Mahler saját sokat hangoztatott elmondása szerint a börtönben intenzíven tanulmányozta Hegelt, Schily vitte be neki a 20 kötetes összkiadást,

amely tanulmányok őt az antiszemitizmushoz, illetve a nemzetiszocialista eszmékhez vezették.

Azaz vezették vissza, apja saját elmondása szerint meggyőződéses hitlerista volt, az esti kötelező imáknak is része volt, hogy Isten óvja Hitlert (18:18-tól).

Nem érdemes tudományos művet, doktori disszertációt írni Horst Mahlerből, mivel gondolatai, megnyilvánulásai egymással soha egy konstellációba összeállni nem képes elemekből tevődnek össze. Kézenfoghatnák egymást Schmidt Máriával, a Terror Háza szemérmetlen történelmhamisításai szintén egy flegma önjelölt zsenire emlékeztetnek.

Mahler élete végéig aktív volt a német neonáci mozgalmakban, holokausztagadóvá avanzsált, 2001-ben az NPD betiltási eljárásában a Szövetségi Alkotmánybíróság előtt Otto Schily, akkori szövetségi belügyminiszter ellen védte a „nemzeti demokratákat”. Ez volt Mahler utolsó sikere. Miután megakadályozta a betiltást, hátat fordított az NPD-nek, mert „a parlamentarizmusra orientált” párt már nem tűnt neki elég radikálisnak. 2006 és 2020 között két év kivételével sitten volt. 2020-as szabadulása után pont Orbántól jutott eszébe politikai menedékjogot kérni. Szegényen, magányosan halt meg Berlinben 2025. július 27-én.

A gennyes seb

Mahler emlékezete fenn fog maradni. Nem saját jogán, hanem azért, mert a RAF a mai napig gennyes seb a német állam testén. Az áldozatok hozzátartozói, például az egykori szövetségi főállamügyész Siegfried Buback fia, Michael Buback, jogászok, újságírók, történészek, mint Wolfgang Kraushaar (43:44-től), beszélnek arról, hogy „a jogi, bírósági igazság nem azonos a történelmi igazsággal, vagyis a történelmi igazság jelentősen eltérhet attól, amit a bíróság korábban megállapított. Ez természetesen nyomasztó és nyugtalanító ellentmondás, és számos RAF-ügyben előfordul.„

Horst Mahler ellentmondásos figurája önmagában semmiképp, de kortünetként tanulságos. Mutat valamit a hidegháborúról, a náci államapparátusra épülő NSZK-ról, a szomorú 20. századról.