Ha ugyan nem is mindenki számára adott, ma az a normalitás, hogy létezik szabadidő. Első ránézésre ez egy komoly, modern vívmány, egy kiharcolt jog, amiért hálásak lehetünk elődeinknek. A Bánkitó fesztiválon tartott beszélgetésünkön ezt a kristálytisztának tűnő képet próbáltuk meg árnyalni, és megérteni, hogy valójában mit árul el a modern életről ez a fogalom.

Miként arra K. Horváth Zsolt társadalomtörténész felhívta a figyelmünket a beszélgetésünk elején, a modernitásban az addig egységes élet kétfelé szakadt: munka- és szabadidőre. Azaz a szabadidő ebben a felállásban a munkaidő ellenfogalma, az az idő, amit nem munkával töltünk. Ennek pedig messzemenő következményei vannak. Hisz innentől kezdve a munkával töltött idő nem mindennapi élet szerves része, hanem egy sűrített tevékenységforma. Másik oldalról pedig ez a kettősség azt is jelenti, hogy a szabadidő nem a komoly tevékenységeké, hisz az a munkaidő sajátja.

A szabadidő tehát valójában csak pihenőidő, amikor újratöltjük kapacitásainkat a munkára.

De lehet valami, ami ennyire kötött, valóban szabad?

Nem csak a fogalmak szintjén ütközünk ellentmondásokba. Másik vendégünk, Bagdi Sára, a munkásmozgalom kutatója rámutatott arra, hogy a 8 órás munkaidőkeret, és így a szabadidő bevezetése nemcsak a dolgozó, hanem bizonyos helyzetekben a munkáltató érdeke is. Ha globálisan nézzük a termelési viszonyokat, azt látjuk, hogy a mai napig nem adott mindenhol a pihenőidő. Ott, ahol a dolgozók nem eldobhatók, ahol a szaktudásukra szükség van, ahol komoly értékkel vagy értékes gépekkel dolgoznak (tehát a centrumországokban), szükség van rá, hogy kipihentek legyenek. Ez a mai napig számos területen és országban nincs így.

Ahol és amikor adott a pihenőidő, ott tehető fel egyáltalán a kérdés, hogy hogyan tölthető el.

K. Horváth azt is hangsúlyozta, hogy nem ugyanaz a munkáskultúra és a munkásmozgalmi kultúra. Előbbi már a 19. század fordulóján is a kultúripar termékeinek fogyasztásában merült ki, utóbbi viszont, amely mindig kisebbségben volt, inkább a közös tevékenységek, közös gyakorlatok és alkotások összességét jelentette, a dal- és olvasókörökön át a természetjárásig.

A munkásmozgalmi kultúra kialakulásának is megvoltak a materiális előfeltételei – hangsúlyozta Bagdi Sára. Például az akkori munkásháztartások egészen másképp néztek ki, mint ma: több generáció, akár több család élt együtt icipici lakásokban. Ebben a helyzetben szinte természetes volt, hogy otthon nem lehet pihenni. Így a munkásmozgalom által létrehozott munkásotthonok nem csak a közös művelődés és alkotás, de a közös pihenés terei is voltak – másféle nyugalmat adott egy munkásotthon, mint a munkás saját otthona.

A beszélgetés végén – miután még számos érdekes, ma is figyelemre érdemes tényt osztottak meg velünk beszélgetőtársaink a munkásmozgalmi kultúráról – még egy nagyon fontos szempontra hívták fel a figyelmünk, útravalóul:

csak úgy szabadíthatjuk fel a szabadidőt, ha felszabadítjuk a munkát is.

Hisz ha a munkánk nem nagyobbrészt számunkra értelmetlen/idegen tevékenységekkel telne, ha már azt is felszabadító tevékenységnek élnénk meg, a szabadidő is megváltozna – vagy mai értelmében meg is szűnne.

Mindez nyilvánvalóan egyelőre csak utópia – és így az Optimistákban a helye, ahol az öröm és az utópiák nyomába szegődünk. Tartsatok velünk!

Az Optimisták elérhető YouTube-on, Spotify-on és  a Lahmacun rádió ingyenesen és reklámmentesen hozzáférhető archívumában is.

Tartalom

2:12 Munkaidő – szabadidő

13:48 Munkásmozgalmi szabadidő

34:35 Lehetséges egyáltalán a szabadidő, és ha nem, hogyan?

Résztvevők

K. Horváth Zsolt, a kulturális formák és gyakorlatok társadalomtörténésze

Bagdi Sára, a munkásmozgalom kutatója