Borbély András a pár hete „Polgári Ellenállás” névre keresztelt tüntetésről megjelent cikkében az alábbi ellentmondásra hívja fel a figyelmet: a Puzsér Róberthez kötődő tüntetésen a felszólalók úgy tettek, mintha politikai követeléseik apolitikusak volnának, valamiféle morális alapot jelentenének. A jelenség csak részben meglepő, hiszen ez a beszédmód közel sem új, sőt, éppen hogy egy jól körülírható eszmerendszernek, a „civilség ideológiájának” ismérve.
Meglepetés ennek ideje viszont, hiszen a magyar politikai nyilvánosságban köddé váltak a civilek. Természetesen nem menekültek el az országból, nem hagyott alább a politikai érdeklődésük, szervezési és szerveződési hajlandóságuk, de az a kitüntetett politikai szerep, ami korábban számukra jutott, elapadni látszik. Ennek első látásra egyszerű oka van: a Tisza „áradása”, a pártpolitikai paletta radikális és hirtelen átalakulása elnyelte a civilek terét. Olyan ajánlatot kapott a magyar ellenzéki közösség, amit a pártpolitikán kívül politizálni kívánó „civil közeg” sohasem tudott felmutatni: egy, a kormányváltás reális esélyét magáénál tudó erőt. Hátradőlhetnénk, megvan a megoldás – hiszen mi szükség is lenne az „óellenzékhez” képest alternatívát kínáló közösségek szervezetlen csoportjára, ha van egy ugyanúgy alternatívát képző, de széleskörű támogatottságot élvező, szervezett és hatékony politikai párt? Azonban ha egy kicsit is ismerjük a „civileket”, vagy emlékszünk a 2010 és 2023 között megszervezett tüntetéseken elhangzó üzenetek nagy részére, mégiscsak marad egy megválaszolatlanul hagyott kérdés:
Hogy lehet az, hogy egy, a politikai autonómiáját vehemensen védő, pártpolitikai függetlenségre kínosan ügyelő politikai közösséget ilyen egyszerűen taszított térdre egy erős ellenzéki mozgalom megjelenése?
Állításom az, hogy a civil közeg eljelentéktelenedésében a Nemzeti Együttműködés Rendszerének kirekesztő és az alulról szerveződő, közösségeket sárba tipró magatartása mellett maga a civil politikai ellenállás önellentmondásos és önfelszámoló jellege is szervesen közrejátszott.
Mielőtt továbbmennénk, szeretném pontosítani ezt az állítást. Egy projekt, mozgalom vagy párt sikeressége kiismerhetetlenül bonyolult, okok, okozatok és összefüggések mentén dől el. Ez azt jelenti, hogy a politikai sikerhez vagy éppen bukáshoz vezető út a legtöbb esetben nem redukálható egyetlen tényezőre. Nem célom tehát azt bizonyítani, hogy az általam „civilség ideológiájának” nevezett jelenség önmagában felelőssé tehető a civil tér (várható) kiüresedéséért, de határozottan érvelek azon reduktív, szemlesütő és áldozati pozícióban tetszelgő magyarázatok ellen, melyek a magyar civil társadalom politikai kudarcait kizárólag a Fidesz valóban autokrata politikájának tudják be.
Civilkedünk, civilkedünk?
De mit is jelent pontosan Magyarországon civilnek lenni, civilként politizálni? A dolog egyszerűnek tűnhet, de a felszín alatt összetett normatív alapvetéseket fedezhetünk fel. A civil aktivista a magyar közbeszédben egy olyan szereplőt jelöl, aki politizál, de nem pártérdekből teszi ezt, hanem az ország felé érzett felelősségtudatból. Tehát amikor a „civil” jelzőt használjuk, különbséget teszünk „politika” (közügyekkel való foglalkozás) és „pártpolitika” (egy adott párt népszerűségének növelése) között. Ez a szétválasztás nem csak definíciós kérdés, hanem implicit értékítélet is egyben. Míg a pártpolitikát olyan cselekvéssel azonosítjuk, amely csupán a társadalom egy részét célozza (egy párt potenciális szavazóit), addig a civil politika célja az objektíven meghatározható „közjó” vagy „szakmai minimum” illúziójának az elérése. Tehát a civilség ideológiájának első ismérve az univerzalizmus – hit az ország egészének érdekében álló intézkedés létezésében, melyet civil aktivisták, szakmai csoportok és szakszervezetek képesek felfedezni, és mellette kampányolni.
Ehhez szorosan kötődik a civil ellenállás másik fő jellemzője, az antipolitika. Általános célokért csak az ország egészét megszólítva lehet küzdeni, állítja a civil logika, és ez összeegyeztethetetlen azokkal az eszközökkel, amelyekkel a pártok dolgoznak. A pártpolitika által képviselt önérdek (a párt túlélésének biztosítása) látszólag nem összeegyeztethető a civilek által megfogalmazott szakmai követelésekkel. Ráadásul a NER által teremtett feszült helyzet miatt el kell kerülni a civilség által megfogalmazott magasztos célok „összepártozását”. Ebből erednek az elmúlt 15 év tüntetéseinek olyan megkérdőjelezhetetlen szokásai, mint a pártlogók és molinók betiltása, vagy a már-már komikus, a méltán népszerű Különválás című sorozatot megidéző mantra a pártpolitikai oldal képviselői részéről: „a tüntetésen magánemberként, nem politikusként veszek részt.”
A civilség antipolitikai érzülete azonban mélyebbre nyúlik pozícionálási kérdéseknél, cselekvésének lényegét adja. Ehhez kapcsolódik a Borbély által is idézett beszéd, amely a fent említett június 10.-ei tüntetésen hangzott el:
„Változás csak akkor lesz, ha a társadalom megérti, hogy az alárendelődés belülről indul. […] A demokrácia nem intézmény. A demokrácia szokás, magatartás, belső hozzáállás.”
Magyarul az antipolitikai megközelítés szerint a politikai helyzetért egy hozzáállásbeli probléma a felelős. A magyar történelem következtében a társadalom „nem tanult meg” politizálni a megfelelő – azaz nyugati – formában. Mivel ez a történelmi elmaradottság gátolja az előbb említett univerzalizmus érvényesülését – hiszen a közjót szolgáló szakmai javaslatokat ellehetetlenítik az olyan „irracionális” jelenségek, mint az önző pártérdek, a korrupció vagy az embereket manipuláló, érzelmekre ható populizmus –
a civil antipolitika elsődleges prioritásának nem a hatalom megszerzését, hanem „a társadalom morális rekonstrukcióját” vagy „egy új politikai kultúra megteremtését” tartja.
A civilség ideológiája tehát a 19. századi „klasszikus liberalizmus” idealizmusával és racionalizmusával rokon. A politikai, gazdasági és kulturális fejlődés kulcsa, „a Nyugathoz” való felzárkózás, csak a társadalom racionális döntéshozatalán, az erre alapuló demokrácia eszméjén keresztül elérhető, ezért a „felvilágosult”, filantróp értelmiségnek kötelessége (és gazdasági érdeke) megtanítani a „köznépet” politizálni. Ha az országot elmaradottságban tartó sémákat leépítettük, és a demokratikus vita alapkészségeit elsajátítottuk, képesek leszünk végre kiszűrni az irracionalitás zaját, és visszatérni a kölcsönös fejlődés útjára.
Mi a teendő?
A civil politika újjászületése kizárólag ezen hagyomány kritikus felülvizsgálatán, annak meghaladásán keresztül érhető el. Kevés jobb pillanat adódik erre, mint a mostani. A 2022-ben diákok és tanárok által indított oktatási civil megmozdulás kifulladt, a gyermekvédelmi tüntetés sikeréből pedig nem a civil közeg, hanem a Tisza párt tudott politikai előnyt kovácsolni. Azok, akik benne voltunk a civil világban (esetemben az előbb említett diáktüntetések révén), láttuk, hogy a civilség ideológiája milyen belső konfliktusokat gerjesztett, amelyek nemcsak hogy megnehezítették a döntéshozatalt, hanem el is lehetetlenítették azt; a pártokkal való együttműködés vagy annak elutasítása, a „szakmai” kérdések határainak feltérképezése és az ezek körüli inter- és intramozgalmi konfliktusok elképesztő mennyiségű erőforrást igényelnek, valamint derékba törik a mozgalmak ambícióit, elfojtják kreativitásukat, leszűkítik perspektíváit.
Mindemellett a civilség ideológiájából fakadó elitista és exkluzív szerveződési forma olyan mobilizációs kihívásokat okoz, amellyel nem tud szembenézni egy olyan politikai közösség, amely sikerességét egyetlen mérőszámmal, a tüntetésekre eljuttatott emberek mennyiségével állapítja meg.
Valójában mindez nem újkeletű, nem a NER társadalmi struktúrájának terméke, hanem a magyar társadalomban mélyen gyökerező, materiális alapokon nyugvó társadalmi ellentétek hozadéka. Mi sem bizonyítja ezt jobban, mint az, ahogy Kis János, a néhai SZDSZ alapító tagja már 2004-ben (!) a következő módon értékeli Václav Havel disszidens cseh író, politikus 1987-es (!!), a magyar rendszerváltó értelmiség körében népszerű „Antipolitikus politika” című programadó esszéjét:
„[Havel] Azt állította, hogy a disszidens mozgalomnak nem szabad hagyományos értelemben vett politikai mozgalomként működnie — nem kínálhat politikai programokat, hanem erkölcsi álláspontra kell helyezkednie. Megpróbáltam elmagyarázni a magyar disszidenseknek és a disszidensekkel szimpatizáló közönségnek, hogy így csak saját magunkat szorítjuk perifériára.”
Ezzel közel sem amellett érvelek, hogy a civil szervezeteket, autonóm mozgalmi köröket magunk mögött kéne hagyni, és csupán a pártpolitikára kell fókuszálni. Az intézményesített politika keretein túl működő politizálás – legyen az aktivizmus vagy szakszervezetiség – elengedhetetlen része a demokráciának: épp azért, mert csatornát képez az egyén és a pártképviselet között. A civil szerveződések túlélésének kulcsa ennek az összekötő szerepnek a felvállalása, de a civilség ideológiája eltagadja ezt.
Továbbá, bár az alulról szerveződő mozgalmak világa színes, pluralista és lelkiismeretes, ahhoz, hogy emberek tömegeinek hangját legyenek képesek becsatornázni és politikai sikereket érjenek el, a budapesti, progresszív „civil mozgalmároknak” le kell vetkőzniük azokat az explicit és implicit előítéleteket, amelyeket a buborékaikon kívül állókkal szemben táplálnak. Ennek első lépése az hamis univerzalizmus elhagyása, a „konszenzuális” politikamodell lecserélése egy érdekalapú, „konfliktuális” modellre. A civil társadalom racionalista illúziója elfedi és szándékosan letagadja a magyar társadalom tagjainak érdekellentéteit.
Bármennyire is nehéz elismerni, az ország problémáit nem lehet a szakmaiság látszatával feloldani, hiszen olyan materiális, ideológiai és kulturális ellentétek határozzák meg e problémákat, amelyekre nem lehet mindenkinek tetsző megoldásokat találni.
Ez nem a demokráciát nehezítő vagy ellehetetlenítő tényező, hanem éppen a politika lényege – dönteni arról, hogy mikor kinek az érdekeit véded, és kiének kárára. Amennyiben a magyar civil társadalom képes feloldani ezeket az ellentmondásokat, és azok mellé állni, akiknek valóban szükségük van a segítségre, mindig fog támogatókat találni. Amennyiben viszont a technokrata önámítás zsákutcáján halad tovább, talán a Fidesz bukása után sem éled fel újra.
