A strandidőben hiába kiáltaná ki az ember az uborkaszezont, ezzel a beszédaktussal sajnos nem tudja felülírni a materiális valóságot, nevezetesen, hogy egyelőre nem tart nyári szünetet a politika. Magyar Péter július közepi, Nagykanizsán tartott beszédében először vázolta mélységében a Tisza tervezett kormányprogramját.

Magyar nagykanizsai ajánlata többek szerint nem csak vonzó, hanem egyenesen egy szociáldemokrata kormányzás ígéretét hordozza. De tényleg így van-e? És vajon a Tisza támogatása melletti morális nyomás fokozódása indokolt-e, vagy csak a közbeszéd további hiszterizálódásához járul hozzá? Értékelő írás egy felfokozott politikai időszakban.

Populista?

Mielőtt rátérek Magyar Péterre, kis definíciós gyorstalpaló.

Cas Mudde politológus híres definíciója szerint a populisták két tömb szembenállásaként fogják fel a politikai teret, a morálisan korrupt elitek és a tiszta nép ellentéteként, és magukat tüntetik fel a nép egyedüli képviselőiként. Mudde szerint ez a vékony ideológiai váz feltölthető különféle erősebb ideológiai tartalmakkal, például jobboldali vagy baloldali értékekkel is.

Bár a szóhoz tapadó politikai harc alapján így tűnhet, az így értett populizmus nem mondható antidemokratikusnak. Sőt sokan amellett szoktak érvelni, hogy pont hogy tükröt tart a liberális demokrácia mellett elkötelezettek nem-demokratikusságának (ezt állítja például Margaret Canovan, vagy Marcel Gauchet is), amennyiben felismeri, hogy feszültség van a liberális demokrácia kifejezésébe sűrített két fogalom, a liberális és a demokrácia között. Populista nézőpontból korábban elbillent az egyensúly a fékek és ellensúlyok liberális intézményrendszerének irányába, akár a demokratikus felhatalmazást (a parlament által hozott döntéseket) felülíró módon – és ezt kívánja helyreállítani, a demokratikus elemnek érvényt szerezni. Ilyen értelemben a populizmus tehát nem antidemokratikus, ámde – mivel két antagonisztikusan szembenálló táborból indul ki, és a téteket morális alapra helyezi – antipluralista. Nem a sokféle versengő ajánlat híve, hisz a populista szereplő magát állítja be a homogén nép képviselőjeként, a szembenálló másik pedig a nép ellensége volna.

Ernesto Laclau, az ismert posztmarxista filozófus és követői még a fentinél is elfogadóbb olvasatát adják a populizmusnak: egyenesen a politika logikájának tartják a „mi” és az „ők” meghatározását.

Demokratikus politikát csinálni azt jelenti, voltaképpen meghatározni, hogy kik vagyunk mi, a nép – és kik ők, a korrupt elitek

– állítják. Utóbbi, az ők – ideológiától és kontextustól függően – lehet például a felső 1%; Brüsszel; a külföldről irányított, hazát áruló ellenzék, a 3000 janicsár stb. Az a kihívása ennek a politikának, hogy hogyan tud széles választói koalíciót létrehozni, hogyan alkotja meg sokféle ember sokféle sérelmének, elvárásának, identitásának az úgynevezett egyenértékűségi láncolatát – hogy magát mindenki beleértse ebbe a „mi”-be.

Ismert, hogy az Orbán-rezsim évek óta ezt a populista logikát működteti közpénzmilliárdokból: amely szerint az ellenfelek a migráció, a gender, a háború pártján állnának, míg ők volnának a magyarok, a családok, a gyerekek és a béke oldalán.

Magyar Péter is egy széles „mi”-t szeretne megalkotni, saját bevallása szerint is nagyon heterogén világnézetű emberekből: baloldali, liberális, konzervatív, nemzeti radikális, még akár 2022-ben is Fideszre szavazó emberek választói szövetségét akarja létrehozni, és a választásokig hátralévő hónapokban megtartani.

Magyarnak a széles választói tömeg megképzéséhez és egyben tartásához meg kell konstruálnia egy mi-t a fideszes ők-kel szemben. Vagyis populistának kell lennie.

Ez nem azt jelenti, hogy demagóg lenne vagy antidemokratikus. De azt igen, hogy – a választási rendszer kényszerei miatt, a 106 egyéni választókerületben az 1v1 meccsek előállításához – antipluralista.

A mi megképzéséhez az összekötő kapocs Orbán leváltásának az ígérete, de Magyar felismerte, hogy ez nem elég mindenkinek: valamit állítania kell arról is, hogy milyen ország lenne az Orbán nélküli ország, azon túl, hogy helyreáll a jogállam, kevesebb lesz a korrupció és a propaganda.

Baloldali populista?

A Nagykanizsán ismertetett program ideológiai értelemben eklektikus volt, Magyar igyekezett mondani valamit a sokféle potenciális választó mindegyikének. Nem hiányozhattak a klasszikusok: megélhetési válság van, nem működnek a közszolgáltatások (közlekedés, oktatás, egészségügy).

Ezeken túlmenően is tett hangsúlyosan baloldali ígéreteket, jellemzően a baloldal szótárából ismert szóhasználattal: lakhatási válságról beszélt, bérlakásprogramot, a kilakoltatások felfüggesztését, a végrehajtás államosítását ígérte; az energiaszegénység témáján keresztül összekötötte a klímakérdést a szociális kérdéssel; a gyereküket egyedül nevelő nők helyzetét is megemlítette, ahogy az akadálymentesítés mellett is kiállt, ami nem csak a kerekesszékeseknek, hanem a babakocsisoknak és az időseknek is biztosítja a méltóságot és a köztérben való részvételt, stb.

Szocdemként csettintett erre a katalógusra Jámbor András, de hozzá hasonlóan a baloldali elemeket emelte ki Ónody-Molnár Dóra és Schultz Nóra is.

A kérdőíves kutatások úgynevezett problématérképeiből régóta tudjuk, hogy valóban ezek azok a témák, amelyek a magyar választópolgárok többségét foglalkoztatják. Így – még ha nem is gondoljuk azt (és én nem gondolom), hogy az emberek úgy választanának, hogy az értékeiknek és materiális érdekeiknek legmegfelelőbb portékát veszik le a politikai polcról – ezek köré felfűzni a populista projektet legalábbis ígéretes, ha nem csak a nagyvárosi, politikailag aktív, elkötelezett Orbán-ellenesek megszólítása és a nekik való megfelelés a cél.

Hasonló recepttel próbálkozott 2017-ben Botka László is („Fizessenek a gazdagok!”), akkor őt ezért pont populizmussal (azaz a szó megbélyegző használata szerint demagógiával, megvalósíthatatlansággal, szavazathajhászással) vádolták – a megbuktatásán munkálkodó párttársain kívül – a gazdasági status quo fenntartásában érdekelt körök és a médiában befolyásos értelmiség (az ún. MANGO).

Még ha a normatív ítélkezést ki is vonjuk a képletből – vagy ellenkező előjellel használjuk: pont hogy kívánatosnak tartunk egy baloldali populista, azaz az alsó kétharmad problémáit képviselő, az egyenlőtlenségekből hasznot húzókat közteherviselésre bíró politikát –,

baloldali populizmusnak a Tisza ajánlata mégsem nevezhető.

Pont amiatt a belátás miatt, amit Magyar is megfogalmazott szombaton: élethelyzetét, érdekeit, világnézetét tekintve rendkívül heterogén támogatói és szavazói közeget próbál egybetartani.

Voltak baloldali szemmel nézve ígéretes ígéretek, de Magyar Péter víziójában ahhoz volt hű, amit deklarált: nincs jobb, nincs bal, csak magyar. Ez a mondat nemcsak Csurka Istvánt idézi, de például a Momentumot is, amely pályafutása során gyakran deklarálta, hogy ők egy ideológiailag sokszínű társaság, és békeidőben külön pártokban volnának. Ezért a 2024-es választási kampányig nem is határozták meg (vallották be), hogy ők egy (többségében mégiscsak) liberális párt. Eszembe jut TGM híres mondása (amit ő Alain-tól, a híres francia esszéistától idéz):

„aki azt állítja, hogy nincs jobb- és baloldal, az jobboldali”.

Vagyis: aki nem ismeri el, hogy lenne feszültség tőke és munka között; aki azt képviseli, hogy lehet minden társadalmi csoportnak, köztük munkáltatónak és dolgozónak egyszerre kedvezni, ezeket a konfliktusokat konszenzussal megoldani, az (gazdasági értelemben) jobboldali.

Út a működő Magyarországhoz

A se-nem-jobb-se-nem-bal programnak ez a neve, és ez sokatmondó.

Bár a technokrata szót nem használta, de Endrey Mátyás a Partizán értékelő műsorában éles szemmel vette észre: A „nem működő állam” eddigi paneljéhez illeszkedve ez az elnevezés

„abból a probléma-beazonosításból indul, hogy az állam túl korrupt és autoriter módon, basáskodva, a Karmelitából leszólva működik, nem kérik ki az emberek véleményét, nem kérdezik meg a szakértőket, nem csinálják jól. Ehhez képest – így a tiszás ajánlat – lehetne jól, szakszerűen, decentralizáltabban, az embereket meghallgatva csinálni. Akkor a dolgok, mint megjavított biciklilánc, elkezdenek működni, és száguldani fogunk a biciklivel előre.”

Ez az ígéret pedig, ha alaposan szemügyre vesszük, a technokrácia maga: annak az ideológiája, hogy az államot cégként lehet menedzselni. A megfelelő szakértők megtalálásával, az ügymenetek optimalizálásával el lehet jutni a helyes megoldásra.

Nyilvánvaló, hogy egy baloldali program megvalósításához is kell szakértelem. De mindezt megelőzi a problémák diagnózisa, és a célok meghatározása – ez nem megy értékelköteleződések és prioritások kijelölése nélkül. (Erről szól egyébként Lakner Zoltán vezetésével a Közös Dolgok a Partizánon, ami eddig négy adást élt meg, érdemes belőle inspirálódni.)

Hisz azt állítani, hogy lehetséges a társadalmi, elosztásbeli, az állami szolgáltatásokra vonatkozó problémák ideológiák feletti megoldása, nem ideológiamentes pozíció, hanem maga is ideológia, mégpedig jobboldali.

Technokrata populizmus

Európában a populizmus, jobboldali és baloldali formájában egyaránt a technokrácia, vagyis a magukat értéksemlegesnek tekintő szakértők uralma ellenében jött létre (vagy erősödött meg) a 2008/2009-es pénzügyi és gazdasági válság és a megszorító intézkedések nyomán. Ezért a technokrata populizmus kifejezés ellentmondásnak tűnhet. Mégsem az.

Ahogy azt az ECPS (European Center for Populism Studies) összefoglaló szócikke is idézi, Frank Fischer, Christopher J. Bickerton és Carlo Invernizzi Accetti politológusok szerint a technokrata populizmus abból indul ki, hogy

„a tudás (…) nyújtja az egyetlen szilárd alapot a gazdasági és társadalmi problémák megoldásához. (…) A világ »technokrata« szemléletéből tehát hiányzik a vitathatóság fogalma. Ez azt jelenti, hogy vannak »helyes« és »rossz« megoldások az egyes politikai problémákra, függetlenül a pártos kötődésektől és a közöttük lévő erőviszonyoktól. Ily módon a technokrata gyakorlatilag »ismeretelméleti« törekvéssé redukálja a politikát, amelyben a nézeteltérés csak valakinek a »tévedéséből«, vagy legfeljebb egy »magánérdek« önző követéséből adódhat a »közjó« rovására. Ebből azt a következtetést vonják le, hogy az eljárásokat aszerint kell megítélnünk, hogy azok »helyes válaszokat« adnak-e a társadalmak előtt álló kollektív problémákra.”

Hogy miért nincs ellentmondásban technokrácia és populizmus, azt a szintén a fent hivatkozott szócikkben idézett Jan-Werner Müller politológus fogalmazza meg:

„A technokrácia azt vallja, hogy csak egyetlen helyes politikai megoldás létezik; a populizmus azt állítja, hogy csak egyetlen hiteles népakarat létezik, amely a közjót célozza meg. (…) Ennek eredményeként az egyik kikövezheti az utat a másiknak, mert legitimálja azt az elképzelést, hogy nincs valódi tere a vitának és a nézeteltérésnek: végül is csak egyetlen helyes politikai megoldás létezik, ahogyan csak egyetlen hiteles népakarat létezik.”

A kötőanyag, amit Magyar Péter és a Tisza talált a mi, a nép megkonstruálására, az ideológiailag, lakhelyében, végzettségében, osztálypozíciójában heterogén választótáborának összekovácsolására – a szimbolikus / kultúrharcos / jogállamisági ügyek diszkurzív küzdelmébe való nem beleállás és a „mindenkinek mondunk valami kicsit” mellett – a technokrácia nyelve és víziója: működő Magyarország. És az ehhez képesti másik, az ők, az elit: az államot működtetni nem tudó, a közpénzeket elsíboló 3000 janicsár, akik miatt szív a vasutas, a tanárnő, a gyerekét egyedül nevelő anya, a gyógyszereit kiváltani nem tudó nyugdíjas. Van megoldás az ország problémáira, és az nem az eliteknél (a fideszes vezetőknél) van, hanem a Tiszánál.

A morális nyomás fokozódik

Miközben az ellenzéki nyilvánosságban erősödik a remény, hogy leváltható Orbán, sőt, a legutóbbi mérések alapján nem kicsit, nagyon, elindult azzal kapcsolatban is a közbeszéd, hogy mit jelentene egy tiszás kétharmad az országnak. És egyidejűleg a nyomás is fokozódik, mind a még a porondon lévő pártokon és nem tiszás ellenzéki politikusokon, mind az elemzőkön, mind a választókon, hogy a tétek ismeretében tegyék félre önös érdekeiket, kétségeiket és értékválasztásaikat, és tegyenek fel ők is mindent erre a lapra. Aki nem teszi – innentől a morális számonkérés –, az vagy nem érti annak az átalakításnak jelentőségét, ami a fékekkel és ellensúlyokkal történt az elmúlt 15 évben („tévedés”), vagy pedig egyenesen a saját pecsenyéjét sütögeti („magánérdek”).

Ez a fajta moralizáló érvelés azonban – amellett, hogy beleillik a technokrata populizmus fentebb ismertetett fogalmába – nézetem szerint hasonlít a Pride kapcsán is megfigyelhető érzelmi zsaroláshoz: aki nem velünk (a szeretet / a Tisza oldalán) van, az a gonoszt élteti (a gyűlöletet / a Fideszt), tartja hatalmon. Ez azonban

• max. bekussoltathat embereket, de olyat, aki eddig nem így gondolta, nem győz meg;
• adott esetben a polarizáláshoz is hozzájárulhat: ha a tétek morális regiszterben vannak megfogalmazva, sarokba szorítva érezheti magát az, akinek vannak aggályai, és ez dacot szül;
• a nagy célnak alárendelődve eleve kapitulálást vár el. Pedig hasznos lehet az a nyomás a Tiszán, hogy bizonyos értékeket jelenítsen meg, és adjon biztosítékokat arra, hogy nem fog, ha megkapja, a kétharmados felhatalmazással visszaélni.

Mindezek miatt sem Magyar Péter, sem a támogatására szegődött elemzők nem spórolhatják meg a következő hónapokban, hogy újra és újra érveljenek amellett, hogy

• miért lenne kívánatos a kétharmados felhatalmazás;
• miért csak nekik és nem egy, mondjuk a Kutyákkal vagy a DK-val közös koalícióban;
• és milyen garanciákat tud adni a párt és a vezetője arra, hogy nem fognak visszaélni vele.

Ezt Magyar Péter egyébként meg is tette a Telex kérdésére a kanizsai kongresszuson, elismerve a félelmek jogosságát és a garanciák szükségességét.

Ez a kérdés biztosan elkísér minket a következő hónapokban, és a megszólalók felelőssége is lesz, hogy

tovább hiszterizálódik-e a már amúgy is felfokozott közbeszéd, vagy pedig egymást komolyan véve és elismerve, nem morálisan zsarolva tudjuk kibeszélni az olyan mindannyiunkat érintő súlyos kérdéseket, minthogy milyen is lenne a Tisza kétharmadának országában élni, és kívánatos-e ez számunkra.

A Fidesz is tartogat még bizonyára meglepetéseket. A választási törvényen mókolhat még például, de a Tiszát vagy Magyar Pétert nyíltan kiiktatni a versenyből kockázatos lehet számára. Hiszen ha a Pride betiltását nem fogadta el 200 ezer ember, akkor a Tisza vagy Magyar diszkvalifikálása pláne beláthatatlan következményekkel járhat.

Másrészt pedig minden bizonnyal megszívlelendő Körösényi András, Gyulai Attila és Illés Gábor rezsim-elemzése is, illetve pont a következő hónapok fogják azt stresszteszt elé állítani: az Orbán-féle ún. plebiszciter rezsim fő legitimációs forrása, hogy a vezér választásokon, versenyben győz. A választási győzelem, az ellenfél legyőzése igazolja a vezető karizmáját. Ha kizárnák a fő, az erős ellenfelet, akkor a karizma csorbát szenvedne. Ha viszont (bár nem egyenlő erőforrási feltételekkel, de mégiscsak) választásokon le tudja győzni, akkor az igazolja.

Minden jel arra mutat, hogy politikai szorongásban gazdag hónapok elé nézünk.

Addig is élvezzük az uborkaszezont!