Netanjahu Irán elleni, Nyugat által támogatott katonai csapásai megsértik a nemzetközi jogot. Egy szuverén ország bombázása még csak a háborús céljait sem tudja elérni, bármennyire is megveti az iráni nép a rajta uralkodó rezsimet.

A régóta aggodalommal várt támadás június 13-án, pénteken kezdődött, egy imádságnak szentelt napon. Épületek dőltek romba Teherán központjában, és füstoszlopok terültek szét a horizonton. A leggazdagabbak órákon belül elmenekültek a fővárosból Kaszpi-tengeri villáik felé. Kígyózó sorok alakultak ki a benzinkutaknál és az élelmiszerboltok előtt. Rengeteg napi bérből élő dolgozó vesztette el szerény jövedelmét, eközben a rendőrfőnök a lakosság segítségét kérte az elvegyült „terroristák” azonosítása érdekében.

Az izraeli légierő gyorsan biztosította magának az ellenőrzést az iráni légtér felett, megsemmisítve – legalábbis a felszínen elhelyezkedő – nukleáris kutatóközpontokat és rakétakilövő állomásokat. A hadművelet mértéke jelentős volt: atomtudósokat, a hadsereg és a közvetlenül a legfelsőbb vezető alá tartozó Forradalmi Gárda (Paszdaran) vezetésének kulcsfiguráit semmisítették meg.

Merész beszivárgások, kivételes technológiai képességek, és a nemzetközi jog minden rendelkezésének semmibevétele a jelek szerint döntő és elsöprő fölényt biztosított Izrael számára. Mindezek után egy héttel az ország protektora, az Egyesült Államok is beszállt a küzdelembe egy olyan csapással, amely Donald Trump állítása szerint „monumentális károkat” okozott az iráni nukleáris létesítményekben.

Az Iránhoz képest tizedannyi lakossággal és nyolcvanszor kisebb területtel rendelkező Dávid látszólag legyőzte Góliátot, mégpedig mindössze tizenkét nap alatt.

Ám ezek a sikerek azt is megvilágítják, hogy milyen messze eltúlozták az Irán jelentette fenyegetést korábban. 2024-ben az Öböl-menti ország katonai kiadásai mindössze tizennégy százalékát tették ki Izraelének, és ez az arány egy ideje már csökkent.

Ráadásul a mostani támadás előtti csapások, amelyeket Irán proxy-milíciáira (például a libanoni Hezbollah-ra, vagy a szíriai asszadista erőkre) mértek, megmutatták, hogy az úgynevezett Ellenállás Tengelyének harcias viselkedése puszta izmozás volt.

Bár még az USA bombázása után is azt állította, hogy „jól felkészült ennek a totális hibrid háborúnak a realitásaira”, a Forradalmi Gárda képtelennek mutatkozott rá, hogy bármilyen jelentékeny kárt okozzon egy nukleáris fegyverekkel, az Egyesült Államok közvetlen segítségével és a Nyugat következetes támogatásával rendelkező országban.

Emlékeztetés az iraki invázióra

A Teherán utcáin érzett sokk emlékeztet az irakiak 1980 szeptemberi inváziójára. Azokban a napokban az ország épp forradalmi mámorban volt, és a népet könnyen lehetett mozgósítani a Szaddam Husszein által megszállt területek visszaszerzése érdekében. Manapság viszont Iránban már csak egy kisebbség emlékezhet azokra az időkre. Akkoriban a társadalom legnagyobb része falvakban élt, és írástudatlan volt – most nyolcvan százaléka a városokban él, a legtöbb gyerek iskolába jár, és sok fiatal (főként nő) jár egyetemekre.

De az öncenzúra immár nem olyan hatékony, mint egykor. Az izraeli támadás előtti hetekben az irániak szabadon felemelték a hangjukat, és a kormány engedmények megtételére kényszerült.

December 15-én felfüggesztették a „fátyolviselésről és a tisztaságról” szóló új, elnyomó törvényt, az iráni városok női lakosságának már több mint harmada fejkendő nélkül közlekedik. Még megdöbbentőbb módon mindez már a kormányzati hivatalokban is látható.

Manapság nincs több keményvonalas politikai iszlamista Iránban, mint amennyi lelkes kommunistát a késő nyolcvanas évek Szovjetuniója látott. Látszólagos stabilitása ellenére ez az alkotmányos „mullahokrácia” – egy demokratikus homlokzattal rendelkező, de végső soron a klérus által ellenőrzött rezsim – elvesztette legitimációjának nagy részét. A „Nők, Élet, Szabadság” tüntetések brutális elnyomása 2022-ben megrázta az országot, és ez nem is sokkal követte a 2019-es, megélhetési válság elleni demonstrációk vérbefojtását.

A „vallási fanatikusokról” szóló retorika, és a nyugati sajtó által hangoztatott, Iránnal kapcsolatos szilaj fantáziák nem homályosíthatják el a tényt, hogy a rezsim alaposan ismeri a hatalmi dinamikát, és képes pragmatikus döntések meghozatalára. 1988-ban Ruhollah Khomeini, az Iszlám Forradalom első Legfelsőbb Vezetője elfogadta a fegyverszünetet Irakkal. 2015-ben utódja, Ali Khamenei aláírta a bécsi atomegyezményt az ENSZ Biztonsági Tanácsának öt állandó tagjával, valamint Németországgal és az EU-val. 2023 márciusában Kína közvetített Irán és Szaúd-Arábia közötti diplomáciai kapcsolatok normalizálásában.. 2024-ben végül a Legfelsőbb Vezető nem gördített akadályt annak a „reformer” Maszud Pezeskiannak a megválasztása elé, aki két jelentős etnikai kisebbséget is egyesít személyében: anyja kurd, apja pedig azeri.

Jelentős a veszélye, hogy a konfliktus kiterjed

Miközben Irán atomprogramját a háború igazolására használta, Netanjahu több kockázatot is vállalt (lásd például a „Netanjahu játékterve a Közel-Kelet számára” c. írást), nem utolsó sorban a konfliktus elterjesztését az egész régióban. A Nemzetközi Atomenergia Ügynökség (NAÜ) vezérigazgatója, Rafael Mariano Grossi újfent leszögezte, hogy a nukleáris létesítmények soha nem lehetnek célpontok: „Az efféle támadások súlyosan veszélyeztetik a nukleáris biztonságot, védelmet és a biztosítékokat, valamint a helyi és nemzetközi békét és stabilitást.”^[1]

Az összes uránfeldolgozó létesítmény légicsapásokkal való elpusztításának terve kevés sikerrel kecsegtet. Az amerikai bombák lerombolhatták a mélyre épített üzemegységeket, de a dúsított urán készleteket nem. Egy ilyen program leállítása nem mehet végbe nemzetközi ellenőrzési mechanizmus nélkül. Ha az volt a cél, hogy Iránt visszakényszerítsék a tárgyalóasztal mellé, akkor miért kellett megkérni Donald Trumpot 2018-ban, hogy torpedózza meg a bécsi atomegyezményt? És mi szükség volt rá, hogy később meggyilkolják Irán főtárgyalóját éppen akkor, amikor a Washington és Teherán közötti tárgyalások eljutottak a katonai vagy civil célú dúsítás korlátozásának kritikus kérdéséhez?

A G7 tagállamai részéről felelőtlenségnek tűnik Izraelnek biankó csekket adni a nukleáris fegyverkezés terén (lásd a „Káosz ügynökei” c. írást a témában). Az arab-iszlám világ húsz vezető állama (Iránt leszámítva) közös nyilatkozatban hangsúlyozta „egy atomfegyvererektől és más tömegpusztító fegyvertől mentes közel-keleti övezet létrehozásának sürgető szükségét, ami a régió összes államára vonatkozik.”^[2] Az üzenetet nyilvánvalóan Izraelnek szánták, ami soha nem írta alá a nukleáris fegyverek elterjedésének megakadályozásáról szóló nemzetközi szerződést (Non-Proliferation Treaty – NPT).

Olyan hatalmak mint Törökország, Szaúd Arábia, sőt még Egyiptom is valószínűleg éppen újragondolja, hogy hogyan védhetné meg magát basáskodó és állandóan beavatkozó szomszédjával szemben.

„Az erőszakra, nem pedig a tárgyalásokra hagyatkozni biztos módja annak, hogy összeomoljon az Atomsorompó Szerződés, és a nukleáris fegyverkezés meggátlására létrehozott rendszer (bármennyire is tökéletlen az), és azt az egyértelmű üzenetet közvetíti sok ország számára, hogy „végső biztonságuk” záloga az atomfegyverkezés” – figyelmeztetett Mohamed El Baradei, a NAÜ korábbi vezérigazgatója az X-en június 18-án – „Az irániak – akik az Egyesült Államok szerint már 30 éve a nukleáris fegyverek kifejlesztésének küszöbén állnak – talán most már formálisan is megváltoztatják doktrínájukat, és visszavonják aláírásukat az NPT-ről.”

Az offenzíva Izrael által választott neve – „Ébredő Oroszlán” -, leleplezi a kitűzött célt. A „Nap Oroszlánját”, a királyi Perzsia szimbólumát az 1979-es forradalom után eltávolították Irán zászlajáról. Eme legutóbbi rezsimváltási kísérlet felidézi az 1953-as, brit és amerikai titkosszolgálatok által vezetett puccsot, amely az olajkitermelés államosításának akart véget vetni, és visszaültetni Mohammed Reza Pahlavi sahot a trónra.

Irán új korszaka elhalasztva?

Igaz, hogy a fia – aki jelenleg száműzetésben él az Egyesült Államokban, és akit Izrael régóta támogat – kapcsolatokat ápol a diaszpórában és a műholdas televíziózás világában. Ám a sah és hírhedt titkosrendőrsége, a Szavak keserű emlékezete miatt igen kevés legitimációja van. Hasonlóképp, a Népi Mudzsahedin (modzsahedin-e-khalk) – az iráni ellenzék másik pillére – szintén tartós károkat okozott saját ügyének azzal, hogy Szaddam Husszeinnel szövetkezett. Bár számos külföldi befolyásolási művelet zajlik a meggyengült állam destabilizálására, arra nem utal semmi, hogy Irán az összeomlás szélén állna.

Az utóbbi hónapokban úgy tűnt, hogy sok iráni hajlandó lenne bármit megtenni azért, hogy új időszámítás kezdődjön, de Izrael agressziója megváltoztathatja a közvéleményt.

Azok a közösségi média felhasználók, akik elítélték a mullahokat június 13-a előtt, a következő napon már Irán-térképeket osztottak meg. „Inkább halok meg, de nem leszek áruló” – jelentette ki Ali Daei, korábbi futballsztár és a rezsim kritikusa, elutasítva minden együttműködést külföldi erőkkel.

A reformista tábor vezetői, melynek tagjait a 2009-es Zöld Mozgalom és az elnökválasztási tüntetések miatt házi őrizetben vagy megfigyelés alatt tartották, most egyhangúan ítélték el a támadást. „Netanjahu bűnös keze és agresszív természete, minden nemzetközi normát durván megszegve, katonai csapásokat mért nemzetünkre, célba véve az infrastruktúrát, a tudósokat, sőt, még a civilek – férfiak, nők, gyermekek – életét sem kímélte” – írják közleményükben, melyet Zahra Rahnavard, a korábbi miniszterelnöknek, a 2009-es elnökválasztáson hivatalosan vesztesnek hirdetett Mir Hosszein Muszavinak a felesége juttatott el az IRNA távirati irodának.

A Mohamed Khatami elnök (1997-2005) idején belügyminiszteri posztot betöltő Mosztafa Tadzszadehnek sikerült üzenetet küldenie a börtönből, ahol politikai nézetei miatt ül: „Támogatni olyan külföldről érkező katonai támadást, amelyet egy Nemzetközi Büntetőbíróság által háborús bűnökért beidézett ember rendelt el, politikailag és erkölcsileg is védhetetlen. Még ha ez a háború meg is döntene a hanyatló vallási rezsimet, Iránt romba döntené, és nagy valószínűséggel anarchiába és káoszba taszítaná.”^[3]

Lehetséges-e a nemzeti egység?

Tadzszadeh a demokráciába való békés átmenetet támogatja, amit alkotmányozó nemzetgyűlés összehívása előzne meg. A kérdés ugyanakkor nyitva áll, hogy a jelenlegi hatalom képes-e tényleges nemzeti egység kialakítására, és tud-e nyitni a reformista táboron túl elhelyezkedő politikai erők felé. A háború számukra is hivatkozási alapot biztosít az elnyomás fokozására. De egy sokatmondó szóbeszéd is járja: miután a hatóságok megrovásokat kézbesítettek a fejkendő nélkül mutatkozó nőknek június 13-át követően, a kormány információs hivatala gyorsan elnézést is kért, „rendszerhibára” hivatkozva.

Több független civil szervezet – köztük a buszvezetők szakszervezete és a nyugdíjasok érdekvédelmi csoportja – elítélte az izraeli hazugságokat, kijelentve: „Nincs semmiféle illúziónk az Egyesült Államok vagy Izrael állítólagos szándékait illetően a szabadság, az egyenlőség vagy az igazságosság elhozataláról – ahogyan nincsenek illúzióink az Iszlám Köztársaság elnyomó, más országok ügyeibe beleavatkozó, kalandor és munkásellenes természetével kapcsolatban sem.„^[4]

A nyugati G7-vezetők csúcstalálkozójával éles kontrasztott mutatott Recep Tayyip Erdoğan török elnök kijelentése: „Netanjahu újfent megmutatta, hogy ő maga a legnagyobb fenyegetés a régió biztonságára (…) Teljesen természetes, legitim és jogszerű Irán részéről, ha megvédi magát Izrael garázdálkodásával és állami terrorizmusával szemben.”

Az Iszlám Konferencia Szervezetének 57 tagállama, amelyeket régóta dühített a nemzetközi jog alkalmazása során tapasztalt kettős mérce, összezárta a sorait, és csatlakozott hozzájuk egy sor ország a „globális Délről”. Az ilyen fajta nyilatkozatok valamelyes vigaszt nyújthatnak az irániaknak, ám az is világos, hogy bár hazájuknak van néhány orosz és kínai jóakarója, katonai szövetséges aligha sietne a segítségükre.

A első napok pánikszerű jelenetei után az élet újraindult a bombázott iráni városok elnyűtt, félelemmel teli normalitásában. Az alapvető árucikkek a jelek szerint rendelkezésre állnak, bár az internet-hozzáférést gyakran megszakítják. Ha a rezsimre nehezedő nyomás kitart, talán a parlamentben már megszellőztetett radikálisabb lépéseket is megtette volna, mint a Hormuzi szoros lezárása, vagy az Atomsorompó Szerződésből való kilépés. A tárgyalásokhoz való visszatérést a tűzszünet után üdvözölt megkönnyebbüléssel fogadnák az irániak.