Tizenhárom év után 2025 tavaszán feloszlott a Kultúrbrigád, akik egyebek közt az árak emelkedésével, a lehetőségeik szűkülésével indokolták döntésüket. „[A] hosszú évek óta tartó kivéreztetés előbb-utóbb elvégzi a dolgát” – írták búcsúzó Facebook-bejegyzésükben, s arra kérték nézőiket, járjanak színházba, támogassák a színházi társulatokat. Olvasónk – az egykori társulat lelkes nézőjének – személyes hangvételű búcsúüzenetét közöljük.

Gondolatok egy társulat megszűnéséről: viszlát, Kultúrbrigád, talán egyszer, egy szabadabb jövőben!

„Kérjük, hogy aki az előadás alatt köhögés elleni cukorkát szeretne fogyasztani, amit csak zavaróan zörgő celofánból lehet hosszasan kicsomagolni – az most vegye elő.” A Rábai Balázs karakteres hangján elhangzó, kedélyesen figyelmeztető mondat, és a kivétel nélkül mindig azt övező kuncogás a Kultúrbrigád színdarabjait megelőző percek védjegyévé vált, nincs, akinek ne melengette volna meg a szívét a sokadik alkalommal is ez a pillanat. A társulat búcsúelőadásánál viszont a szívem közben kicsit össze is szorult: ezt tényleg most hallottuk utoljára?

A folyamatos ellenszélben kimerülve ugyanis a 2012-ben alakult társulat idén végleg megszűnt. Túlélve a kulturális TAO 2018-as eltörlését, ami hatalmas érvágás volt minden független kulturális intézmény számára, vagy éppen a Covid-pandémia lidérces éveit, az állandó gáncsolások, a kilátástalan szélmalomharcok, az urambátyám rendszer által rajzolt keretek között folytatott fárasztó küzdelmek után végül teltház előtt vettek könnyes búcsút közönségüktől.

A 12 dühös ember katartikus két felvonása, majd a maratoni standing ovation után egy halotti tort ültek az alkotók és az előadók, amely minden utoljára játszott Kultúrbrigád-darabnak kijárt, felelevenítve a közös munka legfontosabb aspektusait, a legemlékezetesebb eseményeket, nehézségeket, bakikat és élményeket. Az utolsó este negyedik felvonásaként egy búcsúkoncert keretében a társulat tagjainak előadásában néhány felejthetetlen dal csendült fel, közben Ugrai István tolmácsolásában visszaemlékezhettünk az elmúlt 13 év darabjaira és a nagy mérföldkövekre.

A nézőtér még éjfél után is tele van, az elválás embertelenül nehéz. Lélegzet-visszafojtva várunk bármire, egy jelre, egy félmondatra, egy intésre – mennénk velük tovább, ha ugyan lenne hova.

Pedig őszintén bevallom, néhány ritka alkalmat leszámítva a színházas múltam nem nyúlik vissza igen hosszú időre. Évi barátnőmmel egy évtizedes távollét után ’23 decemberében ültünk be egy isteni kávéra a Mester utcában, hogy ki-ki meséljen élete alakulásáról, amikor végül óvatosan rákérdezett, nem kísérném-e el színházba. Zavartan bólogattam, bizonytalanul várva, pontosan hova is szeretne magával vinni, majd gyorsan hozzátette: esetleg Alföldi egyik darabjára. Megkönnyebbülve és végre határozottan mondhattam igent. Néhány hét múlva már meg is volt az első jegyünk Az Őrült Nők Ketrecére – mint utólag kiderült, valami csoda folytán, no meg barátnőm gyorsaságának köszönhetően, hiszen a darabot állandó teltházzal játsszák. Akkor még persze azt sem tudhattam, ami azóta sziklaszilárd meggyőződésem: hogy mennyivel csodálatosabb hely lenne a világ, ha nyitott szívvel mindenki végignézné ezt a darabot legalább egyszer az életében, és együtt énekelné: „erre jó pillanat ma van, ma van, ma van!”

Erős indítás volt ez két zöldfülűtől, nem tagadom. De ott, az Átrium nézőterén, néhány óra leforgása alatt teljesen körbeszőtt és végérvényesen rabul ejtett bennünket ez a lebilincselő világ. A második felvonás vége után zakatoló szívvel lépkedtünk kifelé, keresve a helyünket a valóságban. Egyetlen alkalom elég is volt az addikcióhoz, este már a következő programról leveleztünk. A Kultúrbrigád akkor már az utolsó évét töltötte az Átriumban, úgyhogy a cél adott volt: minél több előadást megnézni, mielőtt megszűnik a társulat. Jött is sorban a többi: a Mefisztó, az Isteni végjáték, A félelem megeszi a lelket, a 12 dühös ember, az Igenis, miniszterelnök úr!, A bogyósgyümölcskertész fia, majd az Átriumból kiköltözve, az új helyszíneken a Holt költők társasága, az Egy, kettő, három, a Nézz le!, a Holtverseny és az Anya csak egy van. Hosszú lenne egyenként kiemelni a darabok érdemeit, mindegyik megérne egy külön méltatást, kivétel nélkül mind rengeteget adott nekem, és fantasztikus alakítások tanúja is lehettem általuk.

A végtelenül szerethető csapat és az Átrium családias hangulata mellett sem lehet szó nélkül elmenni. Mert egészen kiváltságos helyzetben érzed magad, amikor ahelyett, hogy egy hátsó művészbejárón elsietne, a világ legtermészetesebb dolgaként a szomszédos asztalnál minyonozik Hernádi Judit vagy Mucsi Zoltán, esetleg épp Alföldi Róbert harsány kiáltására kapod fel a fejed: „Rozi, gyere!”, miközben Rozi kutyus boldogan rója benn a köröket, mielőtt a bejáratnál álló taxiba ugrana. A közönség egy pillanatra sem érezte kirekesztve magát, a legnagyobb természetességgel simult bele a nagy egészbe. És ebbe hamar bele lehetett szeretni.

A színház csakhamar különleges helyet foglalt el az életemben.

Nem egyszerűen kiszakított a világból, nem a valóságot szüneteltette bennem, épp ellenkezőleg: kitárta, és értelemmel látta el azt.

Segített a növekedésben, a legbelsőbb érzelmeim megértésében és kifejezésében, megszorította a kezemet a legerősebb szorongásaim közepette, éreztetve, bármit is sugall a szüntelen zaj, nem vagyok egyedül kétségeimmel. Valahogy mindig összecsengett a lelkiállapotommal: amikor cinikus voltam, oldalba bökött, amikor feszengtem, támogatóan megveregette a vállamat, amikor ordítani akartam, ordított helyettem, amikor elfáradtam, mesélt nekem.

A Kultúrbrigád darabjaiban a színház ráadásul az tudott lenni, amire a műfaj született: tükröt állított, kritikus hangot ütött meg, társadalmilag is érzékeny témákat vitt színpadra, néha csak összekacsintott a közönséggel, reflektált a világ kisebb-nagyobb dolgaira. A klasszikusokban is viszontláttuk a bennünket körülvevő napi valóság nyomait, az emberi gyarlóságot, az igazságosság hiányát, a gyengeségeket, a roppant, jeges űrt lélektől lélekig, a félreértett szándékot, az eltúlzott gesztusokat, de akár a szorosan kapcsolódó napi aktualitásokat, abszurdisztán szégyenteljes dolgait is. Az egyezés a valósággal nem csak a véletlen műve.

A mai viszonyok között nem meglepő, hogy kegyvesztetté vált az erkölcsi állásfoglalástól soha nem félő társulat, akik nem akartak a gyáva öncenzúrába menekülni, és némaságukkal vétkesek közt cinkosok lenni. A rendszerben, amelyben soha nem vetemednének arra, hogy elhallgattassák azokat, akik nem értenek egyet velük. Bőven elég, ha csak kivéreztetik őket.

Az állandó szembeszél élhetetlen, így nem lehet egyről a kettőre lépni. De jön-e valaha olyan világ, ahol a kritika nem tesz számkivetetté,

ahol csillapodik a szél, és emelt fővel, egyenes gerinccel folytatni lehet az utat?

Éjfél elmúlt, hivatalosan bejelentik: vége, nincs tovább. Gombóccal a torkunkban, párás szemekkel töprengünk: mi lesz, ha ez eltűnik? Dúlt hiteknek majd kicsoda állít káromkodásból katedrálist? És hogyan is tudnánk a gyászt feldolgozni? Fél egy, hivatalosan fél órája nincs Kultúrbrigád. De a vastaps nem akar elhalni. Nem akarjuk, hogy az utolsó függöny lemenjen. Megállíthatjuk vajon az időt, ha örökké tapsolunk?

Csaknem egy óra, mire elindulok haza. Nem a rövidebb úton megyek, most már nem sietek sehova: végigsétálok a Duna-parton, szükségem van rá, hogy a víz sötétsége, a sétány fái, a kivilágított hajók és a folyó illata nyugtatgassa kicsit a lelkem. Szélcsend van, egyetlen falevél sem mozdul. Mégis érzem minden egyes porcikámban: élhetetlen ez a szembeszél. Viszlát, Kultúrbrigád, talán egyszer, egy szabadabb jövőben!