Egyre nehezebb az oroszországi újságírók munkája, mégis vállalják, hogy Putyin cenzúráját megkerülve tudósítanak minket a háború orosz oldaláról. Az emigráns Meduza hírportál angolul is közölte egy tucat orosz újságíró üzenetét a fal túloldaláról. Elmondták, nemcsak a hadiállapot és cenzúra akadályozza őket, hanem az is, hogy az EU-ban élő emigráns kollégáik is inkább már politikai propagandával foglalkoznak, és nem a valós emberek valós szenvedéseivel a front mindkét oldalán.

Oroszországban már nem csak tervezik, de be is tiltották, hogy Vlagyimir Putyin háborújáról bárki a hivatalos Kreml-irányvonaltól eltérő módon tudósítson. Míg Ukrajnából számos riport érkezik, az Oroszországon belüli információk nehezen jutnak túl a határokon. Ritkán esik szó azokról az újságírókról, akik Oroszországban maradtak, s akiktől az emigrációba vonult újságírók Rigában vagy Vilniusban információhoz jutnak. Holott minden nap a szabadságukat, sőt néha az életüket kockáztatják azért, hogy a riportok eljuthassanak a nyilvánossághoz. Az emigráns orosz Meduza hírportál ezért most sokukat megszólaltatta. A beszámolóból kiderül, hogy sok női újságíró otthon maradt, az informátorok többsége vagy körzeti, helyi médiánál dolgozott, mielőtt kényszerűen „szabadúszóvá” vált, vagy egyfajta „fedésben” még mindig ilyen körzeti televíziónál, rádiónál, hírportálnál dolgozik, miközben titokban az orosz katonáktól és a helyiektől, állami hivatalnokoktól jut hozzá olyan információkhoz, amiket aztán az emigráns és nyugati médiákkal megoszt. Helyzetükre jellemző, hogy a Meduzának csak álnévvel nyilatkoztak.

Cenzúra és öncenzúra

 Az újságírók nehézségeiről ad számot, hogy Oroszországban már azt sem lehet leírni, hogy az ország háborúban áll. Putyin az ukrajnai megszállásnak a „speciális katonai hadművelet” nevet adta.  Ehhez az összes orosz földön megjelenő médiumnak szigorúan tartania kell magát, ahogyan ahhoz is, hogy a hivatalos, központi közleményeken kívül a háborúról, sorozásról, hadseregről, a harci körülményekről és ellátásról semmit sem közölhetnek.  Ezt a munkát 

a Meduzának nyilatkozó Anna mindössze  nyolc hónapig bírta, azóta Szibériában dolgozva illegálisan készít riportokat a háborúról és a hátország mindennapjairól.

A veszély nagyobb részét mégis ő vállalja: már a nyilatkozókat is csak álnéven hívja fel, ennek ellenére környezetében mindenki tudja, hogy veszélyben van. Elmondása szerint a férjét például a főnöke már behívta és figyelmeztette: „vigyázzon a feleségére”, ellenkező esetben őt is el kell bocsátania. Egy másik barátja részegen pedig arra figyelmeztette a férjet, úgy hallotta „hamarosan történik majd valami” Annával. Szerinte sokan vannak így a szakmában: hiszen az elmúlt három évben a létbiztonság puszta fogalma is felszámolódott Oroszországban.

Egy másik megszólaló, Darja szerint, aki még mindig a hivatalos médiánál dolgozik, a cenzúra kevésbé általános és fojtogató, mint azt a nyugati lapok írják. Két dologra minden orosz újságírónak vigyáznia kell: egyrészt a háborús cenzúra megköveteli, hogy „ne tüntessék fel negatív színben” az orosz hadsereget, másrészt nem árulhatják el a tudósításaikban egyes katonai egységek pontos helyét. De ezeken a megadott kereteken belül a munka viszonylag szabadnak nevezhető. 

„Sok sztorin nagyon nehéz dolgozni a források megszerzése és védelme miatt, de számos ilyen cikkem lejön a médiában. Sokan vagyunk még, akik az országban szabadon írhatunk”, mondta el Darja. Az újságíró megjegyezte, hogy a munkája legnehezebb része az, amikor a megszólított katonák és a családtagjaik megnyílnak, s a háborúról, az erőszakról, a pusztításról beszélnek. Eleinte nem volt képes minden történetüket, szavukat megjelentetni. „Később hozzászoktam a körülményekhez, és ráébredtem, hogy így is tudok dolgozni, noha a 2022-es részleges mozgósítás utáni helyzet mindenkit megrettentett” – tette hozzá.

Tabutémák

Most is vannak tabutémák, amelyekről nem írhat Oroszországban.  Így a katonák körében történő önsértésekről és öngyilkosságokról,  de azt is kerülnie kell, hogy hogyan kínozták az orosz hadifoglyokat az ukrajnai táborokban. Minderről akkor sem írhat az orosz sajtó a „demoralizáló” tartalmuk miatt, ha az ukránok kínzásai amúgy politikai szempontból „jól jönnének” Moszkvának. Az ilyen cikkek közlését közvetlenül nem az állam, hanem elsősorban a médiavállalat jogászai akadályozzák meg. 

Darját a cenzúrán és a háború rombolásán túl az emigrált kollégáinak megnyilvánulásai is frusztrálják. Szerinte túl elnagyoltan mutatják be a hazai közállapotokat.

Nincs például arról szó, hogy az orosz emberek ne szenvednének a háborútól, ahogyan arról sem, hogy érzéketlenné váltak. De az orosz állam időközben kiépítette azokat a segélyszervezeteket és támogatási struktúrákat, amelyek ellátják a hadiözvegyeket, hadiárvákat, és a „felszín alatt” tartják a helyzet miatt pislákoló elégedetlenséget. Darja szerint „sok minden történt az első mobilizáció okozta káosz és pánik óta”, amit az emigráns újságírók nem vesznek komolyan, pedig komolyan kéne venniük, hiszen emiatt nem omlik össze a rezsim:

„[az emigráns lapok] hangvétele túlontúl hisztérikus. Minden cikkbe beleírják, hogy Putyin háborúja, ahol annektálnak, elfoglalnak mindent. Ez engem elfordít tőlük. Senki sem kíváncsi az újságírók személyes véleményére, miközben az emberek fájdalma, akikről írnak, nem jön át az írásokon.”

Szerinte elfordítja tőlük a hazai olvasókat, hogy az újságírók az egész országot elítélik. „Nekik reményt kellene adni, hogy ez nem tart örökké, hogy lesz még másképp is, de ezt nem adják meg” – mondta. 

A túl nagy ár

Mihail az egyik fővárosi üzleti lapnál dolgozik.A legelevenebb emléke az Ukrajna elleni invázió első napjáról „a főszerkesztője falfehér arca” volt. Az orosz állami sajtócenzúra fő szerve, a Roszkomnadzor már a háború kitörése előtt is vegzálta a szerkesztőségüket, így főnöke el sem tudta képzelni, ezek után mi történhet majd velük.

Ennek ellenére,meglepő és némileg érthetetlen módon, nemcsak léteznek még, de dolgoznak is. Igaz, ez talán túl nagy árat kívánt. A lap tulajdonosi köre ugyanis az invázió másnapján úgy döntött, hogy nem közölnek haditudósításokat az ostromlott ukrajnai falvakból, hanem a kiadót a rubel árfolyama fogja érdekelni. A megkérdezett újságíró a kiadóvállalat véleményét úgy írta körül: 

„miért is írnánk üzletembereknek a kupjanszki csatáról, amikor az ő gondjaik egészen más természetűek.”

Míg Mihail régebben nemzetközi kapcsolatokról és nyugat-európai választásokról írt az újságba, a háború után ezek a témák teljesen eltűntek: a legtöbb nyugati diplomatát és kommentátort ugyanis a törvények „külföldi ügynöknek” tekintik, megszólaltatásuk pedig rizikós. De itt is általában az öncenzúra a meghatározó jelenség: „egyszer egy hivatalosan külföldi ügynöknek nyilvánított forrást idéztem egy cikkben. A főszerkesztőm bejött és arra utasított, hogy a kommentárt vegyem ki, hiszen úgysem ad hozzá a történethez semmit. Amikor viszont megkérdeztem, tilos-e egy ilyen »ügynököt« idézni, elismerte, nem, nem tilos.”

Nehéz nap volt az is, amikor kiderült, Alekszej Navalnij ellenzéki vezető a börtöntáborban meghalt. Mihail felkereste a főszerkesztőjét: „Egyértelmű, hogy ez a nap sztorija”, mondta, majd több olyan módot is felvázolt, ahogyan a törvények megszegése nélkül beszámolhatnának az eseményről. 

De a főszerkesztő ekkor is leintette: „a piac egy kalap szar. A szakmának annyi. Az országot meg már így is teljesen elcsesztük.”

Mihail szerint a direkt cenzúrával sohasem találkoztak. A rettegő tulajdonos, a teljesen kiábrándult, apatikus főszerkesztő viszont mindig megcsinálja a kormány munkáját helyettük. Hősködni a fővárosban pedig már nem sok embernek van kedve. Ha pedig például arról kívánnak írni, hogy Oroszországot hogyan érinti a háború, a források sem kívánnak igazán szóba állni velük. Egyszer egy olajfinomító elleni dróntámadás idején elértek egy helyi forrást, aki viszont a telefonba azt mondta nekik: „igen, persze, látom a lángokat , de kérlek, hagyjatok ki engem ebből az egészből.”

Elvárások és irányvonalak

„Sokszor szeretnéd lekiabálni a könnyed kis témákról írogató kollégáid fejét azzal, hogy ez mégsem a szórakozás ideje, a helyzet komoly. De aztán végül megtanulod, csak azért vagy felelős, ami a saját neved alatt jelenik meg.” Mihail így megmaradt a gazdasági témáknál.

De így sem egyszerű a helyzete. A kollégái ismerik a nézeteit, és idővel kerülni kezdték a politikai irányvonalhoz alkalmazkodó munkatársai.

Mihailnak az emigráns szerkesztőségekkel is meggyűlik a baja, amelyek a nyugati propaganda elvárásait kérik rajta számon az álnéven közölt írásaiban.. „Íme néhány adat, írjuk meg, hogy minden orosz fuldoklik az államadósságban!” – javasolták neki.

„De én tudom, hogy ez hülyeség, miért írnék olyasmit, ami nyilvánvalóan nem igaz?” – fakadt ki Mihail.

Természetesen az emigráns újságírók helyzete sem könnyű. A szemlézett interjúk viszont arra figyelmeztetnek, hogy nem lehetséges úgy hiteles képet kapnunk a háborús Oroszországról vagy a katonák helyzetéről, ha nem hagyatkozunk azokra a hátramaradó médiamunkásokra, akik ma is igen sokat kockáztatnak, és láthatóan mégsem félnek folytatni a munkájukat.