Beszélgetés Szergej Movcsannal, a kijevi baloldali mozgalom tagjával, akik a fronton lévő társaik megsegítésére létrehozták a Szolidaritás Kollektívák (Колективи Солідарності / Solidarity Collectives) nevű szervezetet. Szergejjel még februárban az évforduló feszült napjaiban beszélgettünk.

Dohi Gabriella: Kérlek, mesélj a szervezetetekről!

Szergej Movcsan: 2022-ben sok szó esett arról, hogy lesz-e invázió, vagy sem. Sokan nem hitték el, én is biztos voltam abban, hogy ez nem fog megtörténni. Ennek ellenére néhány héttel az inváziót megelőzően volt egy találkozó, amelyen anarchisták, antifasiszták és tekintélyellenes baloldaliak vettek részt. Az ülésen azt vitattuk meg: mit fogunk tenni, ha elkezdődik? Azok, akik készen álltak arra, hogy harcoljanak, elhatározták, hogy a kijevi régió egy meghatározott egységéhez mennek, ahol megalkotják az antitotalitárius alegységet. A többiek pedig az ellátásukat segítik a háttérből önkéntesként. Szerveződésünket „Szolidaritás Kollektíváknak” neveztünk el.

Ehhez az alegységhez sok külföldi – köztük oroszok, fehéroroszok – is csatlakozott, akik az ukránokkal ellentétben semmilyen fizetséget nem kaptak. Eleinte csak ezt az alegységet támogattuk. Később egyre több baloldali, antifasiszta vagy valamilyen antifasiszta háttérrel rendelkező ember csatlakozott az Ukrán Fegyveres Erőkhöz, elenyésző kivétellel mind civil emberek. És persze senkinek nem volt olyan felszerelése, ami a háborúhoz kellett volna. Ennek megfelelően az önkéntes támogatásra szorulók köre is egyre bővült és bővült, így már őket is segítettük.

Később az antitotalitárius alegység szétesett, mert – magunk sem értjük, miért – nem engedték őket tényleges harci cselekményekben részt venni. Mivel azok az emberek, akik ott ültek Obuhiv mellett, nagyon aktív, harcolni vágyó emberek voltak, más egységekhez csatlakoztak, bizonyos magok, mint az antifa futballhuligánok, együtt maradtak a Kajfariki egységben, mások kettesével, hármasával csatlakoztak más dandárokhoz, de a kapcsolat velük is megmaradt és továbbra is segítjük őket.

Olyan emberekről van szó, akik valamilyen módon kötődnek, vagy a múltban kötődtek, a baloldali, anarchista, antifasiszta mozgalomhoz. Azt vállaltuk, hogy támogatjuk és ellátjuk őket minden alapvető dologgal, vagyis cipőtől, egyenruhától kezdve sisakon és golyóálló mellényen át egészen a drónokig, autókig mindennel. Jelenleg körülbelül 80 ember van, akiket többé-kevésbé folyamatosan támogatunk.

Főként hadi felszerelésre gyűjtünk, de emellett már humanitárius tevékenységet is folytatunk, mert rengeteg olyan holmit hoztak nekünk, amire a katonáknak nem volt szükségük, civil ruhákat például, ezért azt a frontközeli lakosokhoz, menekültekhez juttattuk el.

Rengeteg állat árvult el a harcok következtében, akiket az ott maradt asszonyok, „bábuskák” próbálnak életben tartani. Őket is segítjük, mert nem elég, hogy maguk is rettenetesen szegények, még ez a teher is rájuk hárult. Azok a katonai bázisok, ahol a harcosaink vannak, szintén menedékké váltak, ahol ők etetik a hozzájuk csapódó állatokat. 2024-ben pedig elkezdtünk drónokat is gyártani, mert kulcsfontosságú fegyver lett a háborúban. Sok FPV-pilóta van a társaink között. Ráadásul ez az itt maradottaknak is jó lehetőség, hogy új készségeket sajátítsanak el. Vagy akár, hogy új emberek csatlakozzanak hozzánk, akik érdeklődnek a forrasztás és az összeszerelés iránt. Most ez a három fő irányunk van.

Vannak elesettek a közösségetekben?

Idén három embert öltek meg, akik kapcsolatban álltak a mozgalommal. Az évek alatt több mint egy tucat barátunk halt meg. Természetesen vannak sebesültek is. Jelenleg egyébként megsebesült emberek történeteit osztjuk meg. A legtöbbjük a felépülés után visszatér harcolni. Legalább ketten orosz fogságba kerültek, egy barátunk, aki Mariupolt védte, nemrég került haza fogolycserével.

Vannak nők is a közösségből, akik harcolnak?

Igen, nagyon sokan.  Azt is mondhatjuk, hogy látszik egy bizonyos tendencia: mostanra egyre több nő vonul be a hadseregbe. Vannak nők, akik 2022 óta a hadseregben szolgálnak. Többnyire nem vesznek részt közvetlenül a harcokban, orvosok és felderítő drónkezelők, de ők is nagyon nehéz munkát végeznek.  Egyébként egy rohamosztagos lányt is támogatunk.

Orvosnak lenni azt jelenti, hogy ugyan nem egy lövészárokban hasalsz, de naponta több tucat súlyos sebesült megy át a kezeid között, és akad, aki a karjaid közt hal meg.

A drónkezelők is csupán pár kilométerre vannak a frontvonaltól, és vadásznak rájuk az oroszok.

A mozgalmatokra jellemző az állam tagadása és a pacifizmus. Sokat kell magyarázkodnod amiatt, hogy mégis sokan harcolnak közületek?

Elég sokat. Nehéz elmagyarázni a nyugati baloldali mozgalom tagjainak, hogy miért vállaltuk ezt az álláspontot, hogy miért veszünk részt a háborúban, miért nem gondoljuk azt, hogy ez két egyformán rossz imperializmus közötti háború. Szerintünk arról van szó, hogy egy nagy, militarizált, tekintélyelvű ország egy viszonylag kicsi, viszonylag demokratikus országra támadt.

A másik álláspont, amire rendszeresen válaszolnom kell pedig az, hogy az anarchisták nem vehetnek részt háborúban egyetlen ország oldalán sem, különösen a reguláris hadsereg részeként nem. Nos, akkor marad a kérdés, mit tegyenek?

Ha nem élnénk az önvédelemhez való jogunkkal, akkor megszűnne az országunk. Sokan azt kérték számon, hogy miért nem hoztunk létre saját partizán egységeket, mint a mahnovisták, és harcoltunk önállóan. Ez teljesen abszurd, egy ilyen alegységet 10 perc alatt semmisítettek volna meg, mindkét oldalról.

A harmadik gondolat, ami időről időre előjön, az az, hogy a baloldaliaknak mindkét országban úgymond a kormányuk ellen kellene fordítaniuk a szuronyokat. Az 1917-es elgondolások a gyakorlatban egyáltalán nem alkalmazhatóak, nem életképesek. Oroszországban nem lehetséges az elit leváltása, és mi következne ezután? Megszállás, nincs más kimenetel. Nem értem ezeket az embereket. Néhányan absztrakcióban, dogmákban gondolkodnak, téves elképzelésük van arról, hogy mi a háború, mi a helyzet Ukrajnában valójában, mi a megszállás valósága, vagy mi a valóság, amikor a frontvonal elér, és nincs, aki megállítsa a támadókat.

A lehető leghorizontálisabb kapcsolatokat szorgalmazom, a hálózatépítést. Így épül fel a kezdeményezésünk.  Nem mindannyian vagyunk anarchisták, de az önszerveződés elveire, az egyenlőség elvére messzemenőkig hagyatkozunk.  Másrészt pedig nem támogatom az államot a szó tág értelmében.

Mi nem az államért harcolunk, nekem az emberek fontosak, az ő biztonságuk, életük, jólétük fontos, nem az állami entitások. Továbbra sem különböztetem meg az embereket nemzeti vagy etnikai hovatartozás szerint. Támogatjuk azokat az oroszokat és fehéroroszokat, akik a fronton vannak a mi oldalunkon.

Az internacionalista nézeteim egyáltalán nem változtak. A harc itt nem az államért vagy az állam ellen, hanem a nép érdekeiért folyik.

Azért nem mondhatod, hogy az állam példásan viselkedik.

Nem fogok szépíteni. Ukrajnában sok rossz dolog történik, veszélyes, antidemokratikus dolgok.

Rengeteg ellentmondással kell szembenéznünk, amikor erről beszélünk.

De úgy látom, hogy a társadalom szemében nincs más lehetőség, mint a győzelem. Három évvel ezelőtt nem lehetett szó másról, mint az eredeti határok visszaállításáról. Ha te például békét kívántál volna, nekem, mint igazi ukrán hazafinak ki kellett volna javítsalak: „nem békét, hanem győzelmet”. Nem kívánhatsz békét. A béke egy oroszbarát narratíva.

Mit jelent pontosan a győzelem?

Visszaállítani az 1991-es határokat, vagyis a Krím annektálása előtti állapotot.  Ukrajna összes nemzetközileg elismert területének visszaszerzése, beleértve Donbaszt és a Krímet is. Minden más vereségnek számított volna. Ez volt a hivatalos ukrán retorika a teljeskörű invázió kezdetétől. Mára ez a retorika megváltozott. Zelenszkij ma már azt mondja, hogy: „Persze, minden területünket biztosan visszavesszük, de valamikor később és diplomáciai úton.” Ez Zelenszkij tárgyalási hajlandóságáról árulkodik. Persze, ez az álláspont Ukrajnában nem népszerű. Ma Ukrajnában két, egymást kizáró narratíva él egymás mellett. Egyrészt az emberek mind azt akarják, hogy a háború véget érjen. Másrészt, amikor arról kérdezik őket, hogy milyen áldozatokat vállalnának, nos, az emberek többnyire nem hajlandók áldozatot vállalni.

Most úgy tűnik, a kormány számára az a fontos, hogy bizonyos biztonsági garanciákat kapjunk, ne írjunk alá semmilyen korlátozást a fegyveres erők összetételére, létszámára vonatkozóan.

Mert az isztambuli tárgyalásokon, az első próbálkozásokban 2022-ben, amelyek a háború legelején békeszerződés aláírására irányultak, nagyon komoly megszorítások voltak Ukrajna fegyveres erőinek méretére vonatkozólag, sőt, Oroszországnak joga lett volna beleszólni, hogy más országok segíthetnek-e Ukrajnának. Még az olyan területek elvesztése, amelyeket Ukrajna ma nem tart ellenőrzése alatt, sem olyan fájdalmas, mint az a lehetőség, hogy egy újabb invázió esetén védtelen marad az ország.

A fegyverszünetnek tartósnak kell lennie. Igazságosságról persze nem is beszélhetünk. Úgy látszik, nem lehet igazságos.

Oroszország ebben a háborúban biztosan nem érte el céljait, de nagy valószínűséggel bizonyos területeket meg fog tartani magának. A társadalom szemében a kompromisszumok rendkívül népszerűtlenek. Ezt a kormány nagyon jól érti. De a legrosszabb, ami történhet, az az, ha nincsenek valódi biztonsági garanciáink a jövőre nézve. Ha megkezdődik az invázió következő fázisa.

Kifejtenéd mit értettél az alatt, hogy a társadalom nem hajlandó áldozatokat hozni?

Nincs elég ember a fronton. Tömeges a dezertálás. Erről viszonylag pontos adataink vannak. Ukrajnában van egy fogalom, ami jogilag kicsit más, mint a dezertálás – az SZZCS (СЗЧ, самовільне залишення частини – az egység önkényes elhagyása). Ez egy büntetőjogi felelősségű kategória. Ha valaki így, mondjuk ki, megszökik a hadseregből, akkor a parancsnok bejelenti, és felveszik a körözött személyek listájára. Nagyjából százezren vannak, akiknek egy része már visszatért. Most liberalizálták ezt a törvényt, még a rádióban is hirdetik, hogy ha önkéntesen visszamész, és azt mondod, „srácok, meggondoltam magam, megint beállok a seregbe”, akkor semmilyen felelősségrevonás következményével számolnia. De úgy tudom, hogy a liberalizálást követő két hónapban csak 8000 ember élt ezzel a lehetőséggel. Szóval nincs elég ember a fronton.

Ezt a hiányt kemény, erőszakos mozgósítással oldják meg: a férfiakat gyakorlatilag elrabolják és úgy kényszerítik harcolni. A társadalom fele a szolgálat alól kibújó embereket valamiféle hazaárulónak tekinti, egy másik része egyre jobban utálja a TCK-t (ТЦК, Територіальний центр комплектування та соціальної підтримки – Területi toborzási és szociális támogató központ). Nagyon sok a túlkapás.

Láttál saját szemeddel ilyet?

Én nem, de rengeteg a videó. Illetve egy barátnőm szemtanúja volt egy ilyen esetnek a kijevi metróban.

Érdekes, hogy én viszonylag keveset vagyok Ukrajnában, de voltam már tanúja ilyen esetnek Kárpátalján.

Kijevben kevesebb az eset. Vidéken, Kárpátalján, Harkiv és Hmelnickij megyében gyakoribb, ahol a város egy egész lakónegyedét képesek lezárni, és egyszerűen elviszik onnan az összes férfit.

Nagyok az igazságtalanságok. Nyilvánvaló, hogy a gazdagoknak könnyebb elkerülni a mozgósítást, mint a szegényeknek. Nyilvánvaló, hogy a TCK-ban nagy a korrupció. Elképesztő történetek vannak.

Volt, hogy besoroztak egy ügyvédet, aki ügyfélhez ment a TCK-ba, vagy kihívták a mentősöket a TCK-hoz, és őket vitték el. Így nem lehet mozgósítani.

Mi a helyzet azokkal, akik a háború kezdetétől fogva a hadseregben vannak?

Ez a másik probléma. Mivel az ő helyzetük jogilag nincs tisztázva, nem vonzó követni a példájukat és csatlakozni a hadsereghez. Három éve ott harcolnak, és semmi sem szabályozza a leszerelésüket.

Amikor jelentkeztek a hadseregbe, nyilvánvalóan nem számítottak arra, hogy életük három évét kell ott tölteniük szokatlanul nehéz körülmények között. Kimerültek és fáradtak, és örülnének, ha leváltanák őket, de nincs kire.

De ha most például hoznának egy olyan törvényt, ami mondjuk 3 évben maximalizálná a fronton tölthető időt, azzal gyakorlatilag egy hónapon belül leszerelnék a hadsereg felét. És nincs kit hibáztatni. Ez megint csak elrettenti az embereket a hadseregbe való belépéstől, mert meghatározhatatlan időre elveszted az uralmad az életed fölött.

És itt visszatértünk az áldozathozatal problémájához.

Az első másfél-két évben akkora cenzúra és öncenzúra volt az emberekben, senki nem akart beszélni a problémákról, a hatalom kritikája és a katonaság bírálata nem létezett. Az emberek összezártak. Ez mára megváltozott.

De a problémák szinte megoldhatatlanok, főleg háborús körülmények között. Mindenképpen szükség lenne egy tűzszüneti megállapodásra, hogy a hadsereg rendezni tudja sorait. De persze minden azon múlik majd, hogy mi lesz a békeszerződésben, és mennyire fogadja el vagy utasítja el a társadalom.  Nos, röviden: minden bonyolult.