Május közepén meghalt Alasdair MacIntyre, az egyik legnagyobb hatású kortárs erkölcs- és politikafilozófus. Borzasztó érdekes ember volt, marxistából lett katolikus gondolkodó, Arisztotelész és Aquinói Szent Tamás követője (bővebb ismertető gyanánt ajánlom Paár Tamás kiváló összefoglalóját). A népszerű filozófiatörténetekben a közösségelvű (kommunitárius) politikafilozófia nagy alakjaként szokás számon tartani, bár ő maga kritikus volt az irányzattal szemben. 1981-ben jelent meg főműve, Az erény nyomában (After virtue). Ez a könyv egy rettenetesen érdekes, mély és sok fontos belátást tartalmazó olvasmány, amellyel azonban nem tudok egyetérteni.

MacIntyre érve

MacIntyre kiindulópontja, hogy a modernitásban mély erkölcsi és értékrendbeli zűrzavar áll fenn. A legalapvetőbb erkölcsi elvekről és értékekről is végeérhetetlen vitákat folytatunk, nemcsak a filozófusok — akik mindenről végeérhetetlen vitákat folytatnak —, de a közbeszéd résztvevői is. Mély és áthidalhatatlan szakadékok választanak el minket. Úgy tűnik, azzal kapcsolatban, hogy mi fontos, mi értékes, milyen a jó élet, hogyan kellene a társadalomnak működnie, alig van valamiféle közös alap, amellyel mindenki egyetértene, és a nézeteltérések feloldására sem igen látszik remény.

Ennek a mély értékrendbeli összezavarodottságnak és kiúttalanságnak az oka MacIntyre szerint az, hogy a nyugati gondolkodás modern története folyamán elvesztettük a képességet saját értékfogalmaink, alapvető erkölcsi kategóriáink megértésére. Ezek az alapvető erkölcsi kategóriák — például erény, bűn, kötelesség, igazságosság, jó, rossz — eredetileg, a modernitás előtt, például a görög antikvitásban egy élő hagyomány részei voltak, szerves részét képezték egy közösség életformájának, társadalmi gyakorlatainak.

Egy ógörög számára az, hogy mi a becsület, bátorság, igazságosság, hogy hogyan kell élni és hogyan kell a társadalmat berendezni és irányítani, nem absztrakt intellektuális kérdések voltak, hanem egy konkrét közösség konkrét kihívásai, amelyekkel a közösségi élet napi gyakorlatában kellett megküzdeni. Az intellektuális reflexió csupán része volt annak a tágabb közösségi életnek, amelyen keresztül az erkölcsi és értékkategóriák értelmet és tartalmat nyertek.

A modernitásban azonban mindez megváltozik. A felvilágosodás meghirdeti a hagyomány végét a társadalom racionális újraszervezése nevében, az élet hagyományos közösségi keretei felbomlanak. Helyüket átveszik az emberek tömeges irányításának intézményei, az állami bürökráciák, amelyek a felvilágosodás „kalkulatív racionalitása” jegyében az egyént puszta statisztikai adattá silányítják, akinek immár a valóságos közösségtől és hagyománytól megfosztva, mintegy légüres térben kell kifundálni, mi értékes, mi helyes, hogyan kellene élni. Erkölcsi- és értékfogalmaink immár nem integrálódnak szervesen életünkbe. A közösség és hagyomány táptalajától megfosztva csonkán és roncsoltan, eredeti funkciójukat ellátni képtelenük tengetik tovább életüket a modernitás parttalan filozófiai és közéleti diskurzusaiban. Napjaink értékvitái ezért feloldhatatlanok.

MacIntyre egy érdekes gondolatksírélettel indítja könyvét: képzeljük el, hogy a jövőben a tudományos kutatás ismerete elveszik, az emberek többé nem tudják, hogyan kell kísérleteket végreahajtani vagy matematikai bizonyításokat elvégezni, ám a tudományos fogalmak forgalomban maradnak. Az emberek tudják, hogy ezeket a fogalmakat valamiként a világ leírására kell használni, ám azok kiüresednek, a tudományos kutatás gyakorlatába való beágyazottság nélkül használják őket. Nem meglepő, hogy ebben a helyzetben a „tudományos viták” feloldhatatlanok lesznek, üres szócsépléssé válnak, hiszen az emberek nem ismerik azokat a módszereket amelyek segítségével érdemben feloldhatnák e vitákat, egyáltalán: megszűntek azok a gyakorlatok, közösségek, narratívák, hagyományok, amelyeken belül e tudományos fogalmaknak egyáltalán értelme volt. MacIntyre szerint pontosan ez történt az erkölcsi- és értékfogalmainkkal is. Az egyetlen reményünk olyan közösségeknek, gyakorlatoknak és hagyományoknak a létrehozása, amelyek újra értelemmel és tartalommal tölhetnék fel azokat.

Egy konzervatív gondolatmenet?

Első ránézésre MacIntyre narratívája egy klasszikus konzervatív-reakciós hanyatlástörténetnek tűnhet. „Régen minden jobb volt” – a modernitás szétrombolta az élet hagyományos kereteit, ami értelmet és tartalmat adott az ember életének. A sürgő-forgó, kiszámíthatatlan, urbánus modernitásban nincs többé semmi biztonság, állandóság, a modern liberális individualizmus mindent kiüresített. Az útvesztésből a hagyomány – a nemzet? Család? – újrafelfedezése vezet ki, és így tovább és így tovább – a francia forradalom konzervatív kritikája óta hallgatjuk ezt, mi ebben az újdonság?

Csakhogy MacIntyre érvelése mélyebb és összetettebb ennél. Itt egyáltalán nem romantikus múltbarévedésről van szó, hanem egy komoly és kidolgozott eszmetörténeti elemzésről, amelynek van egy átgondolt társadalomelméleti dimenziója is – elvégre mégis csak egy exmarxistáról beszélünk. Míg a konzervatív-reakciósok jellemzően azt gondolják, hogy a modernitásnak ez a hanyatlástörténete pusztán a felvilágosodás mitugrász filozófusainak intellektuális nagyravágyásának a terméke – rosszabb esetben: zsidó-szabadkőműves összeesküvés a keresztény Európa lelkének elveszejtéséért –, addig MacIntyre társadalmi és intellektuális folyamatok összetett kölcsönhatásáról ír, amely végső soron elvezet eddig a pontig.

Amellett, bár MacIntyre ekkor már kritikus Marxszal és a marxizmussal szemben, egyáltalán nem vagyok biztos benne, hogy elemzése feltétlenül olyan nagyon távol állna akár egy tágan értett marxista kritikától. Elvégre Marxra is – mint MacIntyre-re – nagy hatással volt Arisztotelész. Marx is úgy véli, hogy a modernitásban „minden szilárd cseppfolyóssá válik” – ahogy a Kommunista kiáltványban írja –, ami elvezet a modernitás elidegenedett létállapotához, egyúttal a moralitás kiüresedéséhez – Marx ehhez még hozzáteszi: a kapitalista osztályuralom fenntartásához (vitatkozna ezzel MacIntyre?).

És a megoldást végső soron Marx is egyfajta közösségiség újrateremtésében látja – legalábbis például az 1844-es Gazdasági-filozófiai kéziratokban –, egy közösségiségében, amely lehetővé teszi a nagyonis arisztotelészi értelemben felfogott emberi természet megvalósítását, emberi képességeink, kiválóságaink, tehát erényeink kiművelését (az „erénynek” fordított görög areté annyi mint „kiválóság”). Ezzel nem azt akarom mondani, hogy MacIntyre valójában mindig megmaradt marxistának – az, amit Marx és McIntyre közösségiségen ért, nagyon különböző dolgok –, csak azt, hogy itt egy megfontolásra érdemes gondolatmenettel állunk szemben. Semmiképp sem egy mezei reakciósról van szó, akit minden további nélkül lesöpörhetnénk.

Hagyomány és közösség

Akkor mégis mi a bajom MacIntyre elemzésével? Egyrészt azt gondolom, hogy a történeti narratívája hamis és torzító. Igen, modern erkölcsi- és értékfogalmaink egy korábbi hagyomány csonka roncsai, amelyeket eredeti közegükből kiszakítva használunk. De ugyanez igaz minden korábbi korra is. A soklasztikus középkor morálfilozófiája is az eredeti közegükből kiszakított keresztény és arisztotelészi fogalmak különös ötvözeteivel dolgozott. A kereszténység értékfogalmai a zsidó világszemlélet eredeti közegéből való kiszakításával születnek, a zsidóság, ahogy az ógörögök is, megannyi mediterrán és közelkeleti eszmeáramlat, eszmetörténeti kölcsönhatás stb. ötvözeteként jön létre.

Mindaz az az eszmetörténeti felejtés, eredeti közegből való kiszakítás, újraötvözés, amelyet MacIntyre leír, nem egy sajátosan modern hanyatlástörténet, hanem az eszmetörténet rendes menete, az, ami mindig és mindenkor történt.

Egy ókori MacIntyre ugyanúgy írhatta volna Arisztotelészről, hogy a preszókratikusok késő utódjaként, egy hanyatló korban, amelyben Nagy Sándor birodalmi törekvései felemésztik a klasszikus poliszvilág erényeit, már ő is csak eredeti közegükből kiszakítva, csonkán-furcsán használja a nagy elődök mélyebb és igazabb gondolatait és fogalmait és így tovább és így tovább. Ebből a szempontból MacIntyre bizonyos szempontból mégis csak a „régen minden jobb volt” érvelési hibájába esik.

Szintén kétlem, hogy a közösségiség újrafelfedezésével megszűnne a modern értékviták kiúttalansága, és képesek lennénk egyszer és mindenkorra felszámolni nézeteltéréseinket az alapvető erkölcsi és politikai kérdésekről.

Elvégre a lezárhatatlan értékviták nem a modernitással kezdődnek, hanem egyidősek az emberi gondolkodás történetével. Az emberek a modernitás előtt, az antikvitásban épp úgy nem tudtak megegyezni arról, milyen a jó élet és a jó társadalom, ahogy ma – erről tanúskodik a filozófia egész története.

Ha MacIntyre-nek igaza van abban, hogy például a görög antikvitásban az értékfogalmak még be voltak ágyazva élő közösségi gyakorlatokba és hagyományokba, és ezért az ógörögök nem szembesültek azzal az értékrendi zűrzavarral, amely a modernitást jellemzi, akkor mi magyarázza Szókratész és a szofisták vitáit, vagy a megannyi hellenisztikus iskolát, amelyek épp úgy vitáztak egymással alapvető értékkérdésekről, ahogy ma a kantiánusok és utilitáriusok, liberálisok és konzervatívok? Nem arról van szó, hogy amit MacIntyre a modernitás és a felvilágosodás átkának tart, az legalább részben csupán az általános emberi állapot következménye?

A régiek és modernek erkölcse

Említettem MacIntyre gondolatkísérletét a tudományról. A példa azt sugallja, hogy valaha az erkölcsi- és értékfogalmaink is olyanok voltak, mint a tudományos fogalmaink: a velük kapcsolatos vitáink feloldásának világos módszerei voltak, mert élő közösségekbe, hagyományokba és gyakorlatokba ágyazódtak, ahogy a tudományos fogalmak is a kutatók közösségébe, a tudományos kutatás gyakorlataiba – kísérletek, bizonyítások stb. – és kutatási tradíciókba ágyazódnak. De a példa két ponton is félrevezető. Egyrészt: a morális és értékfogalmak soha nem működtek így, velük kapcsolatban mindig végeérhetetlen és feloldhatatlan viták folytak.

Másrészt a tudomány maga sem így működik. Legalább Thomas Kuhn munkássága, A tudományos forradalmak szerkezete (1962) óta tudjuk, hogy a tudomány paradigmái is folytonos alakulásban vannak, hol stagnálnak, hol forradalmi változásokon mennek keresztül. A tudományos viták feloldásának módszereiről is folytonos viták zajlanak, ezek csupán a „normáltudomány” nyugodt pillanataiban látszanak megszűnni, amikor viszonylagos módszertani konszenzus alakul ki, amelyet azonban új megfigyelések, új tapasztalatok, új reflexiók akármikor felboríthatnak.

Ezt a tudomány esetében nem problémának látjuk, ellenkezőleg, sokszor amikor a konszenzus meglazul, az értelmezés és ítéletalkotás keretei bizonytalanná válnak, ez nem mindig a tudomány hanyatlásának, hanem gyakran haladásának a jele, arra utal, hogy a tudományos paradigma átalakulóban van, hogy képessé váljon újabb problémák megoldására is. Talán a modernitásban olyan problémákkal és kihívásokkal szembesültünk, amelyek kezelésére erkölcsi- és értékfogalmaink, amelyek egy szűkebb közösségi létben, premodern hagyományokban gyökereztek, nem voltak alkalmasak.

A hagyományos közösségek felbomlásával választ kellett találunk arra, hogy melyek az igazságosság, a jó élet elvei egy individualizált, egyénekből álló tömegtársadalomban. És az olyan globális kihívások létrejöttével, mint a globális szegénység vagy a klímaváltozás, szükségünk volt az erkölcsi és politikai gondolkodás olyan kereteire, amelyek meg tudták haladni a kisközösségek szintjét. Ha már egyszer ezekkel a problémákkal szembesülünk, a válasz nem az, hogy visszaforgatjuk az idő kerekét, megpróbálunk visszatérni egy olyan állapotba, ahol ezek a problémák fel sem merülnek. Ez sajnos lehetetlen.

Persze lehet azt mondani, hogy még ha a modernitással valóban új problémák is ütötték fel a fejüket, a megoldás, amelyet a modern erkölcsfilozófia és általában a modern liberális individualizmus ideológiái nyújtani tudtak, távolról sem kielégítők. De itt megint csak az a kérdés, hogy mi pontosan a siker mércéje. Ha az az elvárás, hogy alapvető értékvitáinkat egyszer és mindenkorra oldjuk fel, úgy ezt nem csak a modernitás, de az emberiség története során soha senki nem érte el. Ha másrészt az elvárás az, hogy legyen olyan fogalmi keretrendszerünk, amellyel a modernitás társadalmi és erkölcsi problémáiról produktívan tudunk gondolkodni, úgy szerintem a modern erkölcs- és politikafilozófiák jobban teljesítenek mint MacIntyre közösségelvű nézetei.