A Hangot a Nyolcnak! nevű rendezvény (május 23–24.) nem egy megszokott tehetségkutató. Nincsenek kemény kritikák, sem kiesés, sem könnyező anyukák a háttérben. Itt lehetőséget kap mindenki, aki a VIII. kerülethez kötődik – és van mondanivalója a zene által. A Gólya koncertszervező csapata és a Kesztyűgyár tavaly közösen álmodta meg az eseményt, amelyet idén májusban immár másodszor tartanak meg a Gólya Presszóban.

Lezák Lizával, az egyik szervezővel beszélgettünk arról, hogyan született meg a rendezvény ötlete, milyen most a kerület kulturális élete, és milyen közösségi szerepe lehet egy ilyen kezdeményezésnek.

Honnan jött az ötlet egy kerületi Ki mit tud?-ra?

Amikor bekerültem a Gólya koncertszervező munkacsoportjába, még nem voltak konkrét ötleteim, de ott motoszkált bennem a „Made in Pécs” mintája – ahol pár napra az egész város egy hatalmas színpad lesz, minden utcasarkon koncerttel. Ami szerintem egy halálosan cuki esemény! Aztán amikor körbekérdeztem a gólyás arcokat, sokan mondták, hogy jó lenne egy tehetségkutató is, szóval összevontuk a kettőt, és így született meg a „Hangot a Nyolcnak!”.

A Kesztyűgyárral gyakorlatilag a nulladik pillanattól együttműködünk, nekik már volt tapasztalatuk hasonló programokban – például csináltak rapversenyt a kerületben. Tisztában voltunk vele, hogy ők más közönséget érnek el, mint a Gólya, és pont ez volt az erősség: hogy együtt tudjunk dolgozni egy tényleg sokszínű eseményen.

Miért fontos nektek a helyi kötődés?

Ez az egész nem csak a zenéről szól. A Gólyán belül már régóta cél, hogy ne csak „odaessünk”, „betolakodó hely” legyünk a kerületben és dzsentrifikáljunk, hanem tényleg kapcsolódjunk a környékhez, a helyiekhez. Sokan közülünk itt élnek, itt dolgoznak, és azt szeretnénk, ha a kerületiek is otthon éreznék magukat nálunk.

Ráadásul a Gólyának nincs mindig lehetősége felléptetni kezdőket. Ez az esemény viszont pont róluk szól: hogy legyen minimum egy alkalom az évben, amikor tényleg a helyieké a színpad, ingyen, feltételek nélkül.

Mennyire sikerül tényleg elérni a helyieket?

Részben igen, részben nem. Vannak, akik tényleg itt laknak, itt járnak iskolába, például tavaly a Dolányiék (Tommy x Dolányi, a 2024-es esemény fellépői – a szerk.) ilyenek voltak. De sokszor az a kötődés, hogy „nem itt lakunk, de sokat bulizunk a Gólyában” – ami nekünk kevés. Jövőre szeretnénk pontosabban látni, hogyan hallanak rólunk az emberek – plakátból? ismerős által? Mert azt látjuk, hogy a helyieket nehezebb megszólítani, mint szeretnénk.

Milyen most szerinted a nyolcker kulturális élete?

Szerintem színesedik, de még van hova nyitni. Vannak kezdeményezések – az Aurórában, a Kesztyűgyárban, a Dankó udvarban, vagy a Doboziban. Mi is igyekszünk megszólítani a helyieket a szomszédsági programokkal – növényvásár, bográcsozás, ilyesmi. De azt is látjuk, hogy sokszor nehéz áttörni a falat, ami egyes helyek és közösségek körül kialakul.

Mennyire érzitek, hogy a nyolcker kulturális élete dzsentrifikálódik?

Nagyon is. És ez fáj. Egyre több olyan hely van, ami buborékként működik: be lehet menni, de nem érzik magukat otthon a helyiek. Mi ezzel tudatosan szembe megyünk. Próbálunk nem csak idejönni az Orczy útra egy „szép helyet csinálni magunknak”, hanem valódi kapcsolatot keresni azokkal, akik régóta már itt élnek.

Van egyfajta baloldali felelősség ebben: hogy ne legyünk a dzsentrifikáció haszonélvezői, hanem próbáljunk a kerület sokféleségének teret adni.

Milyen most szerinted a józsefvárosi identitás? Létezik még egyáltalán?

Én nem itt nőttem fel, miskolci vagyok, de éltem Pécsen is, és most a 8 az otthonom. Itt érzem magam először úgy, hogy ez egy élhető város a városban. A hangulata hasonlít Miskolcra: van benne egy ilyen „velünk nem lehet szórakozni” energia. És ettől érzem magam itthon.

Mert miközben ijesztő Budapest óriássága, egy második kerületi barátommal ritkábban találkozom mint a pécsiekkel, addig a Józsefváros kábé a nappalim, ahol papucsban, köntösben is le tudok menni, közel van a gyógyszertár, a bolt. Szóval meglepően otthonos.

Sokan úgy vannak vele, hogy a nyolc túl vad, túl kaotikus, de én pont ezt szeretem benne. És az, hogy sokféle ember él itt egymás mellett, nemcsak duma, hanem napi valóság.

A külföldiek megjelennek a jelentkezők között?

Idén több formáció is jelentkezett, amelynek a tagjai különböző országokból érkeztek, de a 8-ban találkoztak és ott kezdtek zenélni. Először azt hittem, hogy ez „gyenge” kötődés, de aztán elgondolkodtam – és rájöttem, hogy ez ma már ugyanúgy a nyolc része, mint bármi más. Sőt, a kerület tele van kínai, arab, afrikai közösségekkel – nekik is helyük van ebben a kultúrában.

Akkor ez az esemény nemcsak zenei, hanem társadalmi is?

Abszolút. Nem csak azt szeretnénk megmutatni, hogy kik a jó előadók, hanem hogy kik a józsefvárosiak – és hogy ez egy sokszínű, sokhangú közeg. Aki belép a Gólyába, és fellép, az már formálja is ezt a képet.

Miért nem „tehetségkutatóként” hirdetitek?

Mert nem akarjuk azt az X-Faktoros feelinget. Itt nem az a cél, hogy valakit rangsoroljuk vagy megalázzunk. Inkább az, hogy fejlődési lehetőséget adjunk, hogy valaki kipróbálhassa magát egy igazi koncertteremben, és kapjon szakmai visszajelzést. Így a zsűri is inkább mentorál, nem pontoz.

Mit adott a tavalyi esemény a fellépőknek?

Több formáció is kapott azóta koncertlehetőséget, egyesek turnézni kezdtek, volt, aki az X-Faktorba is eljutott. De amit sokan mondtak: már az is elég volt, hogy a Gólyában felléphettek. És ez a cél. Nem egy karrierindító szuperprodukció vagyunk, hanem egy hely, ahol elindulhatsz, ha eddig csak otthon, a négy fal között zenéltél.

Miért éri meg egy kezdő előadónak részt venni ezen az eseményen?

Mert olyan dolgokat tapasztalhat meg, amit máshol nem biztos, hogy megkap: nagy színpad, profi technika, közönség, visszajelzés, támogatás. És nem kell hozzá menedzser, sem pénz, sem Instagram-hadsereg. Csak az, hogy meg merj szólalni.