Húsvéthétfőjén meghalni: helyet cserélni Jézussal, vagy legalábbis jelképes közelségbe kerülni a feltámadáshoz.

Amint e sorokat írtam, éppen temették Ferenc pápát, mire az olvasóhoz jut, már utódja is ismert. A temetésen a Vatikánban kétszázezer ember gyűlt össze – köztük számos állam- és kormányfő, Julian Assange-tól Donald Trumpig. (Assange esetében még a vatikáni menedékjog lehetősége is felmerült.) Ez a kép önmagában is ellentmondásokkal teli, hiszen akik valamennyire ismerik Bergoglio életművét, tudják: következetesen visszautasította a világi befolyás csábítását, és ragaszkodott az evangélium radikális hagyományához, amely épp a fennálló, világi hatalommal szemben kínál alternatívát.

Ezt a radikális alternatívát pedig szegénységnek hívják.

Ebben az írásban arról lesz szó, hogyan értelmezte Ferenc pápa a szegénységet mint radikális alternatívát, és milyen szerepet játszott a néhai pápa világnézetében a művészetek, legfőképp az irodalom alapvetően politikai felfogása.

Szegénység mint eszmény

A szegénységet gyakran bűnként vagy kudarcként kezelik – akár azért, mert úgy vélik, a szegények állami támogatásra szorulnak (tehát érdemtelenek, kihasználják azt), akár azért, mert a szegénységet az ambíció hiányával azonosítják, ami a kapitalista érkékrend szerint elengedhetetlen a felemelkedéshez (tehát az érdemhez). A „boldogok a szegények” evangéliumi üzenete a mai füleknek teljesen patologikusként hat.

Ferenc pápa mégis szegény Egyházat akart. Az pedig értelemszerű, hogy ha vissza akarjuk nyerni a szegénység evangéliumi értelmét, túl kell lépnünk a modern tőkés gazdagság racionalitásán. Ferenc pápa szegénységgel kapcsolatos állásfoglalása nem a szenvedés vagy az önpusztítás magasztalását tükrözi – hiszen ehhez nincs szükség a kereszténységre, bőven akad más, amiből válogatni lehet. Az ő öröksége által is megmozgatott evangéliumi hagyomány inkább egy olyan közösségi eszmény megvalósításáról beszél, amely kívül esik a jogi és gazdasági rendszer – a törvények védelmének és korlátainak, illetve a gazdaság ösztönző-kényszerítő erejének – hatókörén.

De pontosan mit takar az evangéliumi közösségi eszmény?

Talán az Apostolok Cselekedeteiben találjuk meg a maga legpéldaszerűbb formájában: itt az apostolok és mindazok, akik hűségesen kitartottak tanításuk mellett, olyan közösséget alkotnak, „amelyet az egy szívvel-lélekkel” valló együttlét és a javak megosztásának kommunisztikus gyakorlata jellemez. „A hívek mind ugyanazon a helyen tartózkodtak, és közös volt mindenük. Birtokaikat és javaikat eladták, s az árát szétosztották azok közt, akik szükséget szenvedtek. Egy szívvel-lélekkel mindennap összegyűltek a templomban. A kenyeret házaknál törték meg, s örömmel és egyszerű szívvel vették magukhoz az ételt” (ApCsel 2,44–46). Ez a közösségi eszme nem csupán vallási, hanem világi értelemben is szakítást jelentett a fennálló társadalmi renddel, és Pál apostol gondolatainak következetes kibontakozását tükrözi, amennyiben magában foglalja a világi hatalomtól és törvénytől való elfordulást is.

Nem egyszerű kivonulást látunk itt: az emberi létezés egy olyan elgondolásáról van szó, amely noha túlmutat a törvény keretein, mégse marad idegen a világtól, nem marad közömbös annak szenvedéseivel szemben.

Legfeljebb annyiban nevezhető ez kivonulásnak, hogy ez az irányultság csakis olyan keretek között valósulhat meg, amelyek – a minden jogról való lemondás (abdicatio omnis iuris) elvére épülve – az embert az állam számára láthatatlanná teszi, aki így mintegy „nem-személlyé” válik. Az így értett „nem-személy” nem rendelkezhet jogi státusszal: nem birtokolhat, nem követelhet semmit – kikerül a jogi és gazdasági rend logikájából, de épp ebben rejlik a mai napig érvényes radikalitása. Manapság egyértelmű, hogy a mindent és mindenkit magába foglaló modernitás és a nemzetállam politikai rendje nem biztosít teret az olyan létezés számára, mint a „puszta ember” vagy „nem-személy” önmagában. Ezt jól mutatja, hogy a menekültlétet, a jogi értelemben vett „nem-személyeket”, még a legkedvezőbb körülmények között is mindig átmenetinek tekintik, és vagy állampolgárságot kell adni nekik, vagy – mint mostanság – deportálni kell őket. Giorgio Agamben szerint a „nem-személy” tartós létezése elképzelhetetlen a nemzetállam jog keretei között, és végső soron csak az állami erőszakszerveknek való radikális kiszolgáltatottsággal válik lehetségessé, amely során az élet kiüresedik, és „puszta életté” redukálódik (vita nuda).^[1]

Ezzel szemben Ferenc pápa enciklikáiban, leveleiben, beszédeiben és a legelesettebbekkel vállalt szolidaritásában egy másfajta, akár emancipatorikusnak is nevezhető jelentéstartományra irányítja figyelmünket a fennállón kívülre szorult „puszta élet” kapcsán: a kenózis (görögül: κένωσις), vagyis Krisztus önkiüresítésének eszméje („megüresítette önmagát, szolgai formát vett fel…” – Fil 2,7), nemcsak a fentiek értelmében vett jogon kívüli puszta élet képe lehet, hanem az aktív, szolidáris jelenlété: annak a döntésnek és hitnek a megtestesülése, amely a hatalomról és birtoklásról való lemondás (vagy: szembenállás) következtében a legkizsákmányoltabbak és a jogfosztottak mellé áll. Ebben az összefüggésben a külsődleges törvénytől való eltávolodás nem pusztán az isteni akarat iránti engedelmesség és az emberiség feltétlen szolgálatának belső hajtóereje, hanem új, a fennállót meghaladni vágyó szubjektivitás létrejötteként is érthető. Mindez egyúttal arra, a létezésben és az emberi viszonyokban meghúzódó többlet meglátására is edzi a tekintetünket, amit a jog és a modern tőkés világrendszerek racionalitása elfed.

Irodalom: a világ újraszövésének nyelve

Ami igazán figyelemre méltó: Ferenc pápa ezt a gondolkodásmódot sosem szűkítette le a szerzetesi vagy egyházi keretekre, hanem szélesebb, általános érvényességgel ruházta fel. Különösen fontosnak tartotta a művészetet, amelyről egyházi személyektől szokatlan, ám mélyen elgondolkodtató módon beszélt. Felismerte, hogy például az irodalom – lassúságával, kitérőivel, részletekre figyelő mozgásával – nem csupán kulturális produktum, hanem egyfajta szabadságtér kifejeződése is, a fennálló rend belénk sulykolta habitusok potenciális „kiüresítése”. Az irodalom ilyen értelemben analóg a hittel: nem előírja, hogy mit csináljon a szubjektum, hanem átalakítja őt. Finoman formálja észlelésünket, nyelvhasználatunkat és a másokhoz való viszonyunkat.

Ferenc pápa szerint:

„Újra meg kell tanulnunk a valósághoz egy türelmesebb és nyitottabb módon közelíteni — úgy, hogy ne rögtön stratégiákban és eredményekben gondolkodjunk, hanem hagyjuk, hogy megérintsen bennünket a létezés végtelen gazdagsága. A távolság, a lassúság és a szabadság azok a hozzáállásformák, amelyek lehetővé teszik ezt az új viszonyulást — és az irodalom ennek egyik kiváltságos, ha nem is kizárólagos terepe. Az irodalom olyan színpaddá válik, ahol a tekintetünket a személyek és helyzetek rejtett igazságának felfedezésére nevelhetjük: nem gyors magyarázatokkal, nem leegyszerűsített ok-okozati sémákkal, hanem a világot misztériumként, többlettel teli valóságként szemlélve, amely sosem írható le teljesen a megszokott kategóriákkal.”^[2]

Az irodalom ebben az értelmezésben nem pusztán élményforrás vagy tudásközlés, hanem olyan gyakorlat, amely figyelmünket azokra a rejtett, mégis mindig jelen lévő többletjelentésekre és misztériumokra irányítja, amelyek a létezésben és az emberi viszonyokban húzódnak meg.

Az irodalom, akár a hit: szubjektivitást hoz létre, a mindenkori fennálló rend függvényében ez lehet forradalmi szubjektivitás is.

Az irodalom nem egyszerűen papírra vetett tinta, hanem a megismerés egy formája, amely intenzív kapcsolatot teremt olvasó és világ között. Akár a hit, mindent vagy semmit jelent: nem a törvény nyelvén szól, hanem a világ újraszövésének nyelvén.

Ferenc pápa szerint az olvasás – a valódi olvasás – ritka és értékes tevékenység, mert nem azonnali cselekvésre vagy ítéletalkotásra sarkall, hanem éppen ellenkezőleg: késleltet, megállít, elbizonytalanít. Ez az elbizonytalanodás nem gyengeség, hanem lehetőség – annak esélye, hogy másképp kezdjünk látni, beszélni és cselekedni. Az irodalom tehát nem a világból való kivonulás, hanem egy másfajta világra való ráhangolódás. Ferenc pápa írásai és beszédei is ezt a hangoltságot keresik: nem lezárnak, hanem nyitva tartanak kérdéseket, nem meggyőzni próbálnak, hanem azt akarják elérni, hogy kételkedj – másképp nem lenne képes miből feltámadni a hit. Ezért tartotta fontosnak, hogy az egyház ne csak tanítson, hanem hallgatni is tudjon. Ez az odahallgatás nem bizonytalanságot jelent, hanem annak belátását, hogy a valóság rejtélyesebb annál, túlcsordul azon, amit a törvény, a politika vagy a teológia rendszerei teljes egészében megragadhatnak. És ebben a többletben fontos ígéret, a lehetséges jelentéseké, a nyitott jövő ígérete húzódik. Ferenc pápa öröksége így nem a végérvényes kijelentésekben keresendő, hanem a kérdések nyitottságában és az odahallgatás következetességében. Abban a megingathatatlan elköteleződésben, hogy a kereszténység nem válhat önmagába záródó renddé, hanem mindig újra meg kell cselekednie önmagát, a szegénység jegyében. Nem mint hiány, hanem mint a jelenlegi rend határain túli lehetőség: az evangélium által ígért világ felé tett gesztus. És az irodalom ennek az alternatíva-kereső gesztusnak az egyik legelevenebb gyakorlóterepe marad.

Ebben az értelemben az irodalom – és minden valódi, vagy legalábbis nem unalmas művészet – politikai tett: akár a hit, szintúgy kísérlet a világ érzékelhető szerkezetének újraszövésére, a remélt világ megidézésére.

Ferenc pápa nem új hősöket vagy vezéreket akart adni a világnak, hanem olyan embereket, akik hisznek abban, hogy létezhet egy másfajta élet – akik nem mondanak le erről a hitről, bármilyen erősen is húz vissza a világ a megszokott rendhez. A hatalmi struktúrák leváltását célzó gesztusai ebben a tekintetben radikálisabbak voltak annál, mint amit a Vatikán a tényleges működése megengedett, hisz az is – épp úgy, mint a többi állam – világi hatalom. Igaz, a hatalmi struktúrák leváltása sem garantálhat aranykort, hiszen mindig is emberi történésekről lesz szó, nem mennyeiekről. De ez ne szegje az ember kedvét.

„Remélem, a Pokol üres” – mondta egyszer. Nem naiv vágy ez, hanem az evangélium esszenciája: a jó hír (eu-angelion) és a remélt világ (eu-topia) közti határ elmosódása, ahol az irgalomé a végső szó.