Ferenc pápa halála mindenképpen nagy veszteség a Katolikus Egyház számára. Amennyire kívülről meg lehet ítélni, Jorge Mario Bergoglio a jobb katolikus vezetőkhöz tartozott, kifejezetten előremutató és emberséges tanításai, elődeit messze felülmúló nyitottsága a modern kapitalizmus kritikájára mindenképpen tiszteletet érdemelnek.

A személyét övező általános lelkesedés, ami az egyházzal amúgy nem, vagy csak ritkán foglalkozó szervezeteket is magával sodorta „uralkodása” idején, azonban kissé túlzónak hatnak. Minden tiszteletünk mellett sem mehetünk el szó nélkül azon tény mellett, hogy még egy ilyen rátermett és sok ponton változtatni képes vezető sem tudott alapvető rendszerhibákat, társadalomra és egyes emberekre különösen veszélyes téves tanításokat és gyakorlatokat megváltoztatni az egyházon belül.

Az általános emberközpontúság ugyanis, amit az egyház hirdet, és olyan vezetőknek, mint Ferenc, már majdnem el is hittük, valahogyan mindig megáll a méhnyaknál.

Onnantól beljebb nincs többé humanizmus. Nincs demokratikus, népi egyház. Nincs irgalom és nincs megértés. Nincsenek alapvető tudományos érvek. Az ott Isten területe. Egy olyan Istené, amit a Katolikus Egyházban uralkodó konzervatív férfiak határoznak meg.

Ferenc pápa, bár általános botrányok közepette – mint például a súlyos károsodásokat okozó, szexuális úton is terjedő Zika-vírus 2015-2016-os dél-amerikai járványos kitörésekor – enyhén megengedőbben beszélt a fogamzásgátlásról, és még néhány esetben is kisebb rosszként hivatkozott rá, de összességében hozzá sem nyúlt a szégyenletes Humanae Vitae enciklikának a rendelkezéseihez. Az 1968-ban kiadott körlevél, és annak alapján a modern fogamzásgátló eszközök és az abortusz merev elutasítása pedig azóta is, és ki tudja meddig szedi áldozatait tízezrével, az óvszert a Gonosz megtestülésével azonosító, bizonyos dolgokban változtatni képtelen egyház áldásával.

A nők önrendelkezése nem valami modern, woke démon, hanem a legalapvetőbb célkitűzés, szükséges minimum ahhoz, hogy az emberi társadalom szabad és méltóságában teljes lehessen. Amíg még csak egy lépést sem tesz ebben az irányban az egyház, addig egyszerűen nem lehet teljes mértékben komolyan venni a többi humanista tanítását sem. Ameddig a központi teológia a legfényesebb páncélzattal szereli fel a többek között a lengyelországi Ordo Iuris megveszekedett fanatikusait, akik a betegesen szigorú lengyel abortusztörvényeket adott esetben külföldön is nyomásgyakorlással próbálják érvényesíteni, vagy egy háborús zónából menekült, adott esetben katonák által megerőszakolt nők biztonságos abortuszát akadályozzák energikusan, addig nem csengenek a mindenkori pápáról zengett dicshimnuszok valami szépen bizonyos helyeken.

Ameddig az egyház arra kényszeríti a legkiszolgáltatottabb híveit, hogy bántalmazó kapcsolatukból származó nem kívánatos terhességeket hordjanak ki, hogy saját testük tönkretételével, és szegénységük további mélyítésével sokadik gyermeket hozzanak világra, hogy ki legyenek téve a pontosan ismerhető, életveszélyes vagy súlyosan egészségkárosító nemi fertőzéseknek, nem beszélünk „progresszív pápákról”.

A részleges progresszió nem progresszió, a tűzoltó, aki gyújtogat, nem tűzoltó.

Az egyháznak még rengeteg dolga van addig, amíg bármelyik pápával kapcsolatban kimondható lesz a „progresszív” jelző.