A Szerethető című film olyan tabusított problémákra irányítja a figyelmet, mint a nők gyermekvállalás miatt kialakuló társadalmi hátrányai és pszichés terhelése. De főképp a neoliberális korszak mainstream pszichológiai megközelítéséről ad képet, amely érintetlenül hagyja a társadalmi kérdéseket és az egyénen túlmutató összefüggéseket, kizárólag az egyénben és annak személyes múltjában keresi a hibát és a megoldást. Ezzel együtt is jó lehetőséget teremt arra, hogy elgondolkodjunk, vajon a kritikai feminista pszichológia felől nézve milyen irányokat venne a filmben bemutatott terápiás folyamat.  

A Szerethető (Elskling), Lilja Ingolfsdottir norvég rendezőnő 2024-es filmje idén januártól látható a magyar mozikban. A film olyan kiváló rendezők, mint a brit Ken Loach és Andrea Arnold, a belga Dardenne-testvérek, a magyar alkotók közül pedig a Szilágyi Zsófia vagy Szakonyi Noémi Veronika által is képviselt, szocio-kutatásokra épülő realista játékfilmek sorába tartozik. Ezekben a rendezők a társadalmi helyzet lenyomatait jelenítik meg a személyes, ámde tipikus emberi sorsok ábrázolásain keresztül. Az irányzat feminista vonatkozásai kétségtelenül jelentősek, hiszen a női sors sajátos nehézségei hangsúlyosan megjelennek számos remek alkotásban.

A norvég rendezőnő filmje egy középosztálybeli, lakhatási nehézségekkel legalább nem küzdő, és terápiához, mediációhoz könnyen hozzájutó asszony ma játszódó története. Maria válságokkal terhelten élő és végül magára maradó négy gyermekes anya, akinek a helyzetével könnyen azonosulhatunk, hiszen hazánkban is az anyák nagy többsége úgy küzd meg a gyerekszülés, nevelés, az érzelmi munka, anyagi kiszolgáltatottság, lakhatási válság számos problémájával, hogy ezt az élet természetes velejárójának tartjuk, nem szentelve ezekre a nehézségekre különösebb figyelmet. A nők aránytalanul nagyobb terhet kénytelenek mindebből vállalni, mint a férfiak, ez a társadalmi norma. Éppen ezért van nagy jelentősége egy olyan filmnek, amely igyekszik ezt a szocializációs normát problémáival együtt felmutatni, a nők láthatatlan és fizetetlen, anyagi és érzelmi munkáiról reális képet adni.

A Szerethető ezeknek a küzdelmeknek az ábrázolásában kiváló: az anya (Helga Guren) pénzügyi gondokkal, a négy gyerek négyféle életkori sajátosságából adódó pszichés és fizikai igényeinek folyamatos kielégítésével, mindemellett a háztartási munka elvégzésével, és saját karrierjének teljes behalásával küzdve éli mindennapjait. Eközben férje (Oddgeir Thune) saját karrierjéből semmit fel nem adva kénye-kedve szerint jön-megy, és elmondása szerint legnagyobb gondja, hogy nem alszik elég jól a hotelekben turnéi során. Az előző házasságból született két gyerek apja hasonlóan önkényesen van jelen életükben, ha úgy alakul, akkor kihagyja a hétvégi gyerekfelügyeletet, anélkül, hogy erről az anyával előre egyeztetne.

A gyerekek mégis inkább az apákkal vannak szívesebben, a kamasz lány el is költözne inkább, minthogy „szerencsétlen”, szerinte anyaságra alkalmatlan, küszködő anyját elviselni legyen kénytelen. A férfiak ezekre az anyát sértő helyzetekre nem reagálnak érdemben, élvezik a gyerekek feléjük áradó, az anyának kevésbé kijutó szeretetét, amit pedig nem kisrészt annak a gondoskodói munkának köszönhetnek, amit a hétköznapokban az anya megad számukra.

A nő a folyamatos szolgálattól fáradt, kiégett, nincs ideje semmire sem igazán figyelni, egyre többet hibázik, hiszen egyik feladatot látja el a másik után, és valóban, egyre kevésbé szerethető. Lelki energiáit ráadásul egyre inkább leköti az, hogy őrlődik, miért alakul szükségszerűen így, miért érzi úgy, hogy cserben van hagyva, miért nem kap érdemi segítséget a párjától, miért nem tudja ő is a választott munkáját végezni, miért nincsenek sikerélményei.

Ebben a helyzetben elkerülhetetlen a kiborulás, Maria úgy érzi, hogy csak üvölteni szeretne a több hét után hazatérő, kedvesen hozzáforduló férjével, aki felesége újabb szakmai kudarcára, projektjének elutasítására azzal reagál, hogy ne aggódjon, ő megoldja: két hét múlva majd újra elutazik, és pénzt keres. A kapcsolati válság legmélyén vagyunk.

Azonban a film nem itt áll meg, megismerjük, hogyan reagál a válságra a férj, és hogyan a feleség. Sigmund nem a válsággal való munkás megküzdést választja, hanem a válást, Maria szeretné, ha együtt maradnának, és rendbe tennék a kapcsolatukat, de nincs választása: a férfi kész helyzet elé állítja azzal, hogy a párterápia második alkalmán már meg sem jelenik, és a döntést a válásról, a nő akaratát figyelmen kívül hagyva, pár nap alatt meghozza.

Ezen a ponton jön el egy érdekes fordulat: Maria a terápiát választja ennek ellenére, és ennek a  folyamatnak a bemutatását követhetjük egészen a „gyógyulásig”. A film több olyan pontot is ábrázol, ahol a férj másképp alakíthatná az eseményeket, de ezt nem teszi, mégis ennek ellenére ő marad a szimpatikus, a „jó ember”, aki csak a munkáját szeretné végezni, hogy pénzt keressen a családjának, miközben Maria a gyerekeket is hátrahagyva csak a saját érzéseivel van elfoglalva, és egyre kevésbé „szerethető”.

Ezek a helyzetek azért fontosak, mert a film értelmezése szempontjából meghatározóak. Először akkor, amikor Sigmund a munkája miatt hosszú időre elutazik, majd visszatér, arról beszélnek, hogyan folytatja majd ezt az életvitelt, annak ellenére, hogy Maria segítségre számít tőle annak érdekében, hogy a saját munkájában ő is kiteljesedhessen. A férfi karrierje és szabadsága azonban egyértelműen fontosabb, mint a nőé.

Másodszor, amikor Maria azt mondja, inkább ne segítsen a tiszta gyerekruhák helyrepakolásában, mert ezzel csak több munkája lesz, hiszen fogalma sincs, melyik ruha melyik gyereké. Itt sem az aránytalan feladatmegosztás problémájának megoldásáról lesz szó, hanem arról, hogy a nő szemrehányó, elutasítja a férfi jószándékú közeledését, aki sértetten bevágja az ajtót és távozik.

Harmadszor a válság megélésének ellentétes stratégiáit láthatjuk, hiszen a férfi könnycseppek nélkül lép túl, már az első veszekedés után kiábrándulva a vonzó nőből, akit addig  szeretett, és kis híján fizikai bántalmazással reagál a nő dühére. Ennek ellenére azt állítja, hogy Maria dühe nem tolerálható, sőt, neki kell terápia a dühkezelési problémái miatt. A továbbiakban jól látható, hogy ez a kapcsolat szerinte már megjavíthatatlan, a férfi nem is tesz erőfeszítéseket érte. Felmerülhet a kérdés, jobb, ha a nő némán szenved, és eljátssza a mindig elégedett feleséget és anyát? Az elhagyást így büntetésként is értelmezhetjük a „rossz magaviseletért”.

Negyedszer a terápiás helyzetben. A női terapeuta Sigmundot már az első alkalommal Maria elé helyezi, az ő szempontjaira fókuszálnak elsőként és elsősorban. Ezzel hozza azt az ismert mintát, hogy a férfiak egy nemileg vegyes csoportban a nőktől jellemzően több figyelmet kapnak, mint maguk a nők, könnyen előfordul, hogy a csoportban többet beszélnek, és fontosabbak lesznek. Megtudjuk, hogy a férjnek az a legnagyobb baja, hogy „nincs elég tere”. Itt fel sem merül, hogy vajon Mariának mennyi tere van, és vajon ő valaha is biztosított-e elég teret feleségének mind ahhoz, amihez ő magának elvárja a teret. A terapeuta ilyen kényelmetlen kérdéseket nem tesz fel neki, marad a jogosnak beállított szemrehányás. A következő ülésen már egyenesen azzal foglalkozik, hogy Maria mennyiben tehet arról, hogy a férfi rosszul érezte magát, mit csinált ő rosszul. Innentől ez a kiindulópont: Maria kemény küzdelmet folytat, hogy belássa, neki kell változnia, a hiba benne van, csak ennyit tehet. Ezalatt pedig a szimpatikus Sigmund marad a gyerekekkel.

Az ötödik alkalom, amikor Sigmundon múlhat, hogyan folytatódik a történetük, a kávézóban zajlik, amikor a pár újra találkozik. Maria a terápia hatására eljut odáig, hogy megint csak könnyekben úszva, bocsánatot kér a könnyekkel sosem küzdő férjétől, és elmondja, többé nem harcol érte, rábízza a döntést. Mivel semmilyen erőfeszítést nem láttunk a részéről, a döntést a válásról a férfi már az első, számára kellemetlen veszekedéskor meghozhatta. Most is csak annyit tud mondani, hogy talán annyi hibát vétett, hogy a szükségleteit nem tette eléggé világossá. Miközben másról sincs szó, mint az ő szükségleteiről, arról, hogy ő mire vágyik, miben nem vesz részt, mit nem ad fel, hogyan használja ki Mariát mint anyát a végletekig,  saját karrierjét a gyerekek mellett is változatlanul építve. Nem esik szó egyenlő teherviselésről, időbeosztásról, pénzügyi szerepvállalásról, a „lelkizés” után Sigmund feláll, és immár végleg kisétál Maria életéből. Talán csak annyi a megnyugtató, hogy halványan látjuk, megáll a pultnál, hogy fizessen, így nem hagyja a nőre még a számláját is.

A film két szálat hoz még be: Maria anyját és a lányát, mindkettővel nehéz a kapcsolata, mindkettő büszke arra, hogy erős, nem terítették le az élet nehézségei. Mindkét nő arra bátorítja, hogy Mariának is erőssé kell válnia, fel kell állnia, hogy vinni tudja tovább egyedül a terheket, amit tetéz az elhagyás miatti gyászérzés is. Megtudjuk, hogy valamelyest családi mintát követ, hiszen az anyja is egyedül nevelte a gyerekeit részeges férjének kilépése miatt, és Maria nagyjából folyamatosan elégedetlen lehetett az anyjával gyerekként, ahogy még mindig az, és ahogy vele is az a saját lánya.

Mária kapcsolata szintén a terápia hatására megváltozni látszik kamasz lányával. Amikor a lány a legocsmányabb módon gyalázza kiabálva, annyit mond, hogy el tudja fogadni, hogy így érez iránta, hiszen tényleg így van. A lánya ekkor megsajnálja az anyját, aki legalább már szánható, ha nem is feltétlenül szerethető. A terápia hatására ki meri tehát mondani, hogy tényleg, semmire sem jó. Ő már tudja szeretni magát, nem kell, hogy más is szeresse.

A terapeuta a második alkalomtól csak a magára maradt Mariával foglalkozik, hiszen a férj már nem jön el, innentől a nő képzeletében lejátszódnak a korábbi jelenetek újraírva.  A terápia eredményét bemutató részben a legfontosabb epizód a tükör előtt zajlik – rendkívül hatásvadász zenei aláfestés mellett, amivel a rendező meglehetősen ügyetlenül kiemeli, hogy ez a film – amúgy is nyilvánvaló – csúcspontja.

Maria magával folytatott érzelemteli párbeszéde során elmondja magának, hogy szereti magát, és eddig erre nem figyelt eléggé. Gyakorlatilag az önszeretet által hozzáerősíti magát ahhoz a problémahalomhoz, amit addig elviselhetetlennek érzett, és amit a férj kivonulása még tovább tetéz.

A film „happy endje”, hogy amikor a nő a bocsánatot kérő beszélgetésük végén magára marad, elképzeli megint egy Sigmunddal zajló korábbi beszélgetésük új verzióját, és végül láthatjuk a férfi felé nyújtott segítő kezét. Miközben tökéletesen magára maradt a bajokkal, van remény, van társ, csakhogy kizárólag a képzelet szintjén. Ki tudja mondani, amire senki más nem képes, hogy ő jó, aki megérdemli a segítséget, akkor is, ha azt nem úgy kapja meg, ahogy megérdemelné.

A Szerethető nyilvánvalóan a neoliberális pszichológia elképzeléseinek bemutatása, ahol a cél a társadalmi normákhoz való olyan adaptálódás, amikor többé nem érezzük át fájdalmasan a társadalmi igazságtalanságot, a nemi egyenlőtlenséget, a magányt és az elnyomást, akkor sem, ha mindez továbbra is fennáll.

Ez a terápia nem az önismeretről, hanem a politikai ágencia kioltásáról, a saját magunkra utaltságról szól, egy teljesen elidegenedett társadalomban, amiben mindent az önérdek és az átmenetiség határoz meg, és ahol nem nevezhetjük többé problémának a problémát. Maria pszichológiai eszközöket kapott ahhoz, hogy ezt elfogadja és normalizálja. A terapeuta semmilyen módon nem segítette abban, hogy a nők aránytalan teherviselését, a „karrier vagy gyerek” választás problémáját tudatosítva, kimondva, igazságosnak és jogosnak láttassa azt, legalább sajátmaga és a párja számára.

A terápia tehát nem más, mint egy bújtatott áldozathibáztatás, ahol Maria eljut odáig, hogy belássa, a baj tényleg vele van, és elfogadja, csakis magát kell hibáztatnia. Az áldozathibáztatás szorongató terhét azonban egy ponton megpróbálja ráterhelni a saját anyjára, legalább némileg így könnyítve magán, aki azonban visszautasítja azt. Maria szemében ezzel is igazolni látszik a feltételezés, hogy nem szereti őt eléggé, és soha nem is szerette, márpedig ez az oka annak, hogy ő nem tud eléggé szeretni, még önmagát sem.

A Szerethető remekül ábrázolja, milyen alattomosan kondicionál bennünket a patriarchális rendszer arra, hogy észre se vegyük, és ne tegyük szóvá a rendszerhibákat. Azonban könnyen a film csapdájába is eshetünk, ha a neoliberális pszichológia receptjét követjük, amely az önismeret fontosságára hivatkozik. Ennek megfelelően a problémák okát mindig magunkban, elsősorban a nőkben és anyáinkban keressük, és meg is találjuk. Majd kevés pénzünkből kifizetjük a mainstream pszichológia terapeutáit, hogy sikeresebben adaptálódjunk, és reprodukáljuk a problémás rendszert, annak elnémuló, képzelődésekben élő kárvallottjaiként.