Szalai Erzsébet könyve egy szisztematikus összefoglaló mű a munka marxi fogalmának kérdéseiről, arról, hogyan néz ki az elidegenedett munka a jelenkor kapitalista társadalmában, és hogy mi jöhet a kapitalizmus után, hogy jöhet-e utána egyáltalán valami. Annak ellenére, hogy a szerző tanulmányként aposztrofálja könyvét, fontos hangsúlyozni, hogy egy monografikus igényű műről van szó, amely nem csak a marxi gondolatkör mélyreható és alapos ismertetését nyújtja, hanem világos rátekintéssel rendelkezik a megfelelő marxi fogalmakat övező vitákról, ezen fogalmak recepciótörténetéről. Célkitűzéseit tekintve egy legkevésbé sem pusztán egzegetikus műről van szó, hanem egy olyan munkáról, amely problémacentrikus és rendkívül produktív módon alkalmazza a vizsgálódások eredményeit a jelenkorra, és nagyon elgondolkodtató módon vázolja föl a jelenleg érvényesülő, jövőbe tartó tendenciákat is. Meg kell jegyezni továbbá, hogy a mű szervesen illeszkedik a szerzőnek a problémával foglalkozó, immár több évtizedre visszanyúló, eddigi munkáinak a sorába.

A műnek különleges aktualitást ad, hogy az olyan kortárs, a globális emberi társadalom, sőt, a természet egészét is érintő jelenségekkel is foglalkozik, mint a kortárs ökológiai krízis, az egyre előrehaladó robotizáció, valamint a mesterséges intelligencia fölemelkedése.

Szalai művében, megítélésem szerint, remekül ötvöződik a népszerű, közérthető stílus a kimagasló szakmai színvonallal. Nevezetesen a szerző kitűnően ért hozzá, hogy a marxi gondolatkör alapfogalmait, valamint a társadalomtudományokból és a közgazdaságtanból származó fontos fogalmakat és gondolatokat a széles közönség számára könnyen befogadhatóan prezentáljon úgy, hogy ezzel soha ne kelljen a túlzott leegyszerűsítés terhét magára vennie. A tágabb közönség, meggyőződésem szerint, a könyv által úgy válik képessé a megfelelő fogalmak, koncepciók és elméletek befogadására, hogy ezzel ténylegesen az utóbbiak lényegi motívumai is közvetítve lesznek, hogy ezek a figyelmes olvasó számára, a maguk teljes mélységében, biztosan elsajátíthatók legyenek.

Szalai Erzsébetnek, valamint az általa érvényesített szemléletmódnak, a kortárs hazai és nemzetközi szociológiában a mélyebb jelentősége meglátásom szerint abban áll, hogy a kritikai társadalomtudományt képviseli, mely a kapitalizmus és az elitcsoportok strukturális okokból fakadó visszásságaira mutat rá. Egy olyan szemléletmódról van szó, amely speciálisan Magyarországon visszaszorult, és a nemzetközi színtéren sem tartozik a fősodorhoz, és amelynek mégis lényegi fontossága van abban a tekintetben, hogy e nélkül nem sok reményünk van, hogy valaha is egy élhetőbb társadalomban éljünk majd. Ehhez azonban muszáj hozzátenni, hogy egy lényegét tekintve interdiszciplináris megközelítésről van szó, amelybe a szociológia, a kisebb-nagyobb társadalomtudományos területek, a pszichológia, társadalomlélektan éppúgy beletartoznak, mint a filozófia és a közgazdaságtan. Van egy vita szociológusok és filozófusok között, amely szerint a szociológusok, és általában a társadalomtudósok, a gyakorlat szintjét képviselik, míg a filozófusok inkább a fogalmak és a tiszta elmélet szintjét. Szalai könyvének egyik feltett szándéka, hogy ezt a különbséget áthidalja és a két szint között közvetítést teremtsen, a szövegben kifejtett kritikai szemléletmód révén. A jelen könyv e kritikai szemléletmód nagyon világosan megfogalmazott, nagyon letisztult és lecsiszolódott összefoglalásának is tekinthető.

A könyv négy nagyobb fejezetre oszlik. Az elsőben (A munka) a szerző a munka Marxnál fellelhető fogalmát, az azt övező vitákat tárgyalja, valamint, egy rövid, de rendkívül intenzív és tartalmas áttekintő keretei között, a munka jelenségét történeti dimenzióba ágyazza bele, és ismerteti az emberi történelem kezdeteitől fogva a jelenkorig végbemenő főbb alakváltozatait. A második fő fejezetben (A kapitalizmus alapviszonyai) Szalai a legfontosabb, a jelenkor viszonyait is érintő marxi alapfogalmakat tárgyal, és alkalmaz a jelenleg is létező globális termelési rendszerre; részletesen kitérve arra, hogy a megfelelő marxi fogalmak a jelenlegi társadalmi-termelési rendszer tükrében hogyan és mi okból módosítandók. Így elemez behatóan Szalai olyan fogalmakat, mint a termelőerők, termelési viszonyok, a tőke, a tőke-munkaviszony, az osztályok és osztálystruktúrák marxi elmélete.

A harmadik fejezet (Milyen munka?) egyik kitüntetett kérdése az „absztrakt munka” marxi fogalma, ami a munka egy redukált, és alapvetően mennyiségi tényezőket magában foglaló koncepciójára utal. Ezzel összefüggésben tárgyalja Szalai a munka minőségi aspektusát, és veszi szemügyre ezt a jelenséget úgy, mint ami magának az embernek is lényegi képessége. Ebben a fejezetben Szalainak kettős célkitűzése van. Egyszerre próbálja úgy megragadni a munkát, mint ami valamilyen szempontból antropológiai állandót képvisel, ami az embert mint embert jellemzi és – Marx eredeti elgondolásaival összhangban – úgy válik elgondolhatóvá, mint ami megkülönbözteti az embert az állattól, valamint szeretné Szalai másfelől úgy is felfogni a munkát, hogy az nem válik valamiféle történelemfeletti, történetietlen ideális lényeggé, egyfajta platóni ideává, ami mindenütt és mindenhol ugyanolyan az emberi történelemben, ahol csak ember felbukkan. Vagyis, más szóval, amellett, hogy Szalai hangsúlyozza, hogy a munka az ember lényegi képessége (szemben az Értékkritikai Iskola gondolkodóival, lásd alább), egyúttal annak történeti, az adott társadalmi-történeti konstellációba beleágyazott voltát is kiemeli; azt tehát, hogy a munkának mindig a megfelel társadalmi-történeti helyzetre szabott megvalósulási formájával találkozunk, és ettől a helyzettől nem szakítható el értelmesen.

Végül a negyedik nagyobb fejezet (A jövő dilemmái – Epilógus) a jelenben érvényesülő, már fentebb is említett tendenciákat tárgyalja (elidegenedés, eldologiasodás, kizsákmányolás a jelenkorban, strukturális erőszak és elnyomás, autoriter törekvések és irányzatok, Internet, mesterséges intelligencia stb.), és az egész könyv kulcskérdésével kapcsolatos végkövetkeztetéseket próbálja kifejteni: nevezetesen az emancipált társadalom lehetőségeit taglalja. Azt a kérdést, hogy milyen esélyei vannak a közeli és távolabbi jövőben egy emancipált, szocialisztikus társadalom megvalósulásának.

A mű egyik kifejezett célja, hogy a munka mélyebb egzisztenciális és antropológiai jelentőségét – Marxból kiindulva, de bizonyos pontokon rajta is túlmutatva – újra feltárja és hozzáférhetővé tegye, hogy ezáltal a munka teoretikus státuszát – vagyis alapvető fontosságát az emberi jelenség magyarázatában – biztosítsa, és ezzel szoros összefüggésben azt a méltóságot is visszaadja, amely Szalai szerint a munkát lényegi módon megilleti.

Ahhoz, hogy ezt a célt elérje, a szerző különböző polémiákba kénytelen bocsátkozni, már csak azért is, hogy ezáltal saját álláspontját még jobban kidomborítsa és artikulálja. Ez egy annál is aktuálisabb és relevánsabb célkitűzés, mivel – különösen a posztindusztriális társadalom kibontakozását és felemelkedését övező szólamok közepette – újabban a munka és „munkás” leértékelődésének lehetünk tanúi, a teoretikus diskurzuson belül, és azon kívül is. Erre hozza Szalai a következő példát:

„a magyarországi rendszerváltás utáni években a dokumentumfilmek éves versenye zsűrijének tagja voltam. Megdöbbenve tapasztaltam, hogy ezekből a filmekből egyik pillanatról a másikra eltűntek a munkát végző emberek és azok történetei (ez különösen Almási Tamás és Schiffer Pál nagyszerű munkásfilmjei után jelentett éles törést). Mi történt? Nos, a tőkések aspirációi és szándékai az alkotók által készített filmek közvetítésével »megjelölték« a dolgozók, a munkások helyét az új rendszerben: több más felépítményelemmel összefonódva egy olyan közhangulatot formáltak meg, melyben már szinte illetlenségnek számít a munkások létezését akárcsak megemlíteni is. Epilógus: mikor a munkát végző embereknek a filmekből való eltűnését nyílt fórumon szóvá tettem, nos, onnantól nem jelöltek többé zsűritagnak” (76. o.).

A munka fogalma rehabilitálásának, legalább részleges revideálásának és újraértelmezésének célkitűzésével összhangban, ahogy mondtuk, a könyv jelentős részben polemikus célzatú eszmefuttatásokba bocsátkozik. A mű kritikai vonalát egyfelől és mindenekelőtt az Értékkritikai Iskola bizonyos alapvető elképzeléseivel folytatott vita jelöli ki, másfelől Szalai a reproduktív munka rendszerszintű elméleteivel kapcsolatban is megfogalmaz néhány kritikai észrevételt. Ami az utóbbit, a reproduktív munka rendszerszintű elméletét illeti, egyes szerzők (pl. Silvia Federici) azon az állásponton voltak, hogy a kapitalizmus mindenestül meghódította a magánszférát is, azt a területet, ahol a kapitalizmust mindenekelőtt mozgásban és működésben tartó árunak, nevezetesen a munkaerőnek az újratermelése zajlik, (ezért reproduktív munka, mert arról a szféráról van szó, ahol magának a teljesítő, munkavégző életnek az újratermeléséről, tehát reprodukálásáról van szó). Noha a könyv fő vonalát nem az ezzel összefüggő kritikai megfontolások alkotják, Szalainak mindenesetre kétségei vannak azzal kapcsolatban, hogy a tőke valóban teljes mértékben leigázta volna és uralma alatt tartaná a magánszféra egészét, mint azt ezen elmélet pár képviselője mondja és hirdeti. Miként Szalai fogalmaz: „az önkiteljesítő munka szférájának és a reproduktív munka szférájának egy részét még mindig nem a tőke szabályozza” (104-105. o.)

Szalai könyvének fő kritikai vonalát mégis az Értékkritikai Iskolával folytatott vita alkotja, ami a szerzőnél a munka fogalmának rehabilitálásába illeszkedik. Egy olyan, az egész művön végighúzódó fonálról van szó, mely sehol sem válik öncélú vitatkozássá, hanem arra szolgál, hogy a szerző saját koncepciójának jellegzetességeit még jobban kiemelje, és ezt a koncepciót az olvasó számára még könnyebben befogadhatóvá tegye. Az Értékkritikai Iskola képviselői szerint van egy exoterikus, népszerű Marx, aki az emberi jogok, a tisztességes bérezés letéteményese, a haladás aufklérista eszményeinek követője, és meglehetősen pozitivista világnézetet vallott. Van továbbá, másfelől egy ezoterikus, saját sorai között meghúzódó Marx, aki egy személytelen, termelési logikát próbált meg rendszeres formában kifejteni, amely alávet magának mindent és mindeneket, tőkést és munkást egyaránt, és akit felszínre kell hoznunk az elejtett sorok és szavak közül ahhoz, hogy Marx mondandójának valódi lényegét megértsük. (Olyan szerzőkről van szó, mint Robert Kurz, Norbert Trenkle, Ernst Lohoff, Roswitha Scholz, Peter Klein, Anselm Jappe, bizonyos mértékig Moishe Postone, és még sokan mások).

Az Értékkritikai Iskola teoretikusai szerint a tőke logikájának esetében egy személytelen erőről van szó, amely az absztrakt munkán és az árufetisizmuson keresztül érvényesül, és amellyel le kell számolni. Meg kell haladnunk ezt a társadalmat egy olyan társadalmi rend irányába, amelyben megszűnik a munka, mint olyan. Erre utalnak egyébként a mozgalom egyik kiáltványértékű dokumentumának megfelelő sorai: „Világ proletárjai pihenjetek meg!” A releváns, fontos, érdekes, produktív mozzanatokat soha, sehol nem alábecsülve, ezzel a képpel folytat Szalai egy nagyon nüanszírozó, óvatos, rendkívül figyelmes kritikai élű párbeszédet, melynek lényege, ahogy mondtam, az, hogy saját értelmezését a munka marxi fogalmáról és a tőkés termelési rend mibenlétéről csak jobban kidomborítsa. Fontos itt hangsúlyozni azt is, hogy számos egyéb megfontolás mellett Szalai egyik lényeges kitétele az Értékkritikai Iskola nézeteivel szemben az, hogy a rendszer működése szempontjából hiba volna lebecsülni a személyes, individuális tényezők, a szubjektív faktorok szerepét; lényegében – de nem kizárólag – mindazt, amit Marx, vagy a megfelelő Marx-interpretációs szövegek a felépítmény körébe soroltak. Szalai hangsúlyozza a társadalmi-gazdasági alap, valamint a felépítmény közti rugalmas, dinamikus, soha nem teljesen mechanisztikus viszonyt.

A megfelelő szöveghelyek, viták, a szélesebb elméleti kontextus és recepciótörténet körültekintő kritikai vizsgálatából nyert belátásokat Szalai a jelenkor társadalma állapotainak és folyamatainak mélyreható elemzésében kamatoztatja. A mű egy jelentős részét a kortárs viszonyokkal való számvetés tölti meg, és annak realista végiggondolása, hogy korunk nem túl biztató trendjeinek tekintetében mégis mit remélhetünk, ha az optimális, optimista jövőkép egy valamennyire szocialisztikusnak, a szolidaritás mélyebb társadalmi formáira épülő, és alapvetően demokratikus társadalom kellene, hogy legyen. A mű, kortárs globális társadalom egét komorra színező baljós árnyalatok ellenére mégis bizakodó végkicsengésű – minden borús tendencia ellenére a dolgok végső soron mégis egy szocialista társadalom irányába mutatnak.

Annak ellenére, hogy pesszimizmusra jócskán van okunk. Válságoktól szabdalt társadalomban és gazdaságban élünk. A könyv jelentős részét ezen válságok mélységi analízise teszi ki. Ezen tendenciák és válságok magyarázatában Szalai a tudatos és tudattalan indítékoknak, cselekvésmódoknak egyaránt fontos szerepet tulajdonít. A Marxnál szereplő, Lukács által is hangsúlyosan idézett szavak Szalai művének mottójául is szolgálhatnának: „Nem tudják, de teszik”.  A tőkés termelésben a kizsákmányoló oldalon szereplő ágensek, egyének, vállalatok, tőkés konglomerátumok, mindenekelőtt profitot szeretnének szerezni, mégpedig minél többet. Ezzel párhuzamosan azonban érvényesülnek a kizsákmányolói oldalon olyan, félig-meddig tudatos, alkalmasint egészen tudattalan tendenciák, hogy a munkavállalói érdekérvényesítő erőket minél jobban letörjék, hogy a munkavállalókat megosszák, szembeállítsák, és hogy a munkásokat minél inkább a termelés engedelmes eszközeivé tegyék; lehetőség szerint oly módon, hogy a munkások maguk is pozitív módon azonosuljanak a rendszerrel, ne akarjanak kitörni belőle, pláne, ne akarják megdönteni, hanem fenn akarják tartani azt, annak haszonélvezőiként tekintsenek magukra.

Ebből egyébként alkalmasint egymásnak ellentmondó tendenciák születnek, amelyek összekapcsolódva erősítik a globális kapitalizmust. A nacionalista, soviniszta mozgalmak megerősödése látszólag a globalizációval, a globális pénzügyi és gazdasági elitek törekvéseivel szembe mennek. Ez azonban csak a látszat. A cél – még ha nem is tudatosan akart – a munkásosztály megosztása és atomizálása. A fejek feltöltése képzelt ellenfelekkel, ellenségekkel, akiktől félni kell. Mint a migránsok, a melegek vagy a transzszexuálisok, akik a tradicionális életmódot veszélyeztetik. Ezek a tendenciák nemzetközi szinten „szépen” kiegészítik egymást. A nemzeti burzsoázia hiába tűnik vagy tünteti fel magát a globális „pénzügyi elit” ellenfelének, amely korlátokat szab ezen „pénzügyi elit” „határtalan mohóságának” és túlterjeszkedésének, a valóságban ez a két réteg nagyon „szépen” és harmonikusan összekapcsolódik. A nemzeti burzsoázia többé-kevésbé tudatosan keresi a megegyezést és az együttműködést a globális elittel és a nagyvállalatokkal, ahogy ez utóbbiak is keresik annak módjait, hogyan érvényesítsék érdekeiket lokális, regionális, illetőleg nemzeti szinten. Nincs igazi összeütközés. Ezért is illuzórikus egyes antiglobalista és önértelmezésük szerint baloldali szerzők azon képzete, hogy a nemzeti, szuverén kormányzatok ellensúlyt képezhetnek a globális nagyvállalatok, a nemzetközi nagytőke terjeszkedésével szemben – még akkor is, ha adott esetben kifejezetten autoriterek, soviniszták és az alapvető emberi jogokkal szemben kimondottan ellenségesek.

Sovinizmus és neoliberális nemzetközi tőke- és pénzügyi politika kéz a kézben jár. A munkásosztály addig sem a tőkével, az egységesüléssel van elfoglalva, hanem képzelt identitással és de facto fiktív ellenségekkel.

Ezen a ponton kell kiemelni Szalai könyvének egy további rendkívül fontos gondolatát. Szalai szerint a jelenkorban nincs explicit osztályharc, illetve osztályellentét, mivel nem lehet beszélni egységesen, koherens ágensként cselekvő munkásosztályról. („[A] mai kapitalizmusban van munkásság – a munkások sokasága –, de nincs munkásosztály”, 60-61. o.). A munkásosztálynak előbb nemzetközi szinten meg kell születnie, valóban egységesülnie kell, mielőtt egységes, összefüggő, önálló ágensként tudna cselekedni, és fellépni saját érdekeinek védelmében; messzebbről tekintve, fellépni a tőke ellenében, az eldologiasodás és az elidegenedés tendenciáival, erőivel szemben. Ahhoz, hogy a történelem további szakaszába tudjon lépni, Szalai szerint mindenekelőtt erre volna még szükség.

Ami pedig a jövendő társadalmát illeti – ezért is az Értékkritikai Iskola képviselőinek koncepciójával kapcsolatos vita, illetve diszkusszív számvetés –, a tág értelemben vett munka, az igazi marxi értelemben felfogott munkakoncepció köré tudna épülni majd ez a közösség; ami az értelmes, az emberi életnek valóban értelmet adó, spontán, kreatív alkotótevékenység (96-105.o.). A munkának a műben elemzett három fő típusa – bérmunka, reproduktív munka, önkiteljesítő munka – közül Szalai a munka másodikként említett két alapvető fajtájáról úgy véli, hogy ezek a történetileg felfogott emberi lényeghez tartoznak, és attól elszakíthatatlanok. Vagyis ameddig csak létezik emberi jelenség, addig munka is lesz – és ami fontosabb, az autentikus, emancipált munka egy autentikus, emancipált társadalomban végre örömteli, kívánatos tevékenységként tud megjelenni, akár reproduktív, akár önkifejező munkáról van szó.

Ebben a folyamatban – a posztkapitalista társadalom felé vezető, és egyre súlyosbodó válságoktól övezett – úton tölt be kulcsfontosságú szerepet a mesterséges intelligencia, melynek jelentőségét Szalai szerint is súlyos hiba volna alábecsülni. A mesterséges intelligencia önmagában egy eszköz, amit lehet jóra vagy rosszra használni – mint annyi minden más meghatározó találmányt a történelemben, mint például a maghasadással vagy a magfúzióval kapcsolatos felfedezéseket, amelyeket egyaránt lehet építésre és rombolásra fölhasználni. A mesterséges intelligenciát lehet a fennálló konzerválásának szolgálatába állítani, de éppígy a jövő, a kapitalizmus utáni társadalom építésében is betölthet katalizáló, sőt, nélkülözhetetlen funkciót. A jelenkorban a nagy technológiai cégek azt keresik és kutatják, hogy a mesterséges intelligencia hogyan növelheti tovább a profitot, a pro-kapitalista politikai formációk pedig az emberek fölötti uralom hatékonyabb eszközét látják benne, és ily módon a társadalom zártabb, autoriterebb formái felé vezető út eszközévé teszik az AI-t. Egy olyan mechanizmusként kezelik és vetik be a társadalom ellen ezt az eszközt, ami az elnyomás rafináltabb, kifinomultabb módjait teremti meg, olyan represszív formákat, amiket az emberek nagyobb eséllyel és szívesebben tesznek belsővé, és nagyobb valószínűséggel vetik alá magukat önként az elnyomásnak, a belsővé tett elnyomásban jelentősebb eséllyel látják saját szabadságuk megvalósítását (79-81. o.). Ezzel szemben a megfelelő módon használva az AI az emancipáció, a kapitalizmus meghaladásának megkerülhetetlen segédeszköze is lehet. Az AI tovább csökkentheti és racionalizálhatja a munkafolyamatot, egy sor alapjában véve mechanikus tevékenységet ki tud váltani, több szabadidőt szabadít föl, amit értelmes alkotótevékenységgel is lehet tölteni. Ily módon az AI fokozatosan elhozhatja az árufétis visszaszorulását, egy emancipáltabb, kevésbé elidegenültebb és eldologiasodottabb társadalmi-gazdasági alakulat felé vihet bennünket tovább. Vagyis lényegi módon segítheti elő egy olyan társadalom születését, amelyben az emberek tényleg az értelmes alkotótevékenységnek és a kultúra értő befogadásának, élvezetének szentelhetik életüket (116-117. o.).

Ami most van, látszólag és láthatólag, nem sok reménykedésre ad okot. Autorizálódás, fasizálódás, ökológiai válság, idegengyűlölet, bezárkózás, a patriarchális tendenciák erősödése – megannyi felleg társadalmunk egén, mely mind a globális és totális katasztrófa árnyékát vetíti előre. Mégsem kell – és nem is szabad – azonban okvetlenül kétségbe esnünk. Kezünkben vannak mindazok az eszközök, melyek révén igazán felszabadult, szocialisztikus, emancipált társadalmat tudnánk létrehozni – csak megfelelő módon használnunk kellene tudnunk ezeket az eszközöket. Megmenthetnénk önmagunkat, a társadalmat és a természetet – csak észnél kell lennünk. Ez Szalai könyvének a végkövetkeztetése.